– Ön egy tudományos konferencián újfajta módszerrel elemezte Tisza István személyiségét. Az ilyen típusú feldolgozás nem jellemző a történettudományban.
– Kevesen beszéltek arról, milyen ember volt valójában gróf Tisza István ahhoz képest, milyen sokan mondtak ítéletet róla, és foglalkoztak negatívan politikai pályájával. Azt, hogy melyek voltak a lélektani, intellektuális motivációi, nemigen vizsgálták. Inkább Károlyi Mihállyal való konfliktusán keresztül vagy Ady Endre kritikája, illetve az őt előítéletekkel szemlélők véleménye alapján volt szokás ábrázolni. Igen rosszat tett az egykori kormányfő megítélésének a Kádár-korszak, amely Károlyiban kereste a legitimációs alapot. Így olyan ember képét rajzolták föl Tiszáról, aki bezárkózó, szótlan, autokratikus.
– Mi az ön megközelítésének a lényege?
– Szondi Lipót módszerét, a sorsanalízist alkalmaztam Tisza személyiségéhez, motivációinak felkutatásához. A világhírű pszichiáter azt tanította, mindenki „kényszersorsba” születik, hordozza magában a faj- és önfenntartás ösztönét és azokat az impulzusokat, amelyeket családja és környezete generációkon keresztül inkorporált, megtestesített. A lényeges kérdés az, hogy az ember leéli-e életét ennek a „kényszersorsnak” megfelelően, vagy felismeri, és képes változtatni rajta, átalakítani „választott sorssá”. Szondi szerint az emberi életnek a célja az, hogy az ösztönvilágát humanizálja, s a lét legmagasabb minőségét a szeretetben jelölte meg. Tisza is hozta magával ősei ösztöneit, örökségét, és továbbfejlesztette azt. Húszévesen doktorált, és a legrangosabb nyugati egyetemekre, többek között Heidelbergbe és Oxfordba járt. Több nyelvet tökéletesen beszélt. Európai mércével is szellemi arisztokrata volt. Célja volt a teljes emberi élet, a közjó és a nemzet szolgálata. Mindenkin segíteni akart, és nem vonta ki magát semmiből. Ezért ment ki 1917-ben önként a harctérre is a miniszterelnökségről való lemondása után, ahol a katonákkal a sorsukban osztozott, s ezredparancsnoki illetményéből jobb ellátást biztosított nekik.
– Sokak szerint más későbbi nagy magyar politikusokhoz hasonlóan a gróf sem volt oly népszerűtlen, csupán a korabeli sajtóban.
– Én az akkori pesti nép rosszul tájékozott, illetve rosszindulatú részéről és sajtójáról beszélek, amely egyre inkább azonosította Tiszát és a világháborút. Akik ismerték Tiszát, másképp gondolkodtak róla. Herczeg Ferenc azt írta: „Aki őt ismerte, az körülbelül mindent ismert, ami a magyarságban erőt és nemességet jelent.” Én ezt úgy mondanám, hogy Tisza volt az 1100 éves magyarság esszenciája. A gróf bihari földbirtokosként értett az egyszerű földművesek, iparosok nyelvén, így a róla alkotott prekoncepciós kép módosult a fronton is. Bensőséges szavakkal írta le, milyen felbecsülhetetlenül értékes tulajdonságai vannak a magyar embernek. Érzékelte azonban, milyen sokan dolgoznak azon, hogy az önállóságra törekvő, öntudatos mentalitást letörjék a magyarságban.
– Mégis azzal vádolták, hogy mereven utasított el minden választójogi engedményt a szélesebb rétegek számára. Holott a munkásság nagyobb részére ki akarta terjeszteni a választásra való jogosultságot a világháború második felében.
– Úgy látta, a jövendő perspektivikus rétege lesz a munkásság. Azt vallotta viszont, hogy az emberek műveltségi szintje, tudása együtt fejlesztendő a választási rendszerrel, és amikor már az ismeretek birtokában, felelősen tudnak dönteni, akkor lehet minden, életkorra és iskolázottságra vonatkozó korlátozás nélkül általánossá tenni a választójogot. Hitte, hogy ez egy természetes folyamat következményeként teljesülni fog, és ha nem jött volna a világháború, valószínűleg ez a folyamat végbe is megy. A választójog tekintetében Széchenyi István nézeteit és az angol mintát követte. Csak 1914-re érte el ismét a magyarság aránya az országban az 54 százalékot. Erre szintén tekintettel kellett lenni, hiszen a soviniszta demagógiával könnyen hangolható nemzetiségek a Monarchiát már előbb szétrobbanthatták volna.
– Mennyire határozta meg a látásmódját keresztyén, református hite?
– Tiszának alapélménye volt a magyarságtudata, de a reformátussága, Istenbe vetett hite is. Rendületlenül hitt a predesztinációban, hogy neki és a magyarságnak is küldetése van a Földön. Ám a dogmákat elvetette, s politikai ökumenizmust hirdetett. Példaképéhez, Bethlen Gáborhoz hasonlóan nemzeti reálpolitikát követett, hiszen ez a túlélés záloga. Ennek a politikának volt a legfontosabb alaptétele a Szent Korona-eszme, tehát az ezeréves alkotmány, a szuverenitás, a jogrend, az integritás, az ősi magyar hagyományaink, nyelvünk, kultúránk. Ezért is tartotta nagyra Deák Ferencet és művét, a kiegyezést, amely a közös uralkodó és a közös ügyek egységében biztosította az Osztrák–Magyar Monarchiának és ezen belül Magyarországnak a nagyhatalmi státuszt. Deák ezt inkább „kiegyenlítésnek” nevezte, amikor a birodalom országai egy szintre kerültek. Deák kiváló jogászként tudta, hogy Magyarországnak ősi alkotmánya van, amely azonban szünetelt. A legitimitást, a jogrendet vissza kell állítani. A legitim országnak szövetséget kell kötnie, ám ez nem lehetséges, amíg nincsenek tárgyalópartnerek, hiszen az örökös tartományoknak addig nem volt alkotmányuk. Az, hogy a Habsburg Birodalom többi része is alkotmányt kapott, és így létrejöhetett a szövetségkötés révén az Osztrák–Magyar Monarchia, főleg Deáknak köszönhető. Tisza ezt a dualista rendszert mindenképpen fenn akarta tartani, mert látta: nélküle az ezeréves magyar államiság, a Szent István-i birodalom megszűnne, mert Magyarország nem számíthat a nagyhatalmak jóindulatára. Ebben ugyanúgy gondolkodott, mint Wesselényi, Deák, Széchenyi, a reformkor nagyjai.
– Pedig ekkor már Magyarország lett a Monarchia vezető ereje.
– A magyar fejlődési ráta magasabb volt az ausztriainál. Óriási potenciál volt nálunk, miközben látszott, hogy a dualista állam természetes központja Budapest. Tisza ennek a történelmi evolúciónak érvényt akart szerezni. Mint Szent László, ő sem félt az ellenségeitől, de a haláltól sem, aminek tanúbizonyságát adta jó néhányszor, többek között az ellene elkövetett három sikertelen és a halálát okozó végső merénylet alkalmával. A nemzetet viszont féltette a háború elvesztésétől, az ország szétdarabolásától. Aggodalma nem volt alaptalan, amit az események bizonyítottak.
– Az új király, IV. Károly mindenben bizonytalan volt, csak egyet tudott kiharcolni: Tisza 1917. májusi lemondatását azzal, hogy az ellenzék szája íze szerinti – soha el nem készülő – választójogi reformot be akarta terjesztetni vele. Az uralkodó az egyetlen igazi vezetőt távolította el.
– IV. Károly nem volt alkalmas az ország, illetve a Monarchia vezetésére. Mentségére legyen mondva, nem is uralkodónak nevelték, csupán a dinasztiát sújtó tragikus halálesetek miatt került rá a sor Ferenc József elhunyta után. Nem értette a kort és a magyar történelmi hagyományokat, a Habsburg-ház tradícióit sem, amelyek pedig kötelezték volna. Régi vita, mi a lényegesebb egy uralkodó, vezető esetében: a származás vagy az alkalmasság. Nagy szerencse, hogy a magyar uralkodók, fejedelmek, vezetők esetében többnyire mindkettő megvolt. A partiumi nemesi családból származó Tiszánál is rendelkezésre állt minden komponens. Talpig férfi volt, akárcsak Szent László, tudatosan sportolt, fejlesztette fizikumát és elméjét, kiváló gazdálkodó volt, élte és átérezte a hagyományos magyar életformát, életszemléletet. Szavatartó, őszinte, bátor, lovagias, szociálisan érzékeny volt egy olyan korszakban, amikor a politikai szereplők jellemben nagyban elmaradtak tőle. Nem ereszkedett le sohasem a politikai populista plebsz szintjére, amely egyre inkább át akarta venni a vezérszerepet. Talán ezért nem tett szert nagy népszerűségre, mert ellentétben ezekkel az elemekkel soha nem azt mondta, amit az emberek hallani akartak, hanem az igazságot.
– Eközben viszont a szélsőségesen demagóg Károlyi Mihály egyre nagyobb befolyásra tett szert a közéletben. Akit Freud a legbutább magyar grófnak nevezett, míg Tiszát a legokosabbnak.
– Károlyi nem buta volt, hanem testileg és lelkileg nyomorék ember, az 1918–1919-es években havonta, sőt hetente változtatta nézeteit. Sógornője, Andrássy Ilona emlékiratai sok mindent feltárnak zavaros személyiségéről. A vörös gróf totálisan alkalmatlan volt a vezetésre, aminek meg is lettek a tragikus következményei. Árulkodó, ahogy Károlyi elhagyta az országot, és Nyugaton saját hazája ellen tevékenykedett, nyíltan a szovjet kommunista propaganda szolgálatába állva. Tisza ezzel szemben bátran vállalta a halált is, de nem hagyta el Budapestet.
– A sulykolással ellentétben Tisza István megértette a nemzetiségek törekvéseit, csak szerette volna, ha a Monarchián belül maradnak. Ahogy a nacionalistának bélyegzett magyar nép is mindig támogatta más népek nemzeti kiteljesedését. Lehet, hogy ezért vagyunk azóta is az internacionalisták célkeresztjében?
– Ez a nemzeti szellemű szolidaritás küldetéstudatunk lényege. Magyarország és a Monarchia 1914 előtt liberális mintaállam volt, ahol olyan széles körű szabadságjogok voltak, amelyek más környező országokban nem mindenhol. Ma már ismertek azok a tények, hogy például az itt élő szlovákság jelentős része sokkal inkább maradt volna továbbra is széles autonómiával rendelkező nemzetiség Magyarországon, mint elvben államalkotó, de valójában alárendelt nemzet Csehszlovákiában. Csak a csehek találtak néhány második vagy harmadik vonalban lévő szlovák politikust, akik felhatalmazás nélkül nyilatkoztak az egész szlovák nemzet nevében. Közben a világháború is azért húzódott el, mert bárhányszor akartunk békét kötni, az antant nem volt hajlandó rá. Először a németek lettek felelősnek kikiáltva a háborúért, aztán Magyarország, legvégül Tiszát tették meg univerzális bűnbakká. Éppen azt az államférfit, aki végig a háború ellen volt, csak miután az rajtunk kívül álló kész tény lett, azt mondta: a harc most már önvédelmi jellegű, amit nem veszíthetünk el, mert az az ország, a nemzet pusztulását okozhatja. A befogadás mélyen gyökerezik a magyar tradíciókban. Már Szent László sem leigázni, bekebelezni akarta Horvátországot, hanem társországgá tenni. Később az állam befogadott mindenkit a besenyőktől, vlachoktól, kunoktól kezdve a szászokig, svábokig, szerbekig. De Trianon után, a békés területi revíziókat követően is széles körű autonómiát, parlamenti képviseletet kapott minden nemzetiség, azok is, akik korábban elnyomni igyekeztek a magyarságot.
– Tisza meggyilkolása a mai napig a magyar történelem egyik rejtélyes pontja. Ön miként vélekedik erről?
– Tisza sosem félt a haláltól, az őszirózsás puccs idején, október 31-én sem futamodott meg, pedig számos jel mutatott arra, hogy végezni akarnak vele. Annyi bizonyosan megállapítható: nagyon ritka dolog, hogy civileknek, magánembereknek és katonáknak csak úgy maguktól, külső vezérlés nélkül, hirtelen eszükbe jusson ilyen horderejű politikai gyilkosság kitervelése. De akár volt parancs, akár nem, Tisza gyilkosai közvetve azok voltak – az élen Károlyival –, akik éveken keresztül alaptalanul uszítottak ellene. A gyáva gyilkosság megfosztotta Magyarországot Trianon előtt az egyetlen olyan nagy formátumú politikusától, aki a károkat, veszteségeket nemzetközi tekintélyével, határozott fellépésével a békekötésig és utána is mérsékelhette volna.