Archeológiai adatok alapján 9-10 ezer évvel ezelőtt már biztosan léteztek városok. Számuk azóta folyamatosan növekszik. 2007-ben a Föld teljes népességének fele városokban élt (Magyarországon ez az arány 70 százalék felett van). A lakott településeken az eredeti természetes környezet átalakítása egyre kíméletlenebb méreteket ölt, ami azért veszélyes, mert ezek a helyek egyre nagyobb területeket uralnak. A jelenséget „urban sprawl”-nak, azaz városszétterülésnek nevezik. Az ezredforduló óta kutatott jelenség lényege, hogy a városok területe nem a lakosság számával arányos módon növekszik, hanem attól függetlenedve, állandó vagy akár csökkenő lakosságszám mellett is egyre nagyobb területeket kebelez be a természetes környezetből.
Vajon hogyan hat az ember megállíthatatlannak tűnő terjeszkedése a növény- és állatvilág képviselőire? Alkalmazkodnak? Eltűnnek? – ezekre a kérdésekre keresett választ a Csontos Péter, Miklósi Ádám és Papp László által a Magyar Tudományos Akadémián rendezett konferencia.
A pók hálója
A pókok alkalmazkodnak. A velünk élő pókokról először 1957-ben Londonban született felmérés, amelyet 1966-ban alapos csehszlovák elemzés követett. A kilencvenes években itthon is megindult a munka. Hazánk félszáz településének otthonaiban – családi ház, társasház, panel – 204 pókfajt találtak. Némelyik átmeneti társbérlő, némelyik nem is tudna máshol élni. És nem csak őshonosak. Szinetár Csaba szombathelyi kutató arról számolt be, hogy az elmúlt kétszáz évben 165 pókfajt hurcoltak be Európába, fele ázsiai illetékességű. A klímaváltozással párhuzamosan újabb fajok érkeznek, van, amelyik Korzikáról turistabakancsban, másik banánszállítmánnyal a világ távoli pontjáról.
Egyes tárgyak és felületek – aszfaltutak, fényes fekete agrofóliák, sötét színű autókarosszériák – a róluk visszaverődő fény polarizációja által magukhoz vonzzák és úgynevezett ökológiai csapdába ejtik a rovarokat, például a dunavirágot. Ez a kérész sokszor rajzik az ilyen tárgyak fölött, és gyakran a petéit is rájuk rakja, ami egyet jelent azok pusztulásával. A dunavirág az 1960-as évek után évtizedekre eltűnt a Dunából a víz szennyezettsége miatt. 2010 utáni visszatérése a vízminőség egyértelmű javulására utal, ám korábban nem ismert veszély fenyegeti őket. A kérész nőstények a párosodás után úgynevezett kompenzációs repülésbe kezdenek, melynek során a folyó középvonala felett a folyásiránnyal szemben repülnek néhány kilométert, mielőtt lerakják petéiket. Repülésüket a vízről visszavert poláros fény vezérli. Ha útjukat híd keresztezi, annak tükörképe eltünteti e folytonos poláros jelet.
Mivel a dunavirág rajzása sötétedés után történik, a hidak és a part közúti lámpái magukhoz vonzzák a kérészeket, ahol azok kifáradva a lámpák alatti aszfaltútra szállnak le. Ezt tévesen víznek érzékelik, és petéiket emiatt nem a vízbe rakják, hanem az aszfaltútra, ahol azok kiszáradva elpusztulnak. A probléma megoldására a legkézenfekvőbb megoldás a közvilágítás lekapcsolása lenne a rajzás időszakára, ez azonban nem lehetséges. Kriska György, az ELTE biológusa kollégáival olyan fénysorompó kialakításán dolgozik, mely megakadályozza, hogy a kérésztömeg a folyót elhagyva a part menti vagy a hídon lévő közlekedési lámpákhoz repüljön. Erre a kék színű lámpa tűnik a legalkalmasabbnak.
Más állatok, így például egyes madárfajok minden bizonnyal előnyökhöz jutottak az ember lakhelyéhez kötődéssel, hiszen egyébként nem cserélték volna le természetes élőhelyüket. Markó Gábor, a Szent István Egyetem munkatársa szerint a nagyobb légszennyezettséget is elviselik a szárnyasok a bőségesebb élelemforrás reményében. A városfoglalás fokozatos. 1890-ben a feketerigó egyértelműen erdei fajnak számított, napjainkban a városi madárközösségek meghatározó tagja.
A városi élet az ügyességre is jótékony hatással lehet. Egyesek új viselkedésformákat alakítanak ki, illetve korábbiakat újszerű formában alkalmaznak. Angliában számos alkalommal megfigyelték a tejesüvegek kupakját eltávolító cinegéket. 2009-ben az ausztráliai Brisbane-ben két galambra figyeltek fel az emberek. Az egyik az ivókút vizét itta, miközben a másik a nyomókaron csücsült. Majd váltottak, és a szomját oltó példány ült a vizet nyitó-záró karra. A veszprémi Pannon Egyetemen dolgozó Liker András evolúciós ökológus szerint ezek a példák is mutatják, hogy a városi léthez való minél sikeresebb alkalmazkodásban előnyös az innováció, a problémamegoldás.
A városi verebek leleményesebbnek bizonyultak vidéki társaiknál, amikor táplálékszerzéssel kapcsolatos feladatokat kellett megoldaniuk. Becsukható nyílással ellátott etetőket helyeztek ki a kutatók, és azt nézték, hogy a különböző helyen élők milyen gyorsan jönnek rá, hogy a magokat csak akkor kapják meg, ha a fedelet eltolják. A városi verebek gyorsabbak voltak, hamarabb jutottak táplálékhoz. Különböző nehézségű feladatok közül a könnyűeket egyforma gyorsan oldották meg, a nehezebbeket a városiak fürgébben küzdötték le. A hazai és a nemzetközi eredmények arra utalnak, hogy a városi madarak sikeresebb problémamegoldók – a különbség mértéke fajonként változik.
A széncinegék körében azt is kimutatták, hogy az innovációban élenjárók több fiókát neveltek fel.
Nyestek ideje
Az utóbbi évtizedben egyre több emlősfaj képviselői tűnnek fel a városokban. Egyre gyakoribb, hogy nyesttel, rókával vagy éppen vaddisznóval találkozhatunk – utóbbi faj állandó vadként van jelen a főváros budai részén. Gyakran egész vaddisznócsaládok bolyonganak a zöld jelzésen. Jelenleg még kevéssé ismert, miért térnek be jelentős számban a városok belterületére. Heltai Miklós, a Szent István Egyetem kutatója szerint a rendelkezésre álló, könnyen elérhető, embertől származó táplálék az egyik fő vonzerő. Az állatok rádió-telemetriás nyomkövetése azt mutatja, hogy Budapesten belül a vaddisznók mozgáskörzete kisebb, mint a természetes környezetben. Így megéri számukra felkeresni a várost, hiszen kevesebb fáradsággal lakhatnak jól. Egy helyet egyértelműen elkerültek a vadak: a köztársasági elnöki rezidenciát. Nem tudtak bejutni a jól őrzött területre. A fővárosban – székletelemzés alapján – olyan táplálékot is beszereznek, amilyenre az erdőkben nincs lehetőség. Például kenyeret esznek.
A soha nem látott mennyiségű ember soha nem látott mennyiségű kutyát tart. Utóbbiak alaposan beleszólnak, pontosabban beleugatnak életünkbe. Az ELTE Etológia Tanszékén évtizedek óta kutatják a viselkedésüket. A kutyaugatás mint biológiai zajszennyezés Pongrácz Péter és társainak tapasztalata alapján akkor a legidegesítőbb, amikor az eb magas, érdes hangon ugat. A férfiakat jobban idegesítik ezek a hangok, mint a nőket, illetve a fiatal felnőttek jönnek könnyen dühbe.
A házi macska nem felejtett el vadászni. Az elejtett állatok felét haza sem viszik Fotó: Reuters
A házi macska prédahazahordását megfigyelve rájöttek, e faj zsákmányszerzése valójában igen közel áll az elvadult házi macskáéhoz és a vadmacskáéhoz is. Ez arra utal – emelte ki Lanszki József kaposvári kutató –, hogy a házi macska több ezer év alatt sem felejtette el vadásztudományát. (A világon egymilliárd, Európában százmillió, hazánkban két-hárommillió házi macska élhet.)
A britek alaposan utánanéztek annak, hogy ezek a lények milyen pusztítást végeznek a természetben: az ottani házi kedvencek egy év alatt 85-100 millió madarat, kisemlőst pusztítanak el. A hazahordott préda alapján a lengyelek hasonló következtetésre jutottak – ott is százmillió gerinces esik a macskák áldozatául. Az Egyesült Államokban készült elemzésből az derült ki, hogy a macska az elejtett állatok felét haza sem vitte. Negyedét megette, ugyanennyit mutatott be a gazdájának. Azaz vadászott, ami egy ragadozó esetében természetes viselkedésforma.
Településeink legeredetibb ragadozójának az önként „urbanizálódott” nyestet tekinthetjük.
A táplálkozásbiológiai vizsgálatok meglepő eredménye, hogy a nyest nem függ közvetlenül az emberi eredetű táplálékoktól (például háztartási hulladék, háziállatok). A lakhelyük megválasztását tekintve sem ragaszkodnak a természetes élőhelyükhöz, és szívesen vernek tanyát házak padlástereiben. Igazi előnnyel azok a búvóhelyek szolgálnak, melyek parkok, zöld területek közelében vannak, mert ezek jó kiindulópontok az alkonyi vadászatokhoz.
Belvárosi páfrányeldorádók
De ne felejtkezzünk el a városokban élő növényekről sem. Vajon hogyan reagál az őshonos növénytakaró a területéből kihasított épített környezetre? Szeged, Pécs és Debrecen virágos növényeinek elemzése azt mutatja, hogy a gyomok és a zavarástűrő növények fajgazdagsága a városközpontokban a legmagasabb. Az üres telkeken a tápanyagban gazdag talajokra jellemző fajok aránya a legnagyobb. Az értékesebb élőhelyekre jellemző, esetleg védett lágyszárúak inkább csak a városperemi övezetben lelhetők fel, a városközpont felé haladva számuk rohamosan csökken.
Van azért kivétel is e szabály alól. Budapesten a védettséget élvező Sas-hegy elegendően nagy kiterjedésű ahhoz, hogy az ott élő különleges flóra fennmaradását biztosítsa. A Gellért-hegy megközelíthetetlen sziklafalain is tenyészik néhány értékes, védett faj. A városi páfrányok más növényfajokon is túltesznek. Még a legsűrűbben lakott belváros egyes épületein is megfigyelhetők ezek a „páfrányeldorádók”, amelyekben védett fajok, sőt délszaki, hazánkban vadon elő nem forduló páfrányok is fellelhetők – vélhetően a télen belülről fűtött falaknak köszönhetően.
Molnár V. Attila, a Debreceni Egyetem kutatója ennél egzotikusabb helyeken keresett és talált növényeket. A csipkés gyöngyvesszőt a XX. század végén a Magyarországról kipusztult fajok között tartották nyilván. A fajt 2000-ben fedezték fel újra a pusztamonostori temetőben.
A Pannon Ökorégió temetőinek vizsgálata során a faj korábbi elterjedési területén belül célzottan keresték 294 temetőben – a csipkés gyöngyvessző további tizenkét lelőhelyét találták meg.
