Át kellene ballagni a Rosensteinbe – gondolta Rezeda Kázmér, és a ballagást azért nem gondolta komolyan. Mert a Rosenstein odaát van. A Rosenstein túl volt Rezeda Kázmér összes demarkációs vonalán. Túl volt a Dunán, túl az Astorián, de még a Blaha Lujza téren is túl, egészen a Keletinél, a Keleti mögött, a Mosonyi utcában. Ide az ember magától nem megy, csak ha viszik. Illetve egyetlen esetben mégis: ha vacsorálni akar a Rosensteinben.
A Mosonyi utca olyan, mintha még mindig háború lenne. Sötétet és fájdalmat lehelnek a szürke bérházak falai, az éjszaka napközben is ott marad, a Mosonyi utcában, fekete egyenruhában járőrözik fel s alá, ellenőrzi a nappalt, aki félelmében elsötétítést tart, úgyhogy a nappal csak amolyan tessék-lássék nappal a Mosonyi utcában, az éjszaka árnyékába bújva és félve.
Ebben az utcában van a Rosenstein.
– Igen ám – gondolta Rezeda Kázmér –, de a Rosenstein miatt még ebbe az utcába is érdemes elzarándokolni. Át ezer veszélyen, retteneten, át fél Pesten, s aztán a Rosensteinben megpihenni, mint középkori vándor, kinek éppen csak sikerült elszaladnia a haramiák elől, s a kietlen éjszakában egyszer csak barátságos, meleg fogadó fénye mosolyog rá.
– Akkor ma este átkelek – gondolta Rezeda Kázmér, aztán átkelt, mindenféle olyan eszközökkel, amelyeket amúgy nem szeretett használni, ült buszon, metrón, trolin, ki tudja, még micsodán, pedig csak konflissal szeretett járni, éppen ezért jó száz éve nem nagyon járt sehová, csak oda, ami még belül volt Rezeda Kázmér akciórádiuszán, vagyis a Tabán, Horváth-kert, Széll Kálmán tér, budai vár, Logodi utca, Böszörményi út vidékén portyázott, ebben a körben tudott utánpótlási vonalakat kiépíteni, hódítani, területeket szerezni és megtartani, ugyanis, ha minden kötél szakadt, legfeljebb bemenekült az Illúzió sörözőbe az Attila úton, és ivott hamar egy pikolót.
A Mosonyi utca kívül esett Rezeda Kázmér akciórádiuszán, nagyon kívül, annyira kívül, mint Szulejmánnak Bécs, de olykor mégis érdemes volt elmenni odáig, mert a Rosensteinben volt szalontüdő zsemlyegombóccal, az pedig már nem volt sehol máshol, éppen ezért megérte a kalandot, a szenvedést az az út, Fölső-Budától egészen a Mosonyi utcáig. S persze, ha már elutazott Rezeda Kázmér a Rosensteinbe, nagyobb szertartást celebrált, mintsem egy szalontüdő, oszt’ indulás haza.
Először is beült Rezeda Kázmér a Rosensteinbe. Tudni kell, hogy a jó éttermekbe, kerthelyiségekbe, zöldvendéglőkbe, kocsmákba, teraszokra, cukrászdákba, fogadókba és csárdákba be kell ülni, s a beülés maga már afféle szertartás. Mert például vagy van a vendégnek törzsasztala, és akkor belépésekor az asztal mindenképpen „felszabadul”, és a vendég odaül, sőt oda is van kísérve, vagy nincsen neki törzsasztala, s akkor odakísérik egy „kellemes” asztalhoz, amely valóban kellemes. A Rosensteinbe nem érdemes csak úgy beesni, mert nem lesz hely. A Rosensteinbe foglalni kell, időre megérkezni kell, belépni kell, Rosenstein úr pedig ott ül a bejáratnál, barátságosan fogadja a vendéget, s egy pincér elkíséri a foglalt asztalához.
A Rosensteinben minden asztal kellemes, mert a Mosonyi utcában – mint említettük – igazából mindig éjszaka van, odabent a Rosensteinben pedig mindig mosolygós nappal, mert a sárgára festett falak mosolyognak, Rosenstein úr is mosolyog, s a legények is mosolyognak a ropogós kötényeikben.
Ebbe a nagy mosolyba kell beleülni a Rosensteinben, és lassan meg kell inni egy kóser szilvát. Hogy a kóser szilva mitől kóser, az sose fog kiderülni, a bodrogkeresztúriak szerint például a kóser bor attól lesz kóser, hogy jön a rabbi, és azt mondja rá, hogy kóser, és attól fogva kóser, s talán így van ez a szilvapálinkával is, mindenesetre Rezeda Kázmér mindig megivott egyet. Az „étvágy végett” – bár az étvágy már akkor adott volt, amikor elindult Fölső-Budáról. De ez mindegy. Oly’ jólesik feleslegesnek tűnő párbeszédeket lefolytatni kedves emberekkel, ismerős járókelőkkel, s persze pincérekkel, mert hát ez is a szertartás része, s különösen fontos az ilyesmi egy szép lassan minden emberi viszonyt elveszítő világban. Ezért hát Rezeda Kázmér megivott egy kóser szilvát az „étvágy végett”, majd az étlap tanulmányozásába fogott.
Nem egyszerű elfoglaltság a Rosenstein étlapjának tanulmányozása, mert igazából három gyomor szükségeltetne egy olyan Rosenstein-vacsorához, amelyen az ember mindenből eszik, amiből ott akar. Mert ott van mindjárt az előétel, amelyből készítenek egy olyan vegyes tálat, rajta egészen elképesztő tepertővel, mindenféle kiváló disznósággal, aztán ott a zsidó tojás, az is fölséges, de sajnos van csontvelő is, pirítóssal meg friss fokhagymával, és libamáj zsírjában, és akkor ez még csak az előétel-szekció kérem szépen, és ezeket mind meg kell kóstolni, éppen ezért szerencsés, ha az ember nagyobb társasággal megy a Rosensteinbe, hogy legyen vagy tíz-tizenkét gyomor. Mindenesetre Rezeda Kázmér mindenféle előételeket rendelt, ahogy szokta, és a miheztartás végett egy kéknyelűt hozzá, mert az fölöttébb szükséges.
Fotós: receptvideok.hu
S aztán ott volt a hremzli. Rezeda Kázmér elélt volna hremzlin az idők végezetéig, bár nem hremzlinek, hanem tócsninak hívta, a tót nagyanyai örökség részeként, de lássuk be, teljesen mindegy, hogy lapcsánka vagy tócsni vagy hremzli, csak legyen finom, kívül ropogós, belül puha, jól sózott-borsozott, és ne szívja meg magát olajjal, mert akkor semmit sem ér. A Rosensteinék hremzlije kiállt minden próbát. Úgyhogy abból is kellett enni, bár kicsit nehezíti a dolgot, hogy zsenge báránycsülköt adnak hozzá… Az erőlevesbe pedig libamáj kerül, és ez nem tesz rosszat neki.
Ezen a ponton aztán rá kell fordulni a Rosenstein-féle halászlevekre.
Az a helyzet, hogy a Rosenstein-féle halászlevek egyszerűen megtörlik az orrát és aludni küldik az olyan legendás helyek halászleveit is, mint Szeged vagy Baja bizonyos éttermei, holott ott se rossz a halászlé azért. Most akkor képzeljék el a Rosenstein-féléket a Mosonyi utcában, holott, talán említettük már, a Mosonyi utcában semmi sincsen, így folyócska se, patakocska se, ahonnét elő lehetne venni a friss halfélét. Mégis, a pontyhalászlé, a harcsahalászlé vagy a pontyhalászlé csak belsőséggel olyasmi dolog a Rosensteinben, ami Krúdy Gyuláért, de minimum Trócsányi Zoltánért kiált, hogy bele lehessen foglalni a Régi Magyar Élet eleven szövetébe…
Az ilyesmi pedig megkívánja a második palack kéknyelűt, esetleg egy fehér pinot noirt. Ezt követően kell elgondolkozni a szalontüdőn, amelynek a zsemlyegombóca is tökéletes, holott – ezt lássuk be – a tökéletes zsemlyegombóc szinte kizárólag a nagyszülők konyháján elképzelhető tünemény, de sajnos a nagyszülők aztán elballagnak örökre, és viszik magukkal a tökéletes zsemlyegombócot, és sok száz évnek kell eltelnie, míg végül az ember rádöbben, hogy a nagyszülők elmentükben rábízták még a tökéletes zsemlyegombóc titkát a Rosenstein bácsira.
De akkor még szót sem ejtettünk a füstölt bélszínről, amelyhez kelkáposztaragu dukál a Rosensteinben, s jól van ez így. Akkor ott vannak még a bárányok is, a rántott és a roston bárány, fiatal bárány, tejes bárány, mennyei bárány, hej, Rezeda uram, ez már magasztosabb este, mint az utolsó szivar az Arabs szürkénél, s még nincs is vége! Vargányát is enni kell még, vargányát roston, olívaolajon sütve. És madártejet, mert a nagymama a madártej receptjét is beadta Rosenstein bácsihoz, s aztán még császármorzsát, ami nagypapa szerint kaisersmarni, ugye. Hozzá pompás lekvár is van.
Mindezeken túl aztán elcsöndesül az ember. Elcsöndesül, elgondolkodó lesz, beleolvad a sárga, mosolygós puhaságba, és felteszi magában, hogy felszámolja fölső-budai rezidenciáját, vesz egy lakást a Mosonyi utca valamelyik szürke bérházában, mert minek hazamenni, ha egyszer holnap is kinyit a Rosenstein, és lesz roston sült borjúszűz tejszínes vargányagomba-mártással, meg borjúpaprikás tojásos galuskával, továbbá mangalica cigánypecsenye krumplis tésztával. Krumplis tésztával, értik, krumplis tésztával!
Na, akkor egy okot mondjanak, amiért érdemes hazamenni, Fölső-Budára!
