Az új sussexi hercegné meglepte a világot, amikor múlt szombaton az elismert brit dizájnert, Clare Waight Kellert, a Givenchy első női kreatív igazgatóját választotta menyasszonyi ruhájának tervezőjéül. Korábban számos találgatás látott napvilágot, hogy Meghan Markle vajon Ralph & Russo, Roland Mouret vagy esetleg Burberry ruhát visel-e majd. Bár mindegyik kifogástalan divatház, komoly kapcsolatokkal rendelkezik a brit divatélettel, ám Meghan első királyi fellépését egy szívének kedves ügy promotálására is fel szerette volna használni: mint elkötelezett nőjogi aktivista ruhaválasztásával felszólalt a divat-iparban tapasztalható egyenlőtlenségek ellen.
New York két vezető divatiskolájában, a Parsons School of Designban és a Fashion Institute of Technologyban (FIT) az idén a végzősök 86 százaléka nő. London neves intézményeiben, a Central Saint Martinsben és a London College of Fashionben ez az arány 74 százalék. Párizs, Milánó és Firenze divatiskoláiban is hasonló a helyzet.
A végzősök a Fashionista kimutatása szerint 70-90 százalékban tudnak elhelyezkedni az ipar valamelyik kezdő pozíciójában, ám száz százalékuk lép a piacra azzal az álommal, hogy egy nap valamelyik nagy divatház kreatív igazgatójaként fog dolgozni. Ám valahol a ranglétra megmászása közben megállnak, és számottevő többségük megelégszik a legfeljebb középvezetői beosztással. Sőt a FIT, a Parsons és a Ryerson University közös tanulmánya szerint nemcsak tisztába kerülnek a férfiak könnyebb előrelépését jelző üvegplafon kifejezéssel, de könnyen el is fogadják azt. A jelenséget ma már „üveg kifutónak” nevezik.
Nem véletlen, hogy senki nem kapja fel a fejét, hogy a komoly divatbemutatók rendre férfi tervezőkhöz kötődnek. Londonban és New Yorkban 45-55 százalék körül mozog a női-férfi tervezői arány a tavaszi és őszi divatheteken, míg a sokkal konzervatívabb Párizsban és Milánóban mindössze 34-66 százalék körül. A két nagy divatkonglomerátum márkái között is elenyésző a női vezetők száma: az LVHM 17 márkája közül csak négyet vezet nő, a Keringnél pedig mind-össze ketten vannak. Diane von Furstenberg, az Amerikai Divattervezők Szövetségének (CFDA) elnöke szerint a divatmunkások nem beszélnek sokat a problémáról, de „mindenki tudja”.
Az elmúlt napokban azonban Meghan Markle választása és egy, a CFDA által készített kedvezőtlen eredményeket bemutató tanulmány felkavarta az állóvizet. Szakértők szerint ideje volna, hogy a divatipar is megérkezzen a XXI. századba, és engedje a nőknek, hogy összeegyeztethessék hivatásukat a családi élettel. A vezető pozíciók hiánya mögött ugyanis leginkább az áll, hogy ma már nem évi kettő, hanem négy-hat kollekcióval kell egy divatháznak kirukkolnia, emellett helyt kell állni a világszerte szétszórt üzletnyitások, bemutatók, promóciós kampányok folyamatos körforgásában is, ami gyakorlatilag lehetetlen normális magánélet mellett.
Persze a tulajdonosok és a tervező megfelelő együttműködése esetén létezhet jó kompromisszum. Phoebe Philo a Céline teljes stúdióját költöztette át Párizsból Londonba, miután kinevezték igazgatóvá, csak azért, hogy együtt lehessen férjével és három gyerekével. A márka ráadásul még arra is hajlandó volt, hogy Phoebe terhességére tekintettel kihagyja a 2012-es őszi/téli kollekciót, hiszen a tervezőnő enélkül is az LVHM portfólió egyik legsikeresebb márkájává tette a Céline-t.
A hasonló sikertörténetekhez persze szemléletváltozásra volna szükség. A CFDA például kimutatta, hogy hiába gondolja a divat magát olyan iparágnak, amely az elsők között reagál a társadalmi problémákra, a régi beidegződések nagyon is működnek az egyszerű munkahelyeken. A tanulmány idéz például egy menedzsert, aki közölte, hogy nem szeret női beosztottakkal dolgozni, mivel attól fél, hogy esetleg elsírják magukat a főnöki visszajelzés meghallgatása közben.
Ezt a hozzáállást jelzik a divatújságírók megfogalmazásai is, akik a női tervezőket a praktikum és a vásárlók igényeinek megértése miatt méltatják legtöbbször (Sonia Rykiel „kényelmes”, míg Donna Karan „realista” ruhákat tervez), ugyanakkor férfi társaik általában művészként szerepelnek (Tom Ford a „divat Flaubert-e”, Alber Elbaz pedig a „lélek prófétája”). A cambridge-i hercegné ma már ikonikussá vált menyasszonyi ruhája elől is majdnem ellopta a show-t húgának koszorúslányruhája – mindössze amiatt, mert az Alexander McQueen („a textilkézművesség mestere”) egyik utolsó kreációja volt a halála előtt. Kate Middleton pedig hiába viselt McQueen ruhát, azt már Sarah Burton tervezte, aki „finomabb” és „visszafogottabb” megközelítést alkalmaz.
– A divatmagazinok egy már kialakult szókészlettel dolgoznak, amelyről sokszor fel sem tűnik, hogy előnyösebb megfogalmazásokat tartalmazhat a férfiakat illetően – magyarázza Allyson Stokes, a University of Waterloo szociológiaprofesszora. – Mint a legtöbb művészt, a divattervezőket is eredetiségük, önállóságuk, kreativitásuk, művészi érzésük és nem gazdasági beállítottságuk miatt értékeljük. Ezek a személyiségjegyek pedig az erőhöz, a függetlenséghez és a dominanciához kapcsolódnak, amelyek mind inkább férfi-, mint női jegyek. Ezért van, hogy a médiában a férfiak gyakran eredetiek, míg a nők kevésbé művésziek, és inkább „nőies” vonásokkal dolgoznak.
Magyarországon sokkal jobb a helyzet. Egyrészt a hazai divatújságírás nyelvezetében nem lelhető fel hasonló megkülönböztetés, másrészt a tervezők aránya is messze felülmúlja a divatfővárosok számait.
– A mai magyar tervezők hatvan százaléka nő – mondja Barna Máté, a MOME Design Intézetének kommunikációs menedzsere, aki szerint az arány javulhat is, mivel a Design Intézet három tanszékéből kettőn (formatervező és tárgy-alkotó) körülbelül azonos a férfi és női hallgatók száma, míg a textiltervező tanszéken 85-90 százalékban tanulnak nők.
Burak Cakmak, a Parsons divattervezői képzésének dékánja szerint a technológiai változások, a robotika, a közösségi média mind arrafelé hat, hogy a divat régi üzleti modellje elavult, és egy innovatív, „közös megközelítésre” van szükség, amelyben nemcsak a női pénztárcák megcsapolása a cél, hanem igazi karrierlehetőségek megteremtése is. Erre pedig társadalmi összefogással lehetne rábírni a divatházakat.
Ahogy Samantha Barry, az amerikai Glamour főszerkesztője fogalmaz: „Jelenleg a vásárlóközönség a fenntartható fejlődést előtérbe helyező divatcégeket támogatja. De mi volna, ha ugyanezt tenné a női vezetőkkel bíró vállalatokkal?”