Az orvoselvándorlás nem magyar probléma. Az Európai Bizottság adatait elemezve nemrég a Politico című brüsszeli hírportál is rámutatott: csak az EU-n belül 1997 és 2016 között több mint 72 ezer doktor vándorolt egyik országból a másikba, és nemcsak keletről nyugatra, hanem a nyugat-európai országokon belül is költöztek. A legnagyobb vérveszteséget Románia szenvedte el: 2009 és 2015 között kivándorolt az orvosainak fele, csaknem tízezer ember, de hazánknál jobban sújtotta az elvándorlás például Görögországot és Portugáliát is. Magyarországról a hivatalos adatok szerint majdnem 3500 orvos vállalt munkát valamely másik európai uniós tagországban a vizsgált húsz évben. (Összehasonlításként: a KSH adatai szerint 2016-ban 37 és fél ezren dolgoztak orvosként hazánkban, az üres állások száma pedig meghaladta az 1800-at.)
Arra vonatkozóan nincsenek statisztikák, hogy átlagosan mennyi időt töltenek más országban az orvosok, mennyien telepednek le másutt végleg, vagy térnek haza örökre, erre annak a magyar hatóságnak sincsenek adatai, amelyiktől egyébként minden egyes magyar doktornak ki kell kérnie az úgynevezett jóhírnév-igazolást, mielőtt külföldön munkát vállal. Egy biztos: mindig vannak, akik hazajönnek, hogy végül – könnyebben vagy nehezebben, de – itthon próbáljanak boldogulni, kiteljesedni abban a hivatásban, amelyet választottak.
*
– Több mint tíz évig dolgozott Manchesterben, illetve Bristolban ortopéd sebészként Hegedűs Zsolt. Neve sokaknak ismerős lehet, ő ugyanis a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezetének alelnöke és az 1001 orvos hálapénz nélkül Facebook-csoport egyik vezetője. Mint mondja, nem azért jött haza, hogy ugyanabban a feudális, hálapénzzel terhelt rendszerben folytassa, ahonnan anno kvázi elmenekült.
– Már egyetemi éveim alatt, később szakorvos-jelöltként és kezdő orvosként is úgy éreztem, nem tudom magam hosszú távon elképzelni a magyar egészségügyben, ha nem változik semmi. Annak ellenére sem, hogy nagyon jó főnökeim, kollégáim voltak, nemcsak hagytak operálni, de tanítottak is az ORFI-ban és a MÁV Kórházban. Ám amiben bíztam, hogy az ország demokratizálódásával együtt az orvoslás és az egész egészségügyi ellátórendszer is jobb irányba mozdul, nem következett be, így éltem a lehetőséggel, és 2005-ben Nagy-Britanniába mentem dolgozni. Tíz évig kint éltem a családommal. Ott sokkal szabályozottabbak, szervezettebbek a betegutak. Mivel nem hálapénzvezérelt az ellátás, a betegek nem orvost, hanem általában intézményt választanak. A lényeg, hogy a beteget a legjobb színvonalon ellássuk, ennek rendelünk alá mindent. Ezért a szó valódi értelmében betegközpontú az egészségügy: mindenre időt hagyunk, odafigyelünk a betegre, megválaszoljuk a kérdéseit, és amennyire csak lehet, bevonjuk az állapotával kapcsolatos döntésekbe. Ha pedig úgy ítélem meg, hogy valamilyen eszközből, anyagból, gyógyszerből a legújabb, legdrágább kell, és szakmailag megindokolom, akkor megkapom. Az orvosok között van ugyan fölé- és alárendeltség, vannak vezetők, de azok inkább szakmai vezetők, akiknek az a dolguk, hogy korrekten, a legjobb protokollok szerint, minőségi ellátást nyújtsanak. Létezik ugyan hierarchia, de ez nem olyan, mint itthon. A szakmai vezetőket maguk közül választják az orvosok, így én már 35-36 évesen klinikai vezető lehettem a kollégáim szavazatával, valamint az orvos és kórházigazgató jóváhagyásával. Ezek a pozíciók azonban nem örökre, hanem két vagy három évre szólnak.
– Ezek után jogos a kérdés: ha ennyire szuper az angol egészségügy, miért akar valaki mégis újra itthon dolgozni?
– Úgy szoktam fogalmazni, hogy az eszem miatt mentem el, és a szívem miatt jöttem vissza. Mindig arról álmodtam, ha keményen dolgozom, képzem magam, akkor egyrészt szakmailag előrejutok, másrészt a hónap végén tiszta körülmények között, megfelelő fizetést kapok ezért a felelősségteljes munkáért. Angliában megfizették a szürkeállományomat, és ott nem nézték, honnan jöttem, hány éves vagyok, csak azt, hogy mit tudok, hogyan operálok. Ugyanakkor én magyar vagyok. Itthon, ha kilépek az utcára, akkor a tízmilliomod része ennek a helynek valahol az enyém. Ott ilyet sosem éreztem, sosem tekintettem Nagy-Britanniát a hazámnak. Hazavágytam.
– A visszatérés bizonyára nem egyszerű.
– Sok cikk jelent meg az úgynevezett reverz kulturális sokkról, de ezt csak az érti meg, aki átéli. Azt hihetnénk, sokkal könnyebb visszatérni az embernek a saját nyelvi közegébe, kultúrájába, itt nem lehetnek nehézségek, és aztán rájön, hogy mégis vannak, mert sok mindent már másképp szokott meg a külföldi évek során, igazodott egy másfajta közeghez, nyelvhez, szokásrendszerhez. Nehéz elfogadni azt is, hogy az egészségügyi rendszer egésze sem változott az elmúlt tíz év alatt. Némely kolléga ugyanazokkal a technikákkal operál, mint amikor elmentem. Lehet, hogy nagyobb a rutinja, mert többet operált, de semmilyen újabb megoldást nem tanult, nem alkalmaz. Ez rossz érzés. Nehéz elfogadni, hogy itt nagyon lassan forognak a malomkerekek, nem érthető, miért nem lehet átvenni jó gyakorlatokat, miért kell mindig azt nézni, vajon mi a mögöttes szándék. Kint azt mondják annak, akinek van egy jó ötlete, nagyszerű gondolat, nosza, valósítsuk meg, vagy hogy dolgozz még egy kicsit rajta, mert érdemes. Itthon jött hozzám egy kolléga, szeretné megtanulni a nálam látott műtéti technikát, hogy náluk is meghonosítsa. Persze, tette hozzá, előtte azért meg kell kérdeznie a felettesét. Egy hónap múlva rákérdeztem, azt mondta, még nem volt olyan hangulatban a főnöke. Nem is lett az egészből semmi.
– És mi a helyzet a hálapénzzel, amely miatt elment, és amely ellen most is küzd?
– Én is elfogadtam hálapénzt, mielőtt kimentem, de úgy jöttem haza, hogy soha az életben többet nem fogok, és itthon is azért dolgozom, hogy legyen egy tisztább, jobb rendszer. Azért is vállaltam közéleti szerepet, mert hiszek benne, hogy mindezen tudunk változtatni. Lehetnek hibák, komplikációk, fertőzések, de akkor sem szabad magára hagyni a beteget. Munkahelyemen gyakran mondják a betegek, nem értik, miért nem működnek másutt is úgy a dolgok, mint nálunk. Pedig semmi különöset nem teszek, csak időben fogadom, meghallgatom és korrektül tájékoztatom őket. Vannak itt is kiváló példák a betegközpontú gyógyításra, vannak nagyon jó klinikai gyakorlatok, ezeket kellene feltárni, megmutatni és elterjeszteni.
Hegedűs Zsolt három hetet dolgozik budapesti magánkórházban, havonta egy hetet viszont Bristolban tölt. Mint fogalmaz: „Hazajöttem, de még nem vagyok itthon.”
*
Van, aki eleve azért választ az orvosláson belül egy konkrét szakterületet, mert nemzetközi mezőnyben zajlik. Prodán Zsolt, a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet Csecsemő- és Gyermekszívsebészeti Osztályának megbízott vezetője legalábbis azt mondja, nem értelmezhető ennek a szűk területnek a „nemzeti szinten” való művelése. Ez egy állandóan fejlődő, a diagnosztikától a sebészeti eljárásokig tartó high-tech terület, ahol a gondolkodásnak, az együttműködésnek és ma már a centrumoknak is nemzetközinek kell lenniük.
A Magyarországon született, de Erdélyben felnőtt orvosnak sem az ország-, sem a kultúraváltás nem okozott soha problémát. Egykori egyetemi sebészprofesszora, Péterffy Árpád pedig, aki Svédországban, a nagy hírű Karolinskán tanulta a szívsebészetet, ugyancsak azt a példát mutatta, hogy szükség van a külföldi tapasztalásra. Nem csoda, hogy két évvel az után, hogy elvégezte az egyetemet, Prodán Zsolt rövid, de meghatározó ideig Bostonban tanult.
– Fiatalként nagyon örvendtem, hogy vége a szocializmusnak, az oroszok kimentek, itt az új világ. Később aztán kiderült, hogy a demokrácia nem sólyom, hanem csiga. Ha ezt akkor tudom, talán eszembe sincs hazajönni, hiszen több állást is felajánlottak, de a három hónapos amerikai tartózkodásom után mégis visszatértem. Egyrészt félő volt, hogy elveszítem az itteni állásomat, másrészt még fontosabb volt az, hogy a kamasz gyerekek romantikájával hittem abban, itt is mindjárt nagy dolgok történnek. Akkoriban a régióban elég nagy volt a lemaradás a csecsemő- és gyermekszívsebészetben, amit az Európai Mellkassebészeti Társaság is érzékelt, ezért létrehoztak egy kelet–nyugat csereösztöndíjat, amelyet akkori főnököm, Lozsádi professzor ajánlásával elnyertem. Így sikerült kijutnom egy nagy franciaországi központba, ami nagyon sokat jelentett a szakmai fejlődésem szempontjából. Aztán több évtizedes küzdelem után végre a politikai igény is megfogalmazódott itthon egy új, korszerű gyermekszívközpont létrehozására. Ezért két év franciaországi tartózkodás után, szakmailag felvértezve hazajöttem a 2000-ben megnyílt központba, amely ráadásul vadonatúj épületben kapott helyet.
A következő két év – mint Prodán doktor mondja – az eufória állapotában telt, hiszen az Országos Kardiológiai Intézetben mindannyian viszonylag jó anyagi és szakmai körülmények között dolgozhattak. Aztán kezdtek olyan hangokat hallani, hogy ne elégedetlenkedjenek, elérték a világszínvonalat, minden a legnagyobb rendben. Miközben CT és MR még most is csak lesz a házban, nem beszélve a hibrid műtőről!
– Akkor éreztem, hogy elfogy a levegő körülöttem, hogy én más sebességgel szeretnék haladni, mint az intézet, és erre még jött a Gyurcsány-periódusnak nevezett gazdasági összeomlás, amely kilátástalanná tett mindent. El voltam keseredve, és azt gondoltam, otthagyom ezt a szakmát. Meglepetésszerűen érkezett egy megkeresés Münchenből, hogy szeretnének velem dolgozni. Ez a hívás olyan pillanatban ért, amikor lelkileg már össze voltam csomagolva, tehát nem volt nehéz azt mondanom, hajrá, menjünk. Nagyon jót tett a váltás, hamar helyre tette az önértékelésemet és az önbizalmamat. Teljes szakmai támogatással, szabadon dolgozhattam, gyakorlatilag semmire nem mondtak nemet. Bármit kitaláltam és megindokoltam, azonnal támogattak, legyen annak bármilyen anyagi következménye is. Egy hónap alatt főorvos lettem, normális jövedelemmel és lakáskörülményekkel. Nem gondoltam, hogy ennyire jól fogom ott érezni magam, azt gondoltam, hamarabb hazajövök.
Ez azonban csak hat év után történt meg.
– Tovább akartam lépni, ehhez osztályvezetői állást kellett keresni. Ilyen ugyan lett volna Németországban, de akkor szóltak itthonról, hogy itt is szeretnének egy új osztályvezetőt, hát jöttem.
Hogy milyen nehézségekkel kellett szembenéznie, amikor hazajött, arra a következőket hozza fel példának. A kinti fizetése alig harmadát kapta itthon. Az árak európaiak, a minőség és főleg a garanciák azonban még nem. Amíg kitartott az ott félretett pénze, és nem voltak ennyire megszigorítva a szponzorációk, még el tudott menni külföldi konferenciákra, de mostanra ez gyakorlatilag lehetetlenné vált. Vezetőként kötelessége utánpótlást nevelni, nagyon kellenének a fiatalok a pályára, de ilyen kondíciókkal meglehetősen nehéz olyan rezidenst találni, aki akar és tud is majd gyermekszívsebész lenni.
*
Sebész édesapja komoly inspirációt adott számára, így mióta az eszét tudja, sebésznek készült Káposztás Zsolt. Ennek megfelelően tudatosan építette fel az életét, aminek a külföldi tapasztalatszerzés is a része volt. A 2000-ben, Pécsett végzett fiatal doktor már 2006 végén lehetőséget kapott erre: egy szervkivétellel és -beültetéssel foglalkozó egyetemi klinikára hívták Houstonba.
– Professzorom mindig biztatta és támogatta a fiatalokat, hogy próbáljunk szerencsét külföldön, hozzuk haza az innovációkat. Kemény tanulóévek voltak az amerikaiak, de közben képesítést szereztem arra, hogy bármelyik ottani klinikán transzplantáló orvosként dolgozzam. Maradhattam volna, de végül családi okokból 2009-ben visszajöttünk Pécsre. A pécsi klinika transzplantációs csapatának tagja voltam már a kiutazásom előtt is, de a hirtelen szerzett sok tapasztalattal hazatérésemet követően nehezen tudtak mit kezdeni. Egy működő rendszerbe nehéz hirtelen betörni, elfogadtatni új dolgokat, főleg, hogy nagyon fiatal voltam. Így hiába volt támogató a közeg, hiába fogadtak barátsággal, valahogy én már szűkösnek éreztem a teret.
Ezért, miután az itthon töltött egy év során PhD-fokozatot szerzett, Káposztás Zsolt útja ismét külföldre, a walesi Cardiffba, az ottani egyetemi oktató kórházba vezetett, ahol már nemcsak transzplantációval, hanem máj- és hasnyálmirigy-sebészettel is foglalkozhatott. Két év elteltével, 2012-ben jött ismét haza, az Országos Onkológiai Intézetbe, a máj-, epeúti, hasnyálmirigy-sebészettel foglalkozó egység megteremtése céljával, de 2013-ban visszahívták Cardiffba, ahol két évre ismét „ott ragadt”.
Jelenlegi munkahelyén, a Somogy Megyei Kaposi Mór Oktató Kórházban 2015 óta dolgozik. Azt mondja, nem áll szándékában újabb külföldi munkavállalás, mert ugyan európai vizsgát szerzett transzplantációból, közép- és hosszabb távon is itthon tervezi az életét onkológus sebészként. Kaposváron tette már le az onkológiai szakvizsgát, Pécsett végezte a habilitációját, most pedig egészségügyi menedzserképzőbe jár, mert vezetői ambíciói vannak.
– Azt gondolom, hogy kemény, kitartó munkával és türelemmel itthon is meg lehet találni a boldogulást. Nagyon hiszek az eredményekben és abban, hogy azok önmagukért beszélnek.
Mint mondja, úgy alakította az itthoni életét, úgy építette fel a hazajövetelét, hogy ne kelljen szenvednie a hálapénzrendszertől.
– Kaposvárott azon felül, hogy támogató közegben dolgozhatok, megfelelő fizetést kapok. Kéthetente egynapos munkával a Duna Medical Centerben a magánellátásban megkeresett jövedelemmel kiegészítve mindez lehetőséget ad arra, hogy a komoly munkára tudjak koncentrálni. Ez azért is elengedhetetlen a számomra, mert a két fiam a legfontosabb az életemben, haza is többek között azért jöttem, hogy a lehető legtöbb, minőségi időt tölthessünk együtt. Mindkét helyen jó az infrastruktúra, kiválóan együttműködik a csapat, a vezetés mindenben támogat – sorolja Káposztás Zsolt, aki szerint a köz- és a magánellátás nemcsak az ő szakmai életében egészíti ki jól egymást, de a magyar egészségügyben is mindkettőnek helye és szerepe van. Biztos abban, hogy efelé megyünk, ahogyan az olyan drága ellátások központosítása is elkerülhetetlen, amilyen például az onkológiai sebészet.
– A betegek gyógyulási esélyeinek növelése és a költséghatékonyság miatt Nyugat-Európában maximálisan centralizált a komplex onkológiai, különös tekintettel a sebészeti ellátás, emiatt a betegek sem bolyonganak a rendszerben. Hazánkban is törekedni kell a hasonló komplex, centralizált ellátásra, ez irányú folyamatok el is indultak. Az egymásra utaltság miatt fontos demokratikusabb viszonyokat teremteni a kórházakban, ami nem azt jelenti, hogy mindenki azt csinál, amit akar, hanem azt, hogy fegyelmezett légkörben mindenki a szaktudásának és felelősségi körének megfelelően többnyire önállóan dolgozhat, de a csapattal és a társszakmákkal összhangban. Senki sem polihisztor, ezért meg kell hallgatni a másikat, mert lehet, hogy ő már találkozott azzal a problémával, amelyet közösen kell megoldani.
Káposztás Zsolt azt mondja, igyekszik beépíteni a munkájába mindazt, amit az elmúlt évtizedekben tanult, tapasztalt. Ezért azt is kötelességének tartja, hogy a megszerzett tudást továbbadja.
– Mindig körülvettem magam fiatalabb kollégákkal, és bevontam őket a munkába. Ezt a szemléletet Pécsről hoztam, és bár itthon sajnos nem általános, de külföldön természetes. Hat év sok idő, nekem ez már a szemléletemmé vált, és hiszek abban, hogy én is több leszek azáltal, ha minél több embernek át tudom adni a tudást.
*
Mindhárom riportalanyunkat megkérdeztük, szerintük kinek és mit kellene tenni azért, hogy minél többen térjenek haza a ma még külföldön dolgozó orvosok közül.
Hegedűs Zsolt: A feudális rendszer helyett demokrácia kellene az egészségügyben, és a minőségi, nem csak a szavakban megmutatkozó betegközpontú ellátást kellene az első helyre tenni. Ezzel szerintem haza tudnánk csábítani a kint dolgozókat. Mivel azonban az új szemlélettel is nehéz a régi struktúrába visszailleszkedni, olyan kórházakat kellene kialakítani, ahol a visszatérő orvosok akár egy csapatban dolgozhatnának egy új struktúrában. Ezek az osztályok, intézmények pedig ösztönzőleg hatnának a többiekre, katalizátorai lehetnének az egész magyar egészségügyre kiható változásnak. Nem szabad veszni hagyni azt a szellemi, gyakorlati és szemléleti tudást, amelyet az évek során a külföldön dolgozó magyar egészségügyi szakemberek megszereztek.
Prodán Zsolt: Nincs veszve minden, haza lehet csábítani orvosokat. Sokaknak kinti iskolába járnak a gyerekei, akiket nehéz onnan kiszakítani. Emellett olyan kötelezettségvállalásaik vannak, amelyeket a külföldi fizetésekre méreteztek, ami nagyon megnehezíti a visszatérést, főleg, ha valaki egy évtizednél is többet élt külföldön. Ha szakmailag nincs fejlődési lehetőség, hiába adnak több pénzt, az nem viszi előre a rendszert. Egy élhető alternatívát kell felkínálni.
Káposztás Zsolt: Nem egyszerű hazatérni a külföldi munka után, ahol a fizetések és a kollégáktól, betegektől kapott megbecsültség is érzékelhetően nagyobb, mint idehaza. Ilyen értelemben nem túl nagy a motiváció, hogy visszatérjünk, de mindenki elgondolkodik azon, hogy jó lenne hazajönni. Itt vannak a gyökereink, ide tartozunk. Hiszem, hogy az én generációmra vár kézbe venni a magyar egészségügy alakítását, előremozdítani a fejlődését. Egy-egy fecskének nehéz nyarat csinálni, a megmerevedett struktúrákba új szemléletet, új gondolkodásmódot behozni, ám ha ez mind kint marad, sosem lesz változás. Mindkét részről kell a nyitottság és az elfogadás.
A jövőkép kerete
A külföldet megjárt orvosokhoz nagyon hasonlóan gondolkodnak azok az V. és VI. éves orvostanhallgatók, akik egy, az Orvosi Hetilapban ez év elején publikált kutatásban vettek részt.
A válaszadók közel negyven százalékának a tervei között szerepelt jellemzően két-öt éves külföldi munkavállalás, főként a magyar egészségügyben uralkodó munkafeltételek, a nem megfelelő bérek, illetve az általános hazai életkörülmények miatt. Ennek megfelelően a visszatérés is csak akkor lehetséges a fiatalok szerint, ha javulnak az objektív munkakörülmények (infrastruktúra, fizetések és a hálapénzrendszer megszüntetése), de jelentős tényező a munkakultúra változásának igénye is. Az egészségügyi dolgozókkal kapcsolatos más migrációs vizsgálatok is jelzik, hogy a megfelelő fizetés mellett a munka presztízsének emelkedése, a munkakörülmények javulása is kulcsjelentőségű abban, itthon maradnak-e, illetve hazatérnek-e orvosaink. Egy, a debreceni orvosok körében végzett friss felmérés is úgy találta, hogy nem a fizetés az elsődleges, illetve az egyetlen oka az orvosok külföldi munkavállalásának. Eredménye szerint az életpálya és a jövőkép hiánya a legmeghatározóbb a már végzett orvosok migrációjában.