– Nemsokára véget ér az első ciklus. Még mindig úgy gondolja, hogy ez a világ legfontosabb színháza?
– Nekem igen. Persze.
– Úgy érzi, egyenes út vezetett a Nemzeti Színház igazgatói székéig?
– Egész eddigi munkámmal erre a feladatra készültem. Beregszászban én vettem fel mindenkit a színházba, de ha kellett, díszletet pakoltam. Megtanultam a színházat.
Öt pillér
– Újabb öt évig vezetheti a Nemzeti Színházat. Tervei szerint minden marad a régiben, vagy lesznek változások?
– Ez a színház egészen más rendszerben működik, mint a többi, se Magyarországon, se külföldön nincs sok hozzá hasonló. A harmadik évadra felállt egy rend, mely szerint a színház hat pilléren nyugszik. Létrehoztunk egy közel ötven előadásból álló repertoárt, tehát van mit játszanunk. Befogadunk darabokat, a tavalyi évben több mint száz produkciót. Nem véletlenül beszélek folyamatosan hidakról, melyeket építeni kell, ehhez kapcsolódik szorosan a harmadik pillér. Az előadásainkat vidékre, határon túlra és fesztiválokra utaztatjuk, az elmúlt évben majdnem hetven előadást tartottunk, ami példa nélküli.
A negyedik pillérünk: április 10-től ötödször rendezzük meg a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozót (MITEM), mellyel úgy gondolom, feltettük magunkat az európai színházi fesztiválok térképére. Özönlenek az ajánlkozások, egyre kevesebb a bojkott. Még mindig érződik innen-onnan, de lassan áttörjük ezeket a falakat. Most német színházak is jönnek, amelyek eddig nem szívesen. Az ötödik láb a színházon belüli események, például a fogyatékkal élők világnapja, a roma holokausztról való megemlékezés vagy a versünnep befogadása.
A Pajtaszínházzal pedig a falusi amatőr színjátszást szeretnénk föllendíteni, mert a színháznak így is rendkívüli közösségépítő ereje van. Ezenkívül oktatási központként is működünk, hiszen a kaposvári diákjaink közül minden osztály más vidéki helyszínek mellett a Nemzetiben is végez gyakorlatot, aminek azért is örülök, mert friss levegőt és új gondolatokat hoznak. A legnagyobb feladatunk, hogy a felsoroltakat tökéletesítsük, mert mindenütt van még probléma, tehát van mit csiszolni.
– Harcolniuk kell a nézőkért?
– A saját előadásaink közül van egy-két cím, melyekért igen, de értékesnek tartom őket, ezért nem akarom levenni a repertoárról. Aztán lehet, hogy megadjuk magunkat. Hangsúlyozom, az ötven előadásból háromért birkózunk. Az egy gesztus, hogy négy előadásunkat ingyen játsszuk. A János vitéz esetében nem tudjuk teljesíteni az igénylistát. Vannak előadásaink, melyekre egyáltalán nem lehet bejutni, például a Csíksomlyói passióra, a Részegekre vagy a Bánk bánra. Az Egri csillagokat nyárig tudnánk játszani, akkora az érdeklődés.
Amiért nagyon erősen kell birkózni – de az egy „ügy” –, hogy a befogadott előadásokat eladjuk. Viszont ezt vállalni kell, s akkor is megrendezzük őket, ha rontják a statisztikánkat. Rendszeresen tartunk közönségtalálkozókat, előadások előtt beavató beszélgetéseket. Nemrég Zalaegerszegre utaztunk, mert az ottani gimnázium csapata nyerte meg az általunk meghirdetett színháztörténeti vetélkedőt. Olyan magas szinten készültek fel a gyerekek, hogy merem állítani, többet tudnak a Bánk bánról, mint mi. (nevet) Én magam is tartottam egy órát, és játszottuk a tantermi előadásunkat, melynek címe Bánk-misszió. Ahová meghívják, oda ingyen elvisszük, ahogy a János vitéz-missziót is.
– A Kaposvári Egyetem Színházi Intézetében – ahol tanít és művészeti rektorhelyettes – tavaly végzett a színészosztálya. Amikor elkezdte a munkát, egészen más képzést szeretett volna, mint ami addig volt. Megvalósultak a tervei?
– Van egy nagyon lényeges, strukturális változtatás, mely szerint minden évfolyamot hozzákapcsoltunk egy színházi kollektívához. Cseke Péter osztálya Kecskeméten, Cserhalmi György diákjai Székesfehérváron voltak két évig, az én gyerekeim pedig részint Debrecenben, részint itt a Nemzeti Színházban dolgoznak. Még egy fontos lépés lesz – melyet még akkreditációs problémák miatt nem sikerült megvalósítani –, komplex osztályokat indítunk, tehát a dramaturgok, a rendezők és a színészek együtt tanulnak majd. Összeforrva.
Ilyen értelemben más lesz, mint a budapesti iskolák, nem rosszabb, nem jobb, más. A Nemzeti Színházhoz a diákok a harmadik évfolyamtól jönnek, ahol az elmúlt évadokban már főszerepeket is játszottak, például a Tóth Ilonkában és az Egri csillagokban. A repertoárszínházi Bánk bán című darabban kisebb szerepeket kaptak, aztán csak velük rendeztem egy beavató színházi előadást is. Próbálom őket szabadon gondolkozó, igazodási vágytól mentes, egyenes gerincű emberekké nevelni. Nem egyszerű. Azt szeretném, hogy önállóan döntsenek, tudjanak ellentmondani és harcolni az érdekeikért.
Próbák pokrócban
– Mit szólt ahhoz, amikor egyszer a diákjainak a szabadságról beszélt, és az egyik lány meztelenül ment be a terembe?
– Meglepődtem! Weöres Sándor darabja kapcsán sokat beszéltünk a női sorsokról, a minden nőben ott szunnyadó, a kitörésre és a szabadságra vágyó Psychéről. Rendszerekbe és kényszerhelyzetekbe születünk bele, az egész életünk arról szól, hogy alkalmazkodunk, és próbálunk mindenféle elvárásoknak megfelelni, de van egy lény, Weöres Sándor Psychéje, aki mindenből kilép, és tud szabad lenni. Kértem a diákokat, hogy fogalmazzák meg a saját szabadságukat, és a gyerekek mindenfélével megleptek. Volt, aki így értelmezte. Szerintem nagyon tisztességes előadás született, szereti a közönség, csak nehezen tudjuk játszani, mert a gyerekeim sokfelé leszerződtek az országban.
– Az alkalmazkodás és a kompromisszumkötés mindenkire érvényes?
– Persze. Rám is, folyamatosan. Színházat igazgatni nem lehet másként, csak naponta több tucat kompromisszum megkötésével.
Fotós: Éberling András
– Egyszer azt mondta, hogy „komoly erők dolgoznak azon, hogy begyűrjék a fiatalokat”. Ezt hogyan értette?
– A repertoárszínházi rendszerbe egyszerűen még az se nagyon fér bele, hogy a színész visszakérdezzen. Csak hajtsa végre, amit mondanak neki. Nincs idő, teljesíteni kell, el kell fogadni a rendezői diktátumot. Miközben persze szükség van egy központi figurára, aki összefogja a szálakat, és megmondja, hogy milyen irányba haladjunk. Én azt szeretem, ha van érdeklődés, kétely, visszakérdezés. Ha nagyon közeleg a bemutató, és úgy érzem, már alig van időnk, akkor is próbálok fegyelmezett maradni, és szembesítem magam a saját gondolataimmal: muszáj teret adni, ha valakinek kérdése van.
– A felépítése és a határidők miatt egy repertoárszínház is úgy működik, mint egy gyár. Mikor 1992-ben Beregszászon megalapította az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházat, milyen körülmények között dolgoztak?
– Engem még diákként hívtak rendezni több helyre, maradhattam volna Budapesten is, ahogy Trill Zsolt és Szűcs Nelli, de úgy döntöttünk, hogy mindannyian megyünk vissza Beregszászra, vállalva, hogy zsíros kenyéren élünk, illetve elfogadjuk a szülői segítséget. Előfordult, hogy egy nap három-négy helyen próbáltunk. A Szentivánéji álmot pokrócba bugyolálva, sapkában rendeztem, mert kilenc fok volt a teremben.
– Abban az évben nemcsak színházat alapított, akkor kapta meg Kijevben a rendezői diplomáját, de előtte két évvel ugyanabban az iskolában már színészmesterséget is tanított. Mi a különbség a magyar és az orosz színjátszás között?
– A színész mindenütt színész, ha sok munkája van, azért panaszkodik, ha kevés, akkor azért. Természetesen az orosz színjátszásban is vannak mindenféle tendenciák, új gondolatok, de kétségkívül ott a cselekvésből születik a szó.
Sztanyiszlavszkij kezdetben nem is engedte, hogy a színészei megtanulják a szöveget. Nálunk fordítva van. Először meg kell tanulni a szöveget, majd abból elkezdjük kibontani a rétegeket. Teljesen fordított gondolkodási mód. Én abban hiszek, hogy minden egyes előadásnak megvan a megfelelő próbafolyamata.
– Amikor színészeket felvételiztet, eszébe jut még a szovjet anekdota?
– A harmadik rostán lazításként el szoktam mesélni, hogy a Szovjetunióban hogyan válogatták a színészeket. Az anekdota szerint mindenkit beterelnek egy terembe, és azt mondják nekik, hogy másszanak fel a csillárra. Aki visszakérdez, hogy miért, abból lesz a kritikus, aki elkezd gondolkodni, hogy hogyan, abból lesz a rendező, és aki nem gondolkodik, csak mászik, abból lesz a színész. Egyébként az orosz színészek alázatosak a szó jó értelmében. Miközben a Bűn és bűnhődést rendeztem Szentpéterváron az Alekszandrinszkij Színházban, éreztem, hogy a társulat nagy része még vágyik őszinte építkezésre. A próbafolyamat alatt sokkal ritkábban szaladtak el szinkronra vagy haknizni.
Nem teher
– Az előadást a pétervári nézők közönségdíjjal jutalmazták. Mit szóltak hozzá, hogy öt és fél óráig tart?
– Az ott sem megszokott, bár van néhány hosszabb darab is, például Lev Dogyin nyolcórás előadása. Volt egy kis aggodalom a színházvezetés részéről, de mára minden szépen beállt. Szombatonként játsszák, havonta kétszer, abszolút telt házzal. Még nem volt olyan előadásunk, hogy a végén a közönség ne állt volna fel tapsolni. Mint nemrég Moszkvában is az Arany Maszk Fesztiválon. Hétezer előadásból válogatták be a fesztivál legjobb tizenkét darabja közé, és öt kategóriában – a legjobb előadás és a legjobb rendezés mellett a darab három színészét is felterjesztették a díjra. Április 15-én lesz az eredményhirdetés Moszkvában, a Bolsoj Színházban.
– Nagyon sok díja van, hét évvel ezelőtt a Kossuth-díjat is átvehette. Merre tovább, még mit szeretne elérni?
– Én az igazgatást szolgálatként kezelem, szeretném, ha a Nemzeti világszínvonalú színházzá válna. Szerintem jó úton járunk, komoly visszajelzéseket kapunk, például meghívtak minket jövőre Szentpétervárra, a következő Színházi Olimpiára.
– Rektorhelyettes, színházigazgató, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke. Ezenkívül milyen pozíciókat tölt be?
– Nem töltök be többet. Hat gyerekem van, apa vagyok, az az első számú pozícióm.
– A gyerekei közül csak Attila lett színész?
– Igen. A legnagyobb elméleti matematikus, a négy kisebb közül van, amelyikben zsizseg valami, de én semmit nem forszírozok. Egyikőjük megfelelt a Tóth Ilonka című darab szereplőválogatásán, de az ötödik előadás után a színpad helyett inkább a focit választotta. Nagyon nehéz szakma, Attila fiamat is csak azért engedtem, mert egyrészt az ember csak egy darabig szólhat bele a gyerekei életébe, másrészt úgy éreztem, hogy benne van annyi erő, hogy talán győzi majd a munkát.
– Nagyon szoros a programja. A beszélgetés után Debrecenbe indul a társulattal, ahol a Tóth Ilonka című darabot adják elő. Van egyáltalán szabadideje?
– Nem sok. Ebből a munkából nem lehet kiállni, de számomra ez nem teher. Akik eljönnek hozzánk, és látják, hogy otthon nincs dolgozószobám, és a kisebb gyerekek rajtam mászkálnak, mindig megkérdezik: hogy tudsz így dolgozni? Ez egy szerencsés adottság, mert valóban soha nem kapcsolok ki.
– Akkor mikor jut ideje bokszolni?
– Az utolsó bemutató környékén annyira elfáradtam, hogy most kimaradt egy-két hét, de viszonylag rendszeresen ütöm a zsákot. Jót tesz.
