A te korosztályodban már teljesen természetesen része mindenki életének a mindennapi pszichológia, ugyanakkor azok közé is tartozol, akiknek meghatározó élménye – a kétezres évek elejéről – az úgynevezett önsegítő könyvek piacának felfutása. Ezekből mindenkinek volt egy csomó a polcán, hogyaszongya: hogyan legyünk sikeresek, hogyan értsük meg a férfiakat – akik ugye a Marsról jöttek, mi, nők pedig a Vénuszról.
Istenem, már nem is emlékszem, mi is volt a címe annak, amelyik szerint szét kell válogatni a táplálékfajtákat, húst csak zöldséggel lehet enni, és délig csak gyümölcsöt, és akkor az ember haláláig olyan karcsú lesz, hogy elfújja a szél. Megvan. Testkontroll, meg volt Agykontroll, meg mindenféle csodakönyv, A vonzás törvénye és a Titok. Ezek mind azt ígérték, hogy néhány pofonegyszerű szabály betartása mellett az embernek egyszerűen rendbe jönnek a dolgai, és úgy is maradnak. Haha! Azóta szerintem ezeket a nagyszerű műveket mindenki kikukázta vagy elégette, de szellemüket a tűz nem égeté meg, mindig a legváratlanabb pillanatban bukkannak fel.
Mostanában sok Arany János-szöveget olvasok, mert egy sorozatnak vagyok a szerkesztője, amely a költő művein keresztül hivatott bemutatni a magyar történelmet. Arany János csodálatosan ismerte az emberi természetet, viszont a pszichoanalízis kora előtt élt, tehát arról nem tudhatott, hogy a cselekedeteinknek rengeteg olyan motivációja van, amelyekről nem is tudunk.
Ő még abban a világban élt, amelyben azt gondolták, hogy minden csak döntés és erkölcsi tartás kérdése, és az ember képes arra, hogy uralkodjon a késztetésein – és a körülményeken –, mert ha nem, olyan szörnyű lavinát indít el, mint mondjuk Zách Klára. Ma már azt gondoljuk, hogy Zách Klára nem tehet arról, ami történt vele, egyszerűen megerőszakolták, erre egyébként idővel Arany is rájött, meg is enyhül ez a történet a Toldi szerelmének betétjeként.
Néha viszont az a benyomásom, hogy a sok önsegítő könyvnek hála sokan ma is úgy gondolkodnak, mint évszázadokkal ezelőtt. Van egy dolog, amit állandóan hallok: minden fejben dől el, döntsd el, mit akarsz, és utána megy minden, mint a karikacsapás!
Mostanában nagyon nehéz elmagyaráznom a barátaimnak, hogy attól még, hogy valamit boldogan csinálok, szeretem csinálni, és alkalmasnak is tartom magam rá (ilyen például ez a rovat is, vagy az anyaság, meg sok más dolog), még szörnyen retteghetek tőle, inoghat az önmagamba vetett hitem, egy csomó negatív hozadéka lehet annak, ami jó, mert az önsegítő könyvekkel ellentétben nem az mozgat igazán, amit elhatározok, hanem egy sor tudattalanba űzött dolog. Régi érzelmek jönnek elő, gyerekkori, iskoláskori sérülések, tudattalan kötődések – ha a nagymamám nem lehetett sikeres, én sem lehetek stb.
Vannak meg nem erősített énrészeim, és nekem sem csak erősségeim vannak, hanem gyengeségeim is. Nem vagyok csapatjátékos, nagyon nehezen végzek el lineáris logikai feladatokat, ilyen például a számítógép kezelése, és igazán szívből vágyom rá, hogy bevonzzak egy kis rabszolgát, aki életem hátralévő részében nyomogat helyettem. Eldönthetek én sok mindent fejben, csak éppen nem fog működni. És ez nem jó vagy nem rossz, csak akkor, ha vitatják, és jellemhibának tekintik.
Hála istennek elég öreg vagyok viszont ahhoz, hogy képes legyek büszke lenni magamra, ha komoly erőfeszítéseket teszek valamiért. Azt is tudom, hogy az erőfeszítéseknek mindig van eredményük, legfeljebb nem az, amit várunk. Azt mondja a pszichológia, hogy az ember három esetben tud megváltozni: valami hatalmas megrázó élethelyzet nyomán – ezt nem kell magyarázni, aki átél egy háborút, utána nem lesz ugyanaz az ember, aki volt.
Megváltoztathat egy hatalmas érzelem is, ezt is tudja mindenki, akinek született mondjuk gyereke, ez olyan dolgokat tud előhozni az anyákból, amelyeknek addig a létezéséről sem volt fogalma.
A harmadik a hosszú, kemény terápiás munka, ezzel lehet természetesen a legmélyebb gyógyulást elérni, csak nagyon kevés olyan embert ismerek, aki hajlandó akár évtizedes, sokszor fájdalmas önismereti munkára is azért, hogy az életminősége és ezen keresztül a környezete életminősége is megváltozzon. Abban az egy dologban ugyanis minden önsegítő könyvnek igaza van, hogy egy ember van, akit boldoggá tudunk tenni, és egy ember van, akinek az igényeit tényleg képesek vagyunk felismerni, és ez a személy nem más, mint saját magunk.
Egy önmagával harmóniában lévő, önmagát ismerő, egy önmaga igényeit tiszteletben tartó embernél nincs kellemesebb társaság (ha hagynak aludni, eleget mozogni és olvasni, én egy angyal leszek) és ez a legbiztosabb út mások boldoggá tételére, csak ez tényleg nem fejben dől el, hanem mélyen a lélekben.