Guevara a központi helyen ült a sajtótájékoztatón. Odaadóan figyelt, és ha kellett, elégedetten bólogatott.
A mellette lévő fiatalok, akiknek arcát – jó terroristaszokás szerint – festett álarc takarta, arról beszéltek, hogy Emmanuel Macron köztársasági elnöknek mennie kell, és hogy hallani sem akarnak az egyetemistákat érintő reformról. Ez volt a témája az internetes videón közzétett tájékoztatónak, amelyet e hónap közepén tettek elérhetővé a Párizs I-es egyetemét, a Tolbiac utcai épületet megszállva tartó diákok.
Guevara nem kapott szót, pedig harcosan kikelhetett volna az állatok jogaiért és azért, hogy több húst kell tenni a tányérjukba. Guevara egy kutya, fehér-barna foltos eb, aki kiválóan eljátszotta a szóvivő szerepét. Pillanatok alatt internetsztár lett belőle, tízezrek osztották meg a róla készült képeket.
A tulajdonosa később elmondta, hogy nem is Guevara az eredeti neve, hanem Merkantilnak hívják. Mindenesetre jól nevelt, türelmes kutya. És ez volt az egyetemfoglalók legjobb poénja. Mint a kétfarkúak képviselőjének kotkodácsolása, ő is megmosolyogtató volt.
A múlt hét végén a párizsi rendőrség felszabadította a blokkolók kezén lévő épületrészt.
A „rendkívül kényes” akcióban, ahogy Collomb belügyminiszter fogalmazott, a rendőrség hibátlanul oldotta meg feladatát. Péntek hajnalban már-már bársonyos kézzel, sérülés vagy incidens nélkül eltávolították az egyetem területéről azt a mintegy száz hallgatót, aki az intézmény szabályszerű működését akadályozta. Még egy-két egyetemi épületben található kisebb csoport, amelyek Tolbiac-mintájú zavargást produkáltak, de a hatóságok bíznak abban, hogy megjön az eszük, és önként hazamennek.
Ez volt a párizsi ’68-as események fél évszázados évfordulójára tervezett „szikra”. A szélsőbaloldali csoportokhoz tartozó fiatalok az ötvenedik jubileumon arra készültek, hogy kirobbantják a forradalmat. Főleg a bölcsészeket kapta el a hevület, a reáltantárgyakat tanulókat hidegen hagyta az egész hercehurca. Talán a valósághoz mégiscsak ragaszkodó matematikusok, fizikusok többet tudnak a forradalmi helyzetről, mint a vágyálmokat hajszoló irodalom- és társadalomtudományi hallgatók.
Nekik viszont meg kellett tapasztalniuk, hogy még a diákság túlnyomó többsége sem kér belőlük, nemhogy a társadalom java. Ez nyilván nem fogja eltántorítani őket, és továbbra is az első sorban fognak küzdeni már rég idejétmúlt elveikért. A „történelembe” viszont bekerülnek, az internetébe pedig a valóban jópofa Guevara kutya révén.
Ez a különbség 1968 és 2018 között: az utcakő repülése és a nagy röhögés az internetvideón. Kétségtelen, hogy a hatvanas évek második felére De Gaulle kormányzása megfáradt. Franciaország „unatkozik” – írta akkoriban egy elemző, de hogy a tespedtségből akkora ribillió kerekedik, senki sem gyanította. Pár száz fős egyetemistamegmozdulásból indult az egész országot felforgató lázadás, amelynek máig érő hatását senki sem vitatja.
A történelem viharát már nemegyszer átélt öreg parancsnok, De Gaulle, akire a nemzet válságos pillanataiban mindig számíthatott, ’68 tavaszán mintha nem lett volna formában. Kétségtelenül visszaadta Franciaország régi dicsfényének pár sugarát, ő volt az utolsó politikus, aki valóban független és szuverén Franciaország élén állt. Ám ’68-ban máskor telitalálatnak minősülő politikai döntései nem akartak megszületni, több esetben habozott, átengedve a kezdeményezést a szemben állóknak. Mint később elárulta, az országban uralkodó állapotok megoldására május végén komolyan fontolgatta lemondását.
Ma pedig egy esztendeje megválasztott, fiatal elnököt találunk a székében. Emmanuel Macron duzzad a tetterőtől, és az egész országot, sőt az egész földrészt akarja felforgatni – természetesen – jobbító szándékú reformötleteivel. Azt az országot, amelyről még a közelmúltban is azt állították a szakértők, hogy nem megreformálható. Ő mégis nekivág. A franciák kapkodják a fejüket, hogy a jövő héten épp miről szavaz a parlament. A középfokú oktatást érintő változtatások például megszüntetnék, hogy a gimnazisták eredményeiktől függetlenül automatikusan részesüljenek a felsőoktatási helyekből.
Nagyjából ugyanolyan szisztéma alapján rangsorolnák a diákokat, amely nálunk is működik. Az egyetemisták ezen „eszetlen és megnyomorító” intézkedések ellen tiltakozva foglalták el néhány oktatási intézmény egy részét, és abban reménykedtek, hogy ők majd valódi forradalmat indítanak el. Ebben az állami vasúttársaság alkalmazottaira számítottak, ők is az életüket felforgató reformok ellen tiltakoznak, időről időre leállítják a vasúti közlekedést. De még a korábban nagy hatalmú vasútszakszervezeteknek sincs meg az erejük, hogy feltartóztassanak egy „Macron-TGV”-t.
Hatvannyolcban mások voltak a gondok.
A háború utáni nagy gyermekáldás, a baby boom nemzedéke került egyetemistakorba. A francia társadalom egyharmada fiatal volt. Míg 1954-ben évi 140 ezer diák jelentkezett egyetemre, addig 1968-ban már félmillió volt a hallgatók száma, ennek oka az oktatáspolitika nagyfokú szabaddá tételében rejtőzött. (Ma több mint 2,5 millióan látogatják a francia egyetemeket!) A bürokratikus intézményrendszer nem tudott lépést tartani a megnövekedő igényekkel, a feladatokkal állandóan késtek, az oktatás szervezetlen volt. Nanterre-t is azért adták át, hogy enyhítsék az ilyen jellegű gondokat.
De még ’68-ban is biztosították a vizsgázás lehetőségét azoknak, akik azokban a válságos napokban is meg akartak felelni a követelményeknek – mondta több régi résztvevő a „blokkolók” mozgalmát megítélve.
A hatvanas évek végének nemzetközi helyzete sem a megnyugvást segítette. Az Egyesült Államokban az amerikai egyetemi ifjúság ekkor már keményen ellenezte a vietnami háborút, amelyet saját nemzete folytatott egy délkelet-ázsiai kis nép szabadságvágyával szemben. Ennek hatása érezhető volt számos európai egyetemen. Nyugati egyetemeken virágzott száz – baloldali – virág: a francia diákság legnagyobb érdekvédelmi szervezete, a Nemzeti Egyetemisták Szövetsége, az UNEF, amely a Francia Kommunista Párt, az FKP gyámkodása alatt állt, kizárta soraiból az antisztálinistákat.
Például Georges Marchais, az FKP akkori feltörekvő csillaga, később főtitkára keresetlen szavakkal így jellemezte Cohn-Benditet, aki a Vörös és Fekete csoportosulást vezette: „Német anarchista, aki hamis forradalmi hangulatot szítva ellopta az egyetemisták követeléseit.” De ez nem zavarta a különböző csoportosulásokat, a trockistákat, maoistákat, anarchistákat, ők is mind létrehozták a maguk szervezetét. Ezek a csoportosulások egymás ellen is felléptek, sőt nagyobb testvéreik példáját követve harcoltak egymással, csak az „antiimperialista” jelszó tudta őket közös cselekvésre késztetni.
Igen árulkodó ’68 eseményeiben a francia kommunisták szereplése. Több forrás is azt támasztja alá, hogy ők már a kezdetektől nem hittek a társadalmi, „bolsevik forradalom” kirobbantásának lehetőségében. Először is az FKP felső vezetése Moszkvából kapta az utasításokat, és a helyzet megítélésében nyilván hasonló véleménnyel bírtak a Kreml urai is. A diákmozgalmat csak félszívvel vagy még annyival sem támogatták. Tévedésnek ítélték, hogy majd létrejön a nagyszabású összefogás a diákság és a munkásosztály között.
Ebben tökéletesen igazuk volt. Ez éppen olyan, mint a jelenlegi magyar ellenzék fogadkozása a választások után, hogy ezentúl „lemegyünk vidékre”, és ott majd kiépítünk bázisokat. Nem kell „lemenni”, ott kell élni, de legalább megbízható szövetségeseket találni. A ’68-as baloldali diákság is úgy képzelte: a sztrájkoló munkásokat véget nem érő gyűléseken kiérlelt tanácsokkal irányítják azok, akik még egymással sem tudnak dűlőre jutni. Egy-két megmozdulást kivéve az egész elképzelés hamvába holt. A mégiscsak a vagyonosabb rétegekhez tartozó egyetemistáknak mi közük lett volna egy gyártósoron dolgozó munkáshoz?
Ez viszont nem zárta ki, hogy az FKP az egész felfordulásból a lehető legnagyobb részt magának akarta kihalászni. Van egy nyugtalanító részlet, amelyre máig nincs magyarázat, ez De Gaulle baden-badeni útja. Miért látogatott azokban a napokban Nyugat-Németországba, amikor felmerült benne, hogy le kellene mondania? A hivatalos verzió szerint Jacques Massu tábornokkal tárgyalt.
Ő volt a nyugat-németországi francia megszálló erők parancsnoka, akinek Algír óta nagy tapasztalata volt az ilyen jellegű lázadások kezelésében. Vajon arra készült Charles de Gaulle, hogy akár saját fegyveres erejével zúzza szét az országot megbénító megmozdulásokat, csak hogy elkerülje a még nagyobb káoszt? Tény, hogy az eszmecsere utáni napokban Massu harckocsijai állásokat foglaltak el Párizs környékén. Kérdés: utolsó esélyként használta volna fel a tankokat, ha eldurvul a helyzet?
Vannak történészek, akik mást állítanak. Szerintük az egyeztetéseken a német fürdővárosban a franciákon kívül más is részt vett. A szovjetek. De Gaulle arra kérte a Kreml képviselőit, hogy fogják vissza a francia kommunistákat, akik ha tovább táplálják az elégedetlenséget, abba belebukhat az egész rendszer, de akkor magával ránt mindent és mindenkit. Kinek az érdeke ez?
A szovjetek kedvelték De Gaulle-t, elismerték karakán kiállását az Egyesült Államokkal és a NATO-val szemben. Hajlandónak mutatkoztak „meggyőzni” az FKP-t, de talán kértek valamit: azt, hogy De Gaulle se ágáljon, ha esetleg a szovjetbarát országok beavatkoznak a csehszlovák eseményekbe, ami meg is történt három hónap múlva. Az üzlet megköttetett. Hangsúlyozzuk, ez csupán a feltételezések egyike, hogy vajon miről szóltak a baden-
badeni tárgyalások.
De Gaulle helikopterével gyorsan hazatért, másnap bejelentette az előre hozott törvényhozási választásokat, amit a társadalom többsége elfogadott. A gaulle-ista párt és szövetségesei magabiztosan nyerték a választást. Az FKP húsz százalékot ért el. Azt hinnénk, hogy De Gaulle megerősítette hatalmát, de a rá következő év tavaszán megtartott népszavazást elbukta, és ígéretéhez híven lemondott elnöki megbízatásáról. Egy esztendő múlva a mindig kiváló egészségnek örvendő volt államfő életének nyolcvanadik évében váratlanul meghalt.
Itt a mese vége. De mégsem. Hatvannyolc harcosainak „unokái” és számos elvarázsolt ifjú itt élnek velünk, és ugyanúgy vagy még kifinomultabb módszerekkel hintik eszmemagvaikat, mint a nagyszülők. Ma már a legritkább esetben repül utcakő. Viszont számos cukorfalat blöki kerül fel a videómegosztó portálokra.