Feltehetően nem kerülik el a támadások a Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet új negyedéves folyóiratát, ám ez inkább növelheti várható népszerűségét.
Az Arc és Álarc első száma ugyanis egyenest a közepébe módon az ügynökkérdést járja körül. Első megközelítésre több minden másról is szólnak a tanulmányok, mégis főként azt keresik, az élet milyen területein találkozunk azzal a magatartásformával, amelynek keretében másnak mutatják egyesek magukat, mint amik.
Vagyis kik azok, akik maszkot viselnek. Hankiss Ágnesnek, az intézmény igazgatójának beköszöntője felett jelmondatként áll egy idézet az intézmény névadójától: „A történelemben uralkodó embertípus az álarcot viselő ember, aki elfelejtette az álarcok leleplezésének és átvilágításának a módszerét…”
A periodika szerzői azon vannak, hogy az álarcok mögé ismét megtanuljunk betekinteni Hamvas Béla útmutatásával. Mert idejétmúlt az ügynök közkeletű meghatározása, amelyet nem véletlenül emlegetnek szűkített jelentésében azokra korlátozva, akik a kommunista titkosszolgálati hatalmi piramis legalján voltak. Fel kell fedeznünk: sok mindenki ügynök, akit nem is úgy hív a különböző helyekről befolyásolt közhiedelem. Ezek az álarcos figurák elvonulnak a szemünk előtt a folyóirat cikkeiben, mint Hamvas Béla ikonikus művének, a Karneválnak a lapjain.
Leszerelt kegyetlen ávós tiszt, később körzeti orvos, második felesége mint gyermekkönyvkiadó-vezető, meseíró tűnik fel, majd szemellenzős brüsszeli bürokraták, farizeus európai parlamenti potentátok jönnek szembe, hogy aztán beússzanak a képbe az általuk mentegetett, kvázi menedzselt terroristák.
Ezek az esszék arra is rávilágítanak, miért ellenállóbbak a közép-európaiak az új köntösben, frissen mázolt smink mögött jelentkező totalitárius törekvésekkel szemben. Túl sokáig szenvedték meg a kommunizmus kísérletezgetését ahhoz, hogy ne ismerjék fel, ha nyugatról próbálkoznak valami hasonlóval.
Mező Gábor tanulmánya, a Levelek egy elmegyógyintézetből demonstrálja, milyen kérlelhetetlenek voltak azok, akik később mint ártatlannak tűnő hölgyek és urak tűntek föl. Janikovszky Béla képes volt bolondokházába záratni első feleségét, majd elraboltatni tőle gyermeküket főnöke, Péter Gábor, az ÁVH vezetője segítségével, csak hogy nyugodtabb élete lehessen új, Éva nevű neje oldalán.
Hankiss Ágnes írása, a Titkos szeretők azt a lélektani folyamatot rögzíti, ahogy a pártállami titkosszolgálat szőtte pókként a hálóját egy házas külföldi diplomatába szerelmes egyetemista lány körül, a végén beszervezve, egy életre tönkretéve. A Hamvas Intézet igazgatójának Vékony jégen című esszéje a mai nemzetközi relációkat elemzi. Realisztikusan világítja át EU-parlamenti képviselőként eltöltött öt évének tapasztalataiból merítve a polkorrektnek mondott hatalmi elit életveszélyes manipulációit. Idézi
Stewart A. Baker könyvét, amelyben a neves amerikai szakember arról ír már 2010-ben, milyen fondorlatosan akadályozták a nemzetközi banki tranzakciók nyomon követhetőségét, a terrorizmusfinanszírozás felderítésének egyik legfontosabb eszközét, s milyen megveszekedett módon szálltak harcba a megállapodás ellen eme politikai csoportok, úgynevezett civil szervezetek és közvélemény-formálók. Hankiss Ágnes emberi jogi show-ként aposztrofálja az adatvédelmi hisztériákat, amelyek szerinte az ideológiai harcról, politikai térfoglalásról szólnak.
Úgy véli, mind az Európai Parlamentben és az Európai Bizottságban, mind az USA-ban ugyanazok az ultrabal-, neoanarchista csoportok, véleményformálók intéztek már régebben is támadást azok ellen, akik az élethez és a biztonsághoz való jogot nem gondolták kevésbé sérthetetlennek, mint a személyes jogokhoz fűződő garanciákat. Kiderül: a 2001. szep-tember 11-i USA-beli terrortámadást is meg lehetett volna előzni, ha az EU szervezetei kegyesen megengedik a hozzáférést az utasforgalmi adatokhoz a gyanús személyek kiszűrésére.
Egyértelművé válik: ezek a machinációk nem általában Európához, hanem a kontinentális baloldalhoz köthetők. Felteszi a kérdést az író-pszichológus: nem játszik-e bele ezekbe az ádáz törekvésekbe, hogy a szervezett terrorizmus a Vörös Brigádok óta az ultrabaloldali ideológiák eszmetörténetéhez tartozik? A válasz a levegőben marad – ám további kérdőjelekre nincs szükség.
Hankiss Ágnes az európai tehetetlenség korszakaként jellemzi a mai időket. A történelemben azonban nincsenek véletlenek, és a hálózatok nem pusztán térbeliek – több idősíkot, évtizedet s rezsimeket is átívelhetnek. Talán ezért is mottója a kommunista állambiztonságról szóló blokknak a III/III. Csoportfőnökség 1989. júniusi szövege: „Tegyük világossá a hálózati kontingens számára, hogyha valaha, akkor most teljes érdekazonosság fűz össze bennünket. Most tehetjük a legtöbbet, hogy a demokratikus átmenet békés körülmények között, az MSZMP vezetésével valósuljon meg.
Ha nem így lesz, akkor kell félni attól, hogy a titkok kiderülnek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egy csónakban evezünk.” Az Arc és Álarc esszéi megvilágítják: ebben a nagy csónakban mindig jutott kényelmes luxusülés az internacionalista mozgalmi rokon erőknek is.
(Arc és Álarc, 2017/1.)
