Japánban külön szót alkottak a túlmunka okozta hirtelen halálra. A karósi továbbra is szedi áldozatait, évente száznál is többen veszítik életüket a vég nélküli munka következtében. A kormány intézkedésekkel próbál tenni ellene, de a társadalmi beidegződések még nyerésre állnak. Vajon ki előtt akarnak bizonyítani a japán alkalmazottak? A túlóra mennyisége havi átlagban meghaladja a száz órát, miközben 45 óra a hivatalosan engedélyezett, de ezt csak ajánlásként fogják fel a vállalatok. A 40 órás munkahétre még legalább 25 pluszóra rakódik, ez napi 13 órának felel meg.
Olyan éttermekről számol be a japán sajtó, ahol rendszeresen a 190 órát is meghaladja a túlmunka, ami azt jelenti, hogy az ott dolgozók napi 16 órát húznak le. A japán emberben megvan a megfelelni vágyás kényszere: a főnöknek jelezni kell, hogy mindig készen állsz, nem okoz gondot a túlmunka. A munkatársaiddal szemben sem lehetsz hanyag, őket is tisztelni kell, ugyanis ha te nem dolgozol, akkor valaki másnak kell a teendőket elvégeznie. A társadalmi megítélés is arra szorít, hogy minél több túlórát vállalj: azt, aki „korán” megy haza a munkából, a szomszédok, de még a családtagok sem tartják „komoly embernek”.
Vannak olyan japán cégek, amelyek központjaikban este tíz órakor (!) az egész épületet áramtalanítják, hogy így lépjenek fel a megrögzött túlmunkások ellen. A vezetők is rájöttek, hogy semmit sem érnek a teljesen kifacsart, elcsigázott munkaerővel. Az átlag japán alkalmazott kevesebbet keres, mint a térségbeli társai, de ha munkához jut – ma már a szigetországban rendkívül alacsony szintű a munkanélküliség –, akkor egész életében biztos lehet abban, hogy lesz állása az adott cégnél. Ugyanakkor a japán termelékenységi mutatók a legrosszabbak között vannak az ázsiai környezetben: tehát a tartósan a munkahelyükön lévők nem dolgoznak valami hatékonyan.
A japán kormány új szabályzókat léptetett életbe, hogy leszoktassa a társadalmat a túlmunkáról, amelynek több a hátránya, mint az előnye. A cél tehát a termelékenység növelése, hiszen a kifáradt alkalmazottaknak az agyuk sem nyitott az újításokra. A kabinet tavaly felhatalmazta acégeket arra, hogy azoknak a munkatársaiknak, akik átszámolva évente 80 ezer euró fizetéssel rendelkeznek – ezek főleg a felső középvezetők –, ne fizessék ki a túlóráikat. Ezzel az volt a kabinet szándéka, hogy megakadályozza a túlórázást abban a vezetői rétegben, ahol a leggyakrabban tapasztalható a „burnout”, azaz a kiégés, a fásultság, az elhasználódottság. Ebben a körben különösen gyakori a szívroham, az agyi érkatasztrófa és az öngyilkosság – ezekért is a túlmunka a felelős.
A japánok még az éves rendes szabadságukat sem veszik ki. Egy japán dolgozónak átlagosan évi 15 nap fizetett szabadság jár, ám van, aki évek óta egyetlen napot sem vett ki. A japán kormány kötelezte a vállalatokat, hogy legalább öt napra biztosítsanak minden dolgozónak szabadságot, hogy az 52 hétből legalább egyet pihenéssel töltsenek. Tavasszal a kabinetnek volt egy reformja, mely szerint havi száz óra fölött senki sem végezhet túlórát, ám a vállalatok az intézkedést „felpuhították”, ugyanis adott időszakban a cégek meghaladják ezt a mennyiséget. Az egészségre nézve egyébként már havi nyolcvan óra túlmunka is kockázatokat rejt magában.
Az idei év elejétől beindult a jutalompéntek-akció: a kormány arra ösztökélte a nagy irodákat, hogy lehetőség szerint a hónap utolsó péntekén 15 órakor fejezzék be a munkát, mert jó, ha az irodisták hét végén feltöltődnek, és van idejük pénzt költeni, hogy ezzel is felpörgessék a világ harmadik legnagyobb gazdaságát. Abe Sinzó kormányfő az első jutalompénteken egy tokiói zen templomban meditált, majd koncertre ment a családjával. Az eltelt hónapok azt tükrözik, hogy a japánokra még az ilyen jó példa sincs hatással, egyre kevesebben élnek az ajándékba kapott péntek délutánnal, inkább továbbra is bent maradnak dolgozni. Esetleg arra használták fel a pár órát, hogy előbb elmenjenek italozni. Ilyenkor néhány söröző az első kört ingyen állja. A munkahelyi társaságoknál hagyomány, hogy munka után megigyanak együtt egy korsó sört. Az alkalmazottak így a munkahely és az otthon között ingáznak, kizárják a lehetőségét, hogy új emberekkel ismerkedjenek meg.
A közelmúltban Miva Szadó újságírónő négy évvel ezelőtt bekövetkezett halála került újból a középpontba. Az NHK nevű hatalmas tévékonszern elnöke többéves huzavona után, amelyet a kolléganőjük szüleivel folytatott, e hónap elején kiállt a nyilvánosság elé, és elismerte a társaság felelősségét a halálában. Ueda Roicsi azt is közölte, hogy a cégnél ilyen többé nem fordulhat elő, megreformálják a munkavégzés körülményeit. A 31 éves újságírónő 2013 nyarán, a választások idején egy hónap alatt – a 160 óra havi munkaidőn túl – 159 túlórát gyűjtött össze, mindössze két munkaszüneti nappal. Szívroham vitte el. A japán közvélemény csupán a jéghegy csúcsát látja, azokat, akik a karósi hirtelen halálban vagy épp a túlmunka következményeként öngyilkossággal távoztak az életből.
Egy tavalyi kormányjelentés szerint minden ötödik japán dolgozó ki van téve a karósinak. Növelték a bírságokat és kárpótlásokat, amelyeket azoknak a cégeknek kell fizetniük, amelyek embertelen mértékű ledolgozandó óraszámot követelnek az alkalmazottaktól. Egy öngyilkosságot elkövető étteremlánc-felügyelő családjának 400 ezer eurót volt kénytelen kifizetni a tulajdonos. Amikor kinevezték az egyik vendéglátóipari egység első emberének, havi 190 óra pluszmunkát teljesített, hét hónap után végzett magával.
A Dencu reklámcég elnöke odáig ment, hogy lemondott a vállalat vezetéséről, amikor egy dolgozó öngyilkosságot követett el. A 24 éves nő, Takahasi Macuri a közösségi hálón előre jelezte, hogy nem bírja a túlmunkát, és napok múlva kivetette magát a nőknek fenntartott szálló harmadik emeletéről. Az elnök ezekkel a szavakkal kommentálta lemondását a cégvezetésről: „Engem is felelősség terhel, mégpedig azért, mert nem számoltam azzal, hogy idáig juthat egy ember túlfoglalkoztatása. Ki kellett volna alakítanom olyan szabályokat, amelyekkel lehetőség lett volna elkerülni a hasonló eseteket.”
A japán társadalomban ezen túlmenően a legsúlyosabb probléma az elöregedés. Az ország 127 millió lakosának 26 százaléka 65 év feletti. A japánok világvezetők a születéskor várható átlagos élettartamban, amely ma a 90 évet ostromolja. Tavaly a születések száma a bűvös egymilliós határ alá esett. A társadalomnak mindennap dollármilliókba kerül az idősek ellátása.
A munkaerőhiány következtében, amely majd negyedszázada nem volt ilyen alacsony, 151 állásra alig százan jelentkeznek, de különösen rossz a helyzet az egészségügy és az időskori gondozás terén, ott aranyárért sem találnak munkatársat. A külföldről érkező dolgozókból pedig nem kér a japán társadalom. Nem véletlen, hogy egyre terjed a robotizáció a gondozásban. A kormány minden igyekezete ellenére a japán nők többnyire csak az első gyerek megszületéséig dolgoznak, utána otthon maradnak. De nem a kisbabát ellátni, hanem a magukat még mindig szerencsésnek mondható, idős szüleiket gondozni!
No sex
Vajon mi az oka annak, hogy a japán fiatalok nem érdeklődnek a szex iránt? Nem arról van szó, hogy hasonló neműek iránt érdeklődnének, hanem aszexuálisak, állításuk szerint nem fogja meg őket a másik nem. A felmérések szerint a japán férfiak közül mintegy harminc százaléknak van húsz év alatti korból szexuális élménye, míg például a hasonló gazdasági szinten álló Németországban az ugyanilyen korú fiatal fiúk nyolcvan százaléka már nem szűz. A kutatók egyik következtetése az, hogy az 1990-es évek gazdasági válsága „kiherélte” a férfiakat, az elmúlt húsz év igen nehéz volt a japán férfi lakosságnak. Miközben Japánban a szex mindenhol megjelenik, a tévében, a filmeken, az utcákon, az újságárusoknál, de még manga-, képregényfüzetekben is, addig nincs egy hely, ahol komolyan beszélnének róla, ahol megtanítanák, hogy miként lehet ismerkedni, hogyan lehet felépíteni egy szerelmi kapcsolatot – állítja egy szakértő. A férfiak táborában bőven találhatunk negyven-ötven éves szüzet. „Sohasem volt barátnőm, pedig a nők iránt érdeklődöm – mondta egy negyvenes éveiben járó férfi. – Nincs olyan lehetőségem, ahol ismerkedhetnék.” Egy ötvenéves építész társa azzal magyarázza, hogy nem volt szexuális kapcsolata, mert nem az a „flörtölős típus”. Nem jár olyan bárokba, ahol nők is megfordulnak. Kétszer esett szerelembe, előbb 25 évesen, majd két évvel ezelőtt, de kikosarazták. „Csoda, hogy minden büszkeségemet, sőt az egész életkedvemet is elvesztettem?”
A The Japan Times című napilap egy évekkel ezelőtti kutatása szerint a szexuális absztinencia a felnőtt lakosság körében is terjed. A házaspárok csaknem felénél nem volt szexuális együttlét az előző hónapban. Negyedük találta a szexet unalmasnak, 18 százalékuk túl fáradtnak érezte magát hozzá, míg 16 százalékuk az első gyermek megszületésével úgy érezte, hogy a vágy tovaszállt. A 25 és 29 éves korosztályt vizsgálva az ötödük kijelentette, hogy kevéssé vagy egyáltalán nem érdekli a testi együttlét. Ugyanilyen kérdést intézve a tinédzser nemzedékhez a 16 és 19 éves korúak között a lányok 58 százaléka, a fiúk 36 százaléka kijelentette, hogy teljes mértékig hidegen hagyja a szex. Az öregek társadalma már nem fogja megújítani Japánt, és ezzel együtt a dinamikus gazdasági növekedésnek is búcsút inthetnek.