Nincs semmi újdonság a politikával kevert boszorkányságban, hiszen a boszorkányok a salemi perek óta az amerikai társadalom barométereinek számítanak. A XVII‒XIX. században tiltott dolgot jelentettek, a XX. század közepétől viszont a popkultúra részévé váltak. Az 1960-as években a Bewitched boszorkánya a tökéletes amerikai háziasszony, míg Az eastwicki boszorkányok a 80-as évek végéről a szexuális forradalom és a feminista pornográfia parafrázisai lettek. A 90-es évek tiniforradalmát a Sabrina, a tiniboszorkány mutatta, majd az évtized elején tinisztárrá vált Shannen Doherty vezette 1998-tól a Bűbájos boszorkák csapatát a késő huszonévesek problémáin át. Ebben a sorozatban három nővér próbált egyensúlyozni a munkahelyi és magánéleti kihívások között, miközben történetesen boszorkányok is voltak.
A koncepció olyan sikeres volt, hogy a Bűbájos boszorkák nyolc évadával a leghosszabban futó női főszereplős sorozatként vonult be a tévétörténelembe. Októberben mutatta be a legkisebb amerikai csatorna, a CW a Bűbájos boszorkák Z generációs változatát, ami azonban a tweetelésen és a közösségimédia-használaton kívül mást is hozott: túlerőltetett feminizmust és politikai korrektséget.
A CW reklámja szerint az új megközelítés „tüzes, vicces és feminista”. A tüzes valószínűleg arra utal, hogy a főszereplők az eredeti sorozattal ellentétben nem fehérek, hanem spanyol származásúak, tehát a legnagyobb amerikai kisebbség tagjai.
A probléma ezzel csak annyi, hogy a nővéreket alakító három színésznő közül összesen egy rendelkezik latin-amerikai felmenőkkel. A másik kettőből egy afrokaribi, másikuk pedig néger és kanadai indián szülők leszármazottja. Ráadásul az eredeti kelta mitológia sem igazán változott, az eddigi részek alapján a készítők nem nagyon akarják felfedezni a gazdag mexikói örökséget.
A vicces jelzőn lehet vitatkozni, ám a feministán aligha. Az új sorozat olyan erőszakosan tolja a néző képébe a #timesup mozgalmat, a szexuális zaklatás miatt felfüggesztett professzort, a gendertudományokat és a leszbikus főszereplőt, hogy az ember elgondolkozik, nem a híradót nézi-e éppen. Hasonló sorozatokra a kikapcsolódás kedvéért kapcsolunk, ahol a mitológia áthallásain keresztül felismerhetünk bizonyos párhuzamokat jelenlegi társadalmunkkal, de ha ezt didaktikusan nyomják le a torkunkon, inkább valóban a híradót választjuk.
Ráadásul a feminizmus túlhangsúlyozásával úgy tűnik, hogy a 2018-as sorozat semmissé teszi az eredeti finom társadalomkritikáját. Ott is szenvedtek el a nővérek szexuális zaklatást és megkülönböztetést a munkahelyen, ráadásul gyakorta harcoltak (és győztek le) férfi természetfeletti lényeket, ám a jó és rossz harcában a klasszikus családmodell kerekedett felül. A sorozat végén mindannyian férjük oldalán révbe érve és kreatív karrierjükben kiteljesedve harcoltak tovább a gonosz ellen.
Az új érában ez már nem elég. Most 18‒25 évesnél nem lehetnek idősebbek, és percenként emlékeztetniük kell a nézőt a feminista eszmékre. Az eredeti sorozat szereplői nem véletlenül nyilatkoztak negatívan az új feldolgozásról. Shannen Doherty „szörnyűnek és sértőnek” találta, hogy a leghosszabban futó női sorozat nem elég feminista.
A húgát alakító Holly Marie Combs pedig egyenesen kijelentette, hogy nem érti, „mi tüzes, vicces és feminista abban, hogy csinálunk egy sorozatot, amely gyakorlatilag közli, hogy az eredeti színésznők túl öregek ahhoz a munkához, amelyet tizenkét évvel ezelőtt végeztek”.