Jancsó Miklós 1967-es, Csillagosok, katonák című filmdrámájában feltűnik egy gyönyörű lengyel színésznő, Krystyna Mikołajewska. Mészáros Márta 2017-es filmje, az Aurora Borealis alkotói között a lengyel Piotr Sobocinski Jr. operatőr nevével találkozhatunk. Lengyel–magyar két jó barát a filmkultúrában is? Nem elszórt jelenségről van szó: Pörös Géza filmtörténész nyolcvan magyar filmet számlált össze, melyben több mint százharminc lengyel színész is közreműködött. A leggyakrabban foglalkoztatott Jan Nowicki tizenkilenc szerepet játszott el magyar filmben, köztük Mészáros Márta A temetetlen halott című drámájában Nagy Imre mártír miniszterelnököt alakította.
Levél Andrzej Vajdától
– Úgy tűnik, van két nép Európában, amelyik a történelem nehéz pillanataiban is képes szeretettel tekinteni egymásra – mondja a filmtörténész.
– Amikor bemutatták Jancsó Miklós Szegénylegények című drámáját, a rendező levelet kapott Andrzej Wajdától: „Kedves Miklós, most már szívesen elszegődnék hozzád asszisztensnek.” Wajda hetvenedik születésnapján Jancsó köszöntése, hogy majd ha eljön az idő, halálos ágyán a Hamu és gyémánt egyik jelenetét idéző – az angol hadseregben harcolt lengyel katonák Monte Cassinó-i hősiességéről szóló – énekét fogja maga elé dúdolni, hitvallás is egyben. Ismerték és inspirálták egymást. Magyarország V4-es elnökségének évében – 2017. július 1. és 2018. június 30. között – külképviseleteink és kulturális intézeteink ország- és térségimázst erősítő programokkal járulnak hozzá a közép-európai régió megismertetéséhez. De vajon mi, a visegrádi csoport tagjai mennyire ismerjük egymást? Hogyan őrzi és idézi meg az egymáshoz sok szállal kötődő cseh, lengyel, szlovák és magyar filmes hagyomány a közép-európai lét közös tapasztalatait? Ezekre a kérdésekre kereste a választ a közelmúltban Budapesten megrendezett Előhívás – #V4filmfeszt.
Jiří Menzel Oscar-díjas cseh rendező és Magda Vášáryová szlovák színésznő, a Sörgyári capriccio című film női főszereplője, a Jameson CineFest – Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál díszvendégei 2017 őszén
Fotós: MTI
– A KKM-Balassi Intézet és az Uránia Nemzeti Filmszínház együttműködésével megvalósuló V4-es filmfesztivál arra a gondolatra épült, hogy létezik egy közös, sajátosan közép-európai történelmi és kulturális tapasztalat, életérzés, amely különbözik a nyugatitól. A régió országainak érték- és érdekközössége – identitáskérdésekben megnyilvánuló nézetazonossága – kulturális és szellemi hagyományaink azonos gyökerein alapul – állítja Hammerstein Judit helyettes államtitkár.
– A lengyel, a cseh, a szlovák, a csehszlovák és a magyar filmnek van valamilyen sajátos, csak rá jellemző zamata, melyet a közös múlt, a családi kapcsolatok és a történelmi folyamatok sokszínűsége fűszerez. Filmfesztiválunk ennek előhívására tett kísérletet, és a programok sora folytatódik: Budapest után V4-tematikájú filmfesztiválok lesznek az év első felében Isztambulban, Kairóban, Londonban, New Yorkban, Párizsban, Szófiában és Tallinnban.
A Moszkvai Magyar Intézet szervezésében március 28-án V4-es animációs fesztivál kezdődik a Pioneer Filmszínházban, ahol tizenegy rövidfilmet mutatnak be a legfrissebb magyar, cseh, lengyel és szlovák alkotásokból. Magyarországot három rövidfilm képviseli: Wunder Judit Kötelék, Felvidéki Miklós Gorgon és Lovrity Anna Katalin Vulkánsziget című alkotása.
A film „nyelvek felettisége” miatt számos remekmű a szélesebb közönséghez is eljuthat. Térségünk népszerűsítése azonban nem pótolja egymás ismeretét, a V4-es országok közötti kapcsolatok erősítését. Az elmúlt esztendők adatai szerint Magyarországon közel háromszáz filmet mutatnak be évente a mozikban. Bár a premierfilmek száma folyamatosan nő, mégsem állíthatjuk, hogy a filmrajongók képben lennének a közép-európai régió filmtermését illetően, vagy hogy az átlagos néző tudná, mi fán terem például a mai szlovák mozi. Pedig Katarína Mišíková, a Pozsonyi Film- és Színművészeti Akadémia docense állítja: a szlovák filmgyártás reneszánszát éli.
Évente több mint húsz játékfilm készül északi szomszédunknál, különösen népszerűek a történelmi alkotások – bár sokszor a legenda és a mese keveredik bennük a valóságos elemekkel. A szlovák–cseh–angol–magyar koprodukcióban készült Báthoryt például már 432 ezren látták Szlovákiában.
A lengyel filmgyártás szintén szárnyal, köszönhetően az új filmtörvénynek. A Lengyel Filmakadémia 30 millió euróval gazdálkodik évente, amelyből negyven-ötven alkotás készül (egy-egy lengyel film előállítási költsége átlagban egymillió euró, az állam maximum 50 százalékos támogatást ad, bár a „nehéz filmek” esetében a támogatás ennél több is lehet). Marcin Adamczak, a Cinemaforum varsói rövidfilmfesztivál igazgatója szerint az eredmények még jobbak is lehetnének, de Lengyelországban hiányzik az a fajta adózási ösztönzőrendszer, mint ami a cseh vagy a magyar filmipart hajtja.
Háborgó kritikusok
Mi látszik mindebből Magyarországról? A közép-európai régióból tavaly négy film került a hazai mozikba. Tavasszal egy hét eltéréssel mutatták be Andrzej Wajda Emlékképek című alkotását és Jan P. Matuszyński Az utolsó család című moziját, szlovák–magyar koprodukcióban készült el Kristóf György Out című abszurd humorú drámája, a világ első festett animációs filmje, a Loving Vincent pedig lengyel–angol koprodukció.
Ötödikként Buglya Zsófia, az Uránia programigazgatója az Ártatlanok című, lengyel témájú francia filmet említi, de a közös, közép-európai tudat megerősítéséhez mindez még így is nagyon kevés. Egymás filmjeinek forgalmazása mindenképp ösztönzésre szorul.
– A rendszerváltozás előtt Magyarország a környező országok filmtermésének harminc százalékát átvette, ami sok kötelező, ideologikus alkotás mellett is tíz-tizenöt csehszlovák és közel annyi lengyel filmet jelentett évente. Belőlem biztosan nem lett volna filmkritikus, ha ezeknek akkoriban nagyon utána kellett volna járni – mondja Forgács Iván filmesztéta.
– Csak azt néztem, ami volt. Aki rászánta az időt, ilyenformán szinte százszázalékos képet kaphatott a régió filmművészetéről. Mit vetítettek? Évekre visszaszorult 1948 után a népszerű amerikai, francia, olasz mozi, ellenben a váratlanul megjelenő lengyel, csehszlovák, orosz, román és bolgár filmek a maguk sajátosságaival szinte rázúdultak a magyar nézőkre.
Nem állítom, hogy a közönség egymás sarkát taposva tódult volna a mozikba, nyilván mindenki azt várta, mikor szivárog be egy-egy amerikai vagy francia produkció. A kritikusok akkor azon háborogtak, hogy a nyugati filmeknek mekkora közönségük van, szóvá tették, hogy ha bejön egy amerikai film, sok gyerek nem is megy iskolába, inkább moziban tölti a napját.
Megjelentek a tabutémák
A szocializmus évtizedeiben az elzárt világok közötti átjárást segítette a filmművészet. A szovjet propagandafilmeket nem számítva számos alkotás új információt, nemegyszer szokatlan, furcsa vagy abszurditásában ismerős nézőpontot adott a hazai közönségnek. A visegrádi országok közötti filmszakmai kapcsolat megerősödött: láttuk egymás filmjeit, ihletet merítettünk belőlük, és gyúanyagot a társadalmi vitához.
Az ötvenes évek második felében még a szovjet film dominált, a kritika sugalmazása szerint az jelentette az etalont, mivel „csodálatos, új távlatokat nyit meg gondolkodásunkban”. A magyar filmről ellenben kötelezően elmondták, hogy „szépen fejlődik, de még nem éri el az orosz magasságokat”. 1958-ban Az Uljanov család című szovjet filmről megírják: „meghatóan szép találkozás az ifjú Leninnel”, ugyanekkor a filmművészetben jelentkező első komolyabb alternatívával, a lengyel iskolával egyszerűen nem tud mit kezdeni a kritika. Szinte tapintható a zavar Andrzej Wajda Csatorna című remekművének bemutatóján, és a Film Színház Muzsika című hetilap kritikusa, elismerve a háborús film erényeit, váratlanul így zárja értékelését: „És mégsem igaz. Mert a valóság részletében eltorzult az igazság…”
Miközben az ideológiától vezérelt kritika azt firtatta, ki milyen eszmétől hajtva bocsátkozik az élet nagy küzdelmeibe, lassanként beszivárgott a nyugati minta, megjelentek tabutémák. A kötelezően optimista beállítottságú hős mellett feltűnt az élet tragikumát megsejtő, egzisztencialista figura, az országos mozihálózat bő öt évvel a varsói bemutató után „nagy bátran” műsorára tűzte a Hamu és gyémántot, és a sikert követően a televízió is egyre gyakrabban sugározta a Wajda-filmet.
Utána a cseh új hullám ragadta magával a közönséget, Miloš Forman vagy Jiří Menzel szerzői filmjei (a Tűz van, babám! vagy a Szigorúan ellenőrzött vonatok) váltak valódi etalonná, s bár a cseh új hullámnak 68-ban véget vetett a hatalom, groteszk szemléletmódját ez a történelmi fordulat csak még inkább hitelesítette. A csehes látásmód ráadásul érvényesnek bizonyult a hasonlóan lehetetlen magyar viszonyokra is.
– Amikor Gazdag Gyula felkéri Evald Schorm színészt, hogy szerepeljen a Bástyasétány ’74 című szatírában, pontosan tudhatja, hogy színész és rendező félszavakból is megértik majd egymást, hiszen egyformán megtapasztalták a diktatórikus államgépezet mechanizmusát. A hazájában betiltott cseh alkotó átélheti ugyan magyar kollégáinak szolidaritását, ám ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy a komédia itthon is dobozban hevert tíz évig, míg végre bemutatták – mondja Gelencsér Gábor filmesztéta a cseh új hullám magyar filmművészetben való továbbéléséről.
– Jiří Menzel ugyancsak visszatérő szereplője a magyar mozinak, mindenekelőtt a Gyarmathy Lívia–Böszörményi Géza alkotópáros filmjeiben láthatjuk őt, a cseh–magyar kapcsolatot legszebben mégis talán Szabó István Rokonok című filmdrámája szimbolizálja, amelyben Menzel maga is szerepel, a magyar hangja viszont Szabó István.
A cseh filmekről mostanában nem sokat hallunk. Az együttműködés tekintetében is csehül állunk, igaz, hogy főleg a nyugati országok felé keressük a koprodukciós lehetőségeket, mint ahogy a filmkánont is egyre inkább a nyugati fesztiválokon való sikeres szereplés befolyásolja. Ezen a téren igazán nincs okunk panaszra, de a sikerek között lehet, hogy el is vesztettünk valamit?
