Manon Quérouil-Bruneel, a Le Figaro francia napilap riportere egy évre lemerült a „mélybe”. Mégpedig ugyancsak az aljára, legalábbis ezt tartja a közvélemény Seine-Saint-Denis-ről, a Párizs melletti vidékről, ahol zömében korábban érkezett bevándorlók és leszármazottaik élnek. A fővárostól alig tíz kilométerre fekszik, mégis gyakorlatilag más világ: egyszerre közeli és távoli. Ez a térség az egyik olyan no go zóna, ahova esténként nem ajánlatos bemenni.
De valójában mit tudunk a mindennapjairól azt követően, hogy Kassovitz filmje kissé idealizáltan felvillantotta azt a rettentő szakadékot, amely a külvárosok népét elválasztja a francia társadalomtól? – ez a kérdés foglalkoztatta az újságírót A gettó része című könyve megírása előtt. Volt egy segítője is, Malek, aki algériai bevándorló gyermeke, 15 éve a riporter barátja. Az ő révén tudott megismerkedni drogdílerekkel, muzulmán szalafistákkal, prostituáltakkal, a bűn világában igazi nagy halakkal és kisstílű tolvajokkal, de egyszerű nyugdíjasokkal, háztartásbelikkel is, akik a rossz hírű negyedben kénytelenek élni.
Az első, ami néhány hét után feltűnt a Le Figaro újságírójának, az volt, hogy errefelé nincsenek – vagy csak elenyésző számban – hétvégi kocsigyújtogatások. Ez igazi „francia” sajátosság: a hétvégeken unatkozó külvárosi fiatalok gépkocsikat gyújtanak fel. Országszerte egy alkalommal akár ezret is.
Húsz esztendeje, de még tíz éve is voltak olyan idők, amikor utcahosszat lángoltak az autók Seine-Saint-Denis-ben. Ma már ilyen nem fordul elő. Egyszerűen a pragmatikusság hódít. Ilyenkor megjelenik a rendőrség és a tűzoltóság, és nagy eséllyel a későbbiekben is fokozottabban hajtanak végre ellenőrzést. Kinek hiányzik ez? Az biztos, hogy a kábítószerrel seftelőknek nem. Márpedig náluk van a pénz, így ők diktálják a rendet a kerületben.
„Itt nem találsz egyetlen forradalmárt sem, csak burzsujokra akadhatsz” – jegyezte meg nevetve Chocolat, azaz Csoki, a közismert kábítószerárus. A „régiek” neveznek ki valakit dílerré, Csokit 19 évesen érte ez a megtiszteltetés. Az ő területe a központi park és a labdarúgópálya között húzódik.
Iszlamizáció – „A kerület elveszett, ez már tényleg nem Franciaország”
Fotós: Reuters
Átlagban naponta 350 gramm cannabist ad el, van olyan díler is, akinek a teljesítménye egy kiló felé közelít. Nagyobbat harap, de korántsem biztos, hogy ezt az étvágyát tartósan fenn tudja tartani. Egy kiló marihuánáért Marokkóban 1200 eurót kérnek el. Spanyolországba átlépve már 2300 eurót taksál, és a franciaországi dílereknél ez felmegy 3500 euróra, persze a szállítók költségeit, díjazását is beleértve.
A riporter megdöbbenésére az egész üzlet hitelbe megy, azaz csak akkor fizetnek, ha az utcán el is adták az árut. Ám a láncolat megszakadhat, ha valaki nem elég becsületes, kicsit levesz a mennyiségből, vagy egy rajtaütés során lekapcsolják az egész küldeményt, akkor jön a könyörületet nem ismerő megtorló brigád, utánuk többnyire csak hullák maradnak. Elvégre pénzről van szó.
Csoki ezzel a visszafogott mennyiséggel két nap alatt megkeresi az 1500 eurót (majd félmillió forintot!). Az előrejelző szolgálatot, ha gyanús illetőt látnak a területen, vagy esetleg rendőrök bukkannak fel, gyerekek látják el, hajdanán Chocolat is így kezdte. Napjában fejenként ötven euró elég nekik. Aztán vannak a drogjárgányok vezetői, akik az arra érdemes megrendelőnek akár házhoz is viszik a napi adagját. Ha egyszerre számos ilyen igény lép fel, akkor Uber-sofőrök is megoldják a szállítást. A dílerek délelőtt általában nem dolgoznak, az este a fő időszakuk.
Csoki is tudja, hogy ezt az állást nem lehet élethosszig betölteni, ezért amennyit tud, félre kell tennie a rosszabb időkre. „Rendszeres, normális életet élünk – magyarázta az újságírónak.
– Ez olyan, mintha valaki bejárna egy irodába, vagy valami ilyesmi.” Quérouil-Bruneel nem tapasztalt a kerületben kokain- vagy heroinfogyasztást. „Ez nem a mi kultúránk – fejtegette Chocolat. – Halált nem árulunk. A fű természetes, úgy nő, mint a zöldség.”
A közelmúltig a bűnözési arisztokrácia csúcsán a bankrablók álltak, akik fegyverrel ürítették ki a páncéltermeket, pénzszállító kocsikat. Ma az efféle támadások ritkák, a bankokban is egyre kevesebb a készpénz. Seine-Saint-Denis is halad a korral, a virtuális világé a jövő. Az újságíró találkozott olyan számítógépes bűnözővel, aki röviden elmondta neki, milyen módszerekkel dolgozik, s a riporternek csupán a lépések követésétől megfájdult a feje. Egy errefelé új üzletág is megjelent a kerületben: a prostitúció. Régi dílerek felügyelik a helyi arab kéjlányok munkáját, ez nem olyan veszélyes, és legalább annyi pénzt hoz, mint a kábítószer-eladás.
Az újságíró beszámolója szerint a ’90-es évekhez képest kevesebb erőszakkal lehet találkozni Seine-Saint-Denis-ben, ám azt túlzás lenne állítani, hogy el is tűnt. A régiek megvillantották „rasszista” énjüket. Néhány éve kezdtek megjelenni a kerületben a „lampedúzok”, akik az arab tavaszt követően szöktek át az ígéret földjére.
Míg a régi bandák közti háború egyre ritkábbá válik, addig valóságos hadjáratnak vannak kitéve az új migránsok. A lampedúzok, akik mindenféle nációból tevődnek össze, többnyire az építkezéseken alkalmi munkákból, cigarettacsempészésből és kisebb lopásokból élnek, például ők tépik ki a táskát a nők kezéből, vagy megszabadítják őket ékszereiktől.
Ha a régiek az ellenőrzésük alatt álló területen valami ilyesmiről hallanak, akkor este meglátogatják őket rejtekhelyüken néhány vascsővel és baseballütővel felszerelkezve. A „történelmi lakosság” elégedett az ilyen rendcsinálással. A rendőrség feladatát átvállaló bandáknak csupán egy cél lebeg a szemük előtt: elkerülni, hogy a rendfenntartó szervek különös figyelemmel kísérjék azt, ami a kerületben zajlik. Nehogy már ilyen pitiáner bűnözők miatt kelljen a nagyobbaknak aggódniuk! „Mindnyájan gályarabok vagyunk, nem tudjuk befogadni a világ minden nyomorát” – jelentette ki egyikük, aki különösen a mondat második felével politikai vénáról tett tanúbizonyságot.
Elérkeztünk oda, hogy az egykori bevándorlók, vendégmunkások gyerekei sem kérnek az újonnan jött lampedúzokból. Pedig ez másként indult. Maleknak, a segítőnek és kalauznak az apja, Omar az 1970-es évek elején érkezett Algériából Párizsba, 19 évesen tetőfedőként helyezkedett el. Lenyűgözte a francia életstílus.
„Akkoriban senki sem akart halalt (muzulmán szabályok szerint elkészített élelmiszert) enni, de a nők közül sem hordott fátylat senki – mesélte a Le Figaro újságírójának. – Keményen dolgoztunk. Az identitásom nem volt sem francia, de már algériai sem, munkás voltam.” Omar megpróbálta elfogadni a körülötte uralkodó szabályokat. A fiainak megtiltotta, hogy otthon az arab vagy a kabil nyelvet használják, az iskolába sonkás szendvicseket vittek. Szabályos háborút vívott feleségével, aki egy strandon dzsellabában – hagyományos, talpig érő beduin öltözékben – jelent meg, kötelezte, hogy vegye fel a fürdőruhát, különben le is út, fel is út. A vallás a magánélet része, nem pedig arra szolgál, hogy elhatárolódjunk a többiektől, és kivagyiságunkat hangsúlyozzuk vele – vallotta mindig az apa.
A ’90-es években valami megváltozott. A jó munkás mítosza elkezdett foszladozni. A törekvés a békés együttélésre, amelynek számos híve volt, hogy egyszer majd integrálódni tudnak a francia társadalomba, fokozatosan háttérbe szorult. Helyébe került a muzulmán vallás, az egész életre kiterjedő, kemény szokásaival.
Míg korábban a kerületben alig lehetett szakállas embert látni, a számuk megszaporodott, ugyanis a jó iszlámhívő csak szakállal teljes. A többségi társadalommal szembeni elkülönülést szolgálta az arab viselet hódítása. Megjelentek az utcán a burkás asszonyok. A férjek előbb kivették a munkából a feleségeiket, majd nem egy esetben – a „biztonságuk” miatt – be is zárták őket a lakásba. A lakótelepeken élő fehérek szép lassan elhagyták a kerületet, nem akartak egyre ellenségesebb környezetben élni. „A kerület elveszett, ez már tényleg nem Franciaország” – állapítják meg, akik korábban ott éltek.
Az új nemzedék számára már megszokottá vált a muzulmán rituálé szerint készült, halal élelmiszer fogyasztása, ezzel is azt példázva, hogy istenhez közel élnek. Megszaporodtak a muzulmán hagyomány szerint az imám előtt kötött házasságok. Rendkívül népszerű az omra, a kis zarándoklat, amelynek célja Mekka, és nem a hivatalos hadzs idején zajlik.
Erre már negyedáron el lehet utazni Szaúd-Arábiába, úgy ezer euróba kerül az egész út. Az omra a vallás iránti elkötelezettségnek egy alacsonyabb foka, mint a hadzs. Ez jól jellemzi a fiatalabb generációt, nem várják meg, míg négyezer euró összegyűlik a nagy útra, ők azonnal szeretnének ezen részt venni.
Aztán az ezer euró tisztességes összegyűjtése is kétséges, hiszen nem egy esetben kábítószer-kereskedelemből származik az összeg. Ez nem zavarja a fiatalságot, mint ahogy az sem, hogy alkoholt fogyasztanak, és esetenként rosszlányokat látogatnak. Olyan fiatalokról beszélünk, akik még a keresztnevüket sem tudják leírni arabul, a Korán egyetlen versszakát sem tudják pontosan idézni!
Migránsok sátortábora a párizsi Szent Márton-csatorna partján
Fotós: Reuters
Ha megkérdezik tőlük, ki vagy, mégis inkább azt válaszolják, hogy muzulmán, nem pedig francia – állapította meg a riporter. Az iszlám vallásba burkolódzva a többségi társadalommal szembeni ellenszenvüket akarják kifejezni.
A szembeszegülésnek, az integráció elvetésének ez csupán egy jele, ám mint szakértők állítják, ebből nincs visszaút. Párhuzamos társadalomban élnek, a két part között csak keveseknek adatott meg az átjárás.
Seine-Saint-Denis-ben is vannak olyanok, akik nem elégszenek meg külső jegyekkel, hanem tetteket várnak el a muzulmán hívőktől. Az évek során az egyszerű imámok helyébe a szalafizmust, a muzulmán vallás egyik legkeményebb ágát propagáló külföldi hitszónokok érkeztek. Ők voltak azok, akik meggyőzték a fiatalokat, hogy a foci helyett – vagy inkább mellette – térjenek be imádkozni a mecsetbe.
A radikális beszédekre egyesek fogékonnyá váltak, az ő soraikból került ki az a mintegy kétezer főnyi „francia”, akik önként Szíriába mentek az Iszlám Állam oldalán harcolni. Franciaországban húszezerre teszik a radikális személyek számát, akik bármelyik pillanatban hajlandók terrorcselekményt elkövetni. Hiába jelentenek veszélyt az állambiztonságra, állandó ellenőrzésük – nagy számuk miatt – lehetetlen.
A szalafizmus megállíthatatlan terjedése, a drogkereskedelem, a prostitúció, a csencselés és a komoly, fegyveres banditizmus korántsem csak Seine-Saint-Denis-re jellemzők. Országosan 65 helyszínre nem mennek ki szívesen a rendőrök, de ha jobban utánanézünk, ezres nagyságrendűt kapunk.
Trappes-ban, a „francia Molenbeekben” – Brüsszel városnegyedéről kölcsönözve ezt a nevet –, Sarcelles-ben, Mulhouse-ban, Lyon, Marseille külvárosaiban is hasonló helyzet uralkodik. Eközben Macron elnök keresi az iszlám vallás helyét, amelyet az a francia társadalomban betölthet, és a radikalizmus terjedésének megállítására tervet készít elő. Ugyancsak kérdéses, hogy az ő mégoly jó szándékú reformjaitól válnak-e a muzulmán külvárosok kezes báránnyá. Ezzel már régen elkéstek.
