Angol kertmérnökök ültették az első fenyőfákat Alagpusztán, hogy megfogják a Duna felől érkező szelet. Nem a lakosságnak kedveztek 1890-ben – a versenylovaknak akartak megfelelő környezetet teremteni. Hosszú fasoron át vezet az út a tréningközpontba, melynek földjét Pest vármegye Szaharájaként emlegették a helyiek, és semmire se tartották, míg gróf Batthyány Elemér, a Magyar Lovaregylet egykori elnöke rá nem jött, hogy éppen ez kell a versenyló lábának.
A kiképzés csikókorban, másfél évesen kezdődik, a kétévesek már versenyeznek, 60 km/óránál is nagyobb sebességgel futnak – némelyik szó szerint inaszakadtáig. Ahogy a menekülési ösztöne diktálja. A lisztfinomságú homok viszont kíméli az inakat, ízületeket, ráadásul a csapadékot is elnyeli, így lehet rajta tréningezni rossz időben, télen is, ami komoly helyzeti előny a felkészülésnél a baden-badeni vagy a hidegebb körülmények között tartott kölni lovakkal szemben.
Már nem státuszszimbólum
Én vagyok a huszonharmadik – mutat rá Száraz György az elnökök számát jelző, hosszú tujasorra az Alagi Lóversenypálya és Tréningközpont bejáratánál, ezt készségesen el is hisszük, anélkül, hogy végigszámlálnánk az első lovaregyleti elnök, Széchenyi István szobra mellett sorakozó, gömbölyűre nyírt bokrokat. Széchenyi lóversenyek rendezésével kívánt ösztönzést nyújtani a tenyésztőknek a minél jobb és nemesebb lovak nevelésére.
Az egylet ennek szellemében 1889-ben megvásárolta Alagpusztát, rá egy évre angol mérnökök bevonásával megkezdődtek a fejlesztések, három víztorony is épült – csak hogy legyen mivel locsolni a pályákat –, melynek következtében Alag lett az ország első községe, ahol kiépült a vízműhálózat. A istállóknak helyet adó központi területen ma is hármas egységben láthatók a lovak, a lovászok és a trénerek épületei: a lovászlakás mellett arányos kúria áll, hogy a tréner az éjszaka közepén is meghallja, ha megkezdődik a rugdosódás a bokszokban…
Az épített és a természeti környezet egyaránt a kiképzést szolgálja, négyszögbe ültetett fák koronája sátrat tart a nyári melegben, körülöttük járatják le a telivéreket a negyvenfokos hőségben, és a futtatás előtt is itt ellenőrzik, hogy harmonikus-e a versenyló mozgása. Ez a hármas egységben kialakított épületegyüttes negyvenszer megismétlődik a telepen – akinek van versenylova, trénere és lovásza, kibérelheti számukra az idilli környezetet.
– Ha a Magyar Lovaregylet elnökeként mutatkozom be, a kívülálló általában keresgéli a fogalom értelmét, így könnyen sajátos asszociációk, viccelődések középpontjába kerülök – mondja Száraz György. – Nem csoda, ha a nyelvújítás hatását érzékelik a nevünkön, nagy múltú, tradicionális egyletről van szó: Pesten még többségében németül beszéltek, és a latin volt a hivatalos nyelv, amikor gróf Széchenyi István angol sportot honosított meg hazánkban.
Száraz György
A nemzet öntudatra ébredése hozzájárult a lovaregylet 1827-es megalakulásához, neves íróink, költőink álltak az ügy mellé, a versenyeredményeket tartalmazó gyepkönyv első vezetője Döbrentei Gábor költő lett, a győztesek serlegét pedig olyan feliratok díszítették Kisfaludy Károly, Kölcsey vagy Vörösmarty tollából, mint „A nemzet előtt kitűnni büszkeség”.
A XIX. század végére már másfél száz fölé emelkedett a tagság, 1896-ban 1 290 000 koronára rúgó díjakat osztott szét az egyesület a budapesti, tátralomnici, tatai, alagi, siófoki lóversenyeken. Az újabb versenyhelyek létesítése ráadásul növelte a hazai fürdőhelyek népszerűségét, a sokféle – és nem csak nagy – versenydíj ösztönzően hatott a lótenyésztésre is.
A Monarchia ötvennégy pályáján évente 1200 versenyt futottak – 1200 telivérrel. Ezek olyan értéket képviseltek, mint a Ferrarik és Mercedesek a mai autóversenyeken. A társadalmi megítélés azóta sokat változott: már nem feltétlenül státuszszimbólum a ló, egy angol telivér csikó ára 1500 eurónál kezdődik, de persze a katari és szaúdi olajsejkek versenylovai mesés vagyont érnek.
Az államosítást követő évtizedeket máig sem heverte ki az ágazat. Az egylettől mindent elvettek az 1950-es években – a gazdák érzelmileg is megsemmisültek, amikor a lovaikat elvezették, és bevitték az állami ménesbe. A rendszerváltás idején, akik még éltek közülük, újból összeálltak, a Magyar Lovaregylet újjáalakult. Anyagi értelemben ugyan muníció nélküli egyesületként működik, de szakmai tudásával hozzájárul a mai lóversenyzés szervezéséhez, irányításához.
Tagjai szenvedéllyel és szerelemmel viseltetnek a ló iránt, sok esetben egyszerű, hétköznapi munkával keresik kenyerüket, és akár többen is összeállnak, hogy megosszák a terheket, mert szeretnék újra és újra megélni azt a katartikus élményt, amikor a tulajdonos színeiben induló telivért visszavezetik a nyerők ringjébe. Családi példáik sora bizonyítja, hogy a tenyésztés, a lóversenyzés évtizedeken át a nemzetgazdaság egyik húzóágazata volt, és bíznak benne, hogy több tízezer embert eltartó, nyereséges iparág lesz újra az állami támogatásnak is köszönhetően.
Ebéd fél tizenkettőkor
– A családi hagyomány engem is megfogott, nem is engedett az élet más területeire – mondja a Magyar Lovaregylet elnöke. – Szerencsés embernek születtem, mert olyan izgalmas és mozgalmas életprogramot kaptam az őseimtől, amelyet hihetetlen nagy szenvedéllyel tudtam továbbvinni. Apám 1946-ban, a háború után, amikor szinte nem maradt ló az országban, gazdaversenyt nyert – nagyapám tenyésztett neki lovakat.
Büszke vagyok az anyai nagyapámra, aki a két világháború között Batthyány Elemér bandériumi lovasversenyt nyert Megyeren. Neki is az apja tenyésztette a lovát. Nagyapámat máskülönben nem ismertem, 51-ben kivégezték mint kulákot, nagyanyám itt állt potyogó könnyekkel… Aztán az apai vonalam beérkezett Dunakeszire, és újra tenyésztettünk lovakat. Apai-anyai oldalról meg voltam támogatva, igaz, hogy még beszélni sem tudtam, és semmit nem értettem a világból, de az apám legnagyobb vágya az volt, hogy már lóra üljek. Az alagi tréningközpont közelében nőttem fel, itt töltöttem az egész életemet.
Száraz György környezetén is meglátszik, milyen erősen kötődik szülőházához, amely akár helytörténeti múzeumnak is beillene. Elmondása szerint azért sem mert disszidálni a 70-es években, mert tudta magáról, micsoda honvágy él benne az otthona és a családi emlékei iránt.
A nyitott udvarházban ott vannak még a Honismereti Szövetség előző napi, szerkesztőségi bizottsági ülésének nyomai, a szobába beszűrődő fény rávetül a gazdagon megrakott gyümölcstálra, a szemközti falon a liverpooli lóverseny jelenetei hátteret adnak a csendéletnek. Házigazdánk elénk teszi a frissen megjelent, Dunakeszi története című monográfiát, úgy is mint az Alagról szóló fejezet szerzője.
– Nehéz időszakban, mégis szeretetteljes családi környezetbe születtem. Anyám minden vasárnap megterített a verandán, és némi nehezteléssel a hangjában megkérdezte apámat, miért kell nekünk mindig fél tizenkettőkor ebédelnünk. Azért, mert kettőkor kezdődött a lóverseny Pesten. 1964-ben, egy májusi délelőttön apám megjegyezte, hogy adjatok a gyerekre inget meg nadrágot, kiveszem magammal őt is. Anyám a fejéhez kapott, hogy csak azt ne, én pedig kimentem apámmal, és káprázatos élményben volt részem.
Onnantól az alagi tréningpályán lovagoltam hajnalonta, versenyeztem, később az Országos Széchényi Könyvtárban kaptam állást, ahol lehetőségem nyílt betekinteni Alag történeti múltjába. Ekkor már szakmailag is egyre inkább pedzegettem, mi a lóverseny. Mert a lovi a legdehonesztálóbb kifejezés arra, ami a pályán történik! Itthoni istállómban ellettem csikókat, melyek elválasztás után Szenttamásra kerültek a ménesbe, oda is el-eljártam nézegetni, ahogy egymás sörényét rágva, tépve, egymást hajszolva mennek a pusztában, nőnek, erősödnek. Kétévesen már versenypályára kerültek, és elég jól futottak. Tenyésztettem jó pár nyerő lovat – mostanában egyre kevesebb az ilyen.
Pető Sándor idomár versenytechnikai edzést tart az Alagi Zsokéiskolában
Fotó: MTI/Mohai Balázs
Fiatalemberként élt bennem a reményteli várakozás, hogy derbigyőzteseket tenyésszek, idős koromra ez a hangulat kiszökött belőlem. De mindig hihetetlen nagy örömmel figyeltem azokat a lovakat, melyek a kezem alá kerültek. Egy idő után bevettek a bíráskodásba, amit nálunk versenyintézőségnek neveznek, szakcikkeket írtam, aztán megjelent az alagi pálya történetéről szóló könyvem. Ennek is következménye, hogy megválasztottak a lovaregylet elnökének, óriási lendülettel vágtam bele a munkába, bár a társaság korábbi vagyonának – legalább részleges – visszaszerzése elődeimhez hasonlóan eddig nekem sem sikerült.
Az egykor 2800 holdnyi Alagi Lóversenypálya területe mára összezsugorodott 136 hektárra, és a szocializmus évtizedei sem múltak el nyomtalanul. A háború előtti fotókon látszik, amint a trénerek kint ülnek virágoskertjeikben, szalmaszékben – úri életük lehetett, egyet kellett csak tudniuk: nyerni, különben csakhamar kipenderítették őket. Az 50-es évektől viszont már havi bérért dolgoztak – az meg a versenyszellemnek nem tett jót. Jelenleg zsokéiskola működik a telepen, az eredmény azonban még várat magára: a sikeres zsoké inkább elmegy Angliába, ha ki tudja mondani, hogy Alagon dolgozott két évig, máris heti 4-500 fontos fizetést biztosítanak számára.
Elkötelezettség nélkül viszont nem lehet előrelépni. De amíg nincs megfizetve, vajon elvárható-e, hogy a lovász esze ne a kocsmán, hanem a rábízott feladaton járjon? Mert itt nincs szabad szombat, ha kólikázik a ló, éjszaka is vele kell maradni. Legfőképpen jövőképre lenne szükség, hogy a lovász túllásson a trágyadombon, tudhassa, ha tanul, előbb-utóbb tréner, starter, hendikepper vagy versenytitkár lehet belőle. A tulajdonosokat pedig nagyobb elismeréssel és versenydíjakkal lehetne ösztönözni.
Jelen pillanatban négyszáz lovat treníroznak a telepen, van, aki hárommal dolgozik, mellette a kollégája hatvannal. Aki ki tudja harcolni, hogy egy tehetősebb tulajdonos nála tartsa a lovait, annak aranyélete van, kijárhat a külföldi versenyekre. De Száraz György sajnos egy kezén meg tudja számolni, hány ilyen tréner akad Alagon. A lovaregylet elnöke mégsem reményvesztett, hiszen az előző évek munkája lassanként azért beérik: július elején hazai sikert hozott a 96. Magyar Derby a Kincsem Parkban.
A klasszikus futamot a Bábolna Nemzeti Ménesbirtok lova, Esti Fény nyerte Nagy Tamás zsokéval. A magyar tenyésztésű versenyló trénere Zala Csaba. Miért olyan jelentős ez a siker? Bábolna 1994 óta nem tudott nyerni a klasszikus futamban, ráadásul a 14 millió forint összdíjazású versenyen többségében jó nevű külföldi zsokék indultak.
Megszólítani a lovat
– A tréner vagy zsoké hihetetlenül hosszú idő alatt, jobbára tapasztalati úton juthat el olyan magas szintre, hogy – mi úgy mondjuk – meg tudja szólítani a lovat. Kellő tréning és versenyeztetés után derül csak ki a versenyló értéke, a tenyészérték pedig még később. A kétévesek kezdetben 900-1000 métert futnak, aztán háromévesen jöhet a 2400 méteres Derby. Ezek a futamok igen népszerűek, a nagyközönséget is kicsábítják a Kincsem Parkba, bár nem mind hozzáértő, aki fogad. Előfordul, hogy a ló neve, szépsége vagy a zsoké jóképűsége alapján kötnek fogadást.
Miközben olyan is akad, aki az alagi pályán kémkedi ki reggelente a lovak teljesítményét. Fogadás előtt érdemes érdeklődni, és megismerni a galoppversenylovak képességéhez igazított viszonyrendszert, a hendikeppelést, amely szabályozza, hogy a kancák másfél kiló engedményt kapnak a ménektől (55,5 kilogrammot visznek, a mének pedig 57 kilót), a kétéves ló ötvenkét kilót visz, de ha nyeretlen, akkor csak negyven-nyolcat.
Ezzel aztán lehet kombinálni… Bonyolult, de gyönyörű rendszer. Nyelvezete, speciális szókészlete olyan mondatokban bővelkedik, amelyeket csak az érthet, aki maga is megmártózott ebben a műfajban. „Egy, kettő, első, második, harmadik a mezőny, és mindezt bokszba kéri” – mire ezt elmagyarázzák az értetlenkedőnek, addigra már futnak a lovak.
