Az első világháborúból magához tért Európában nevezetes esemény volt, hogy a tanárszervezetek felhívására a francia pedagógusok 26 tankönyvet bojkottáltak, mert azok gyűlöletkeltően írtak Németországról. Ugyanekkor, a húszas évek Romániájában ez olvasható a középiskolák harmadik osztályos földrajzkönyvében a honfoglaló magyarokról: „Félelmet gerjesztő külsejük volt: aprók, karikalábúak. Kis szemük erősen bemélyedt szemüregeikbe, szakálltalanok és roppant kegyetlenek voltak. A civilizáció első elemeit a Daciában tartózkodó rómaiaktól kapták, de ma, miután a németekkel, románokkal, szerbekkel és horvátokkal összekeveredtek, odajutottak, hogy elfogadható termetük és külsejük van, hogy házakban laknak, és nem lovakon, avagy sátrakban, hogy előrehaladott kultúrájuk van, és vendégszeretők. Azonban hiúk, és nem tudják felejteni Ardealt (Erdélyt), amelyet önkényesen ezer évig birtokoltak.”
A felháborodás és a nemzetközi tankönyvrevíziós mozgalom hatására Románia visszavonta az egyértelműen sértő állításokat tartalmazó könyvet. Igen ám, de szerzője perelt és nyert, így a tankönyv forgalomban maradt, több évtizedre meghatározva a felnövekvő román – és sok esetben a romániai magyar – nemzedékek világlátását. Még az 1990-es évek elején kiadott tankönyvek is azt tanítják, hogy a hódítóként érkező, elnyomó magyarok Erdélyben megkaparintották a román parasztok legjobb földjeit. Mi történt a rendszerváltozás óta a történelemkönyvek terén?
Az ezredforduló előtt a Magyar Tudományos Akadémia műhelytanulmányokat jelentetett meg a magyarságkép történeti változásáról Pataki Ferenc és Ritoók Zsigmond szerkesztésében, majd érdekes kezdeményezés indult útjára 2000-ben, amikor szlovák és magyar tanárok elhatározták, hogy együtt vizsgálják meg közös történelmünket. A külföldi tankönyvek magyarságképének átfogó tudományos elemzését végezte el a Pécsi Tudományegyetem Hornyák Árpád és Vitári Zsolt szerkesztésében megjelent tanulmánykötete, legújabb pedig az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet napokban megjelent kiadványa, amelyből megtudhatjuk, hogyan tekintenek ránk a szomszédaink, a lengyelek, a németek és a franciák.
Negatív jelzők
– A történelemoktatás egyik fontos célja, hogy identitást adjon – szögezi le Csík Tibor történész, A külföldi tankönyvek magyarságképe című tanulmánykötet szerkesztője. – Az oktatásnak választ kell adnia olyan alapvető kérdésekre, hogy kik vagyunk, milyen közösséghez tartozunk, mely hagyományokat és értékeket tekintünk a magunkénak. A tananyag összeállításánál óhatatlanul válogatni kell, ugyanis lehetetlen mindent megtanítani. A válogatás szempontja és a történések értékelése azonban hosszú időre – akár egy életre – hatással lehet a diákok történelemszemléletére. A negatív jelzők vagy pontatlan, esetleg hamis beállítások a közfelfogás részévé válhatnak. Sokszor még a tudományos eredmények sem elegendőek ahhoz, hogy változtatni, árnyalni lehessen a rögzült képen. Gondoljunk például az Európába törő vad magyarok képére, akik leigázták a Kárpát-medence népeit, és végigrabolták a kontinenst. A tankönyvek egyeztetése az országok közötti kétoldalú tárgyalások révén valósulhat meg, ez volt a Népszövetség javaslata, és ezt az eljárást támogatja ma az UNESCO is.
Magyarország Domanovszky Sándor történész vezetésével kapcsolódott be a két világháború közötti tankönyvrevíziós mozgalomba. A második világháború sajnos megmutatta, hogy sem a kulturális megértésre való hivatkozás, sem a történettudományos érvelés nem hozta meg a várt eredményt Európa számára. Bibó István elemzése szerint térségünkben legfőképpen azért nem, mert Kelet-Európa kis államai történetírásának a nemzet politikai céljait kellett szolgálnia.
– Az UNESCO mellett jelenleg több európai szervezet is támogatja a történelemkönyvek közös fejlesztését – mondja Csík Tibor.
– A magyarság számára nagyon fontos, hogy megismerje, mit tanítanak róla más nemzetek, ezért jó volna folytatni Domanovszky és tudóstársai munkáját, a tankönyvek egyeztetését. Nem szabad ugyanis letenni arról, hogy kétoldali megegyezésekkel közösen kirostáljuk a bántó mozzanatokat és az előítéleteket.
Hogy melyek ezek? Köő Artúr fiatal történész a 2000-es évek környékén megjelent román történelemkönyvek tartalmát vizsgálva sajnálattal állapítja meg, hogy a romániai oktatás sarkalatos pontja továbbra is a dákoromán elmélet hitelességének bizonyítása. Ennek a célnak alárendelve úgy tűnik, szinte minden megengedhető: egy 2000-ben kiadott, 12. osztályosok számára írt tankönyv nem átallja a magyarok honfoglalását a XI–XIII. századra datálni. Az ordító tévedés vélhetően szándékos és tudatos: szerzője így akarhatott a vitatott dákoromán kontinuitáselméletnek érvényt szerezni. A román fél számára a tét nem kevesebb, mint Erdély birtoklásának joga, a bizonyítás érdekében pedig a tankönyvek szövegében és a térképeken rengeteg hiba és torzítás található.
A Szlovák Köztársaságban állami megrendelésre készülnek a tankönyvek. Az oktatás abszolút központosított: az állam nem kívánja, hogy alternatív tankönyvek is szülessenek, ezért a rendszer fontos eleme, hogy a kiadványok ingyenesek, kereskedelmi forgalomba nem kerülnek.
„Július Jankó” – akinek a magyar neve Jankó Gyula volna – szlovák nyelven írt életrajzot nyújt be egyetemi jelentkezése mellékleteként egy viszonylag friss, 2012-es tankönyvben.
A mintaéletrajz a „jó állampolgár” képét erősíti a tanulókban a képzeletbeli szlovákiai magyar fiatal által, aki a szlovák felsőoktatás részese szeretne lenni, ezért sem a saját, sem a lakhelye nevét nem írja le magyarul. És egyáltalán: eszébe sem jut anyanyelvén kommunikálni a hivatalokkal.
Sugallt történelem
Vajda Barnabás dunaszerdahelyi történész 34 különböző tankönyvet tekintett át a 2000–2015 közötti másfél évtized terméséből. Az aktuális kiadványok vizsgálata alapján megállapítja, hogy a magyar kisebbségnek szánt tankönyvek tartalma és formája 99 százalékban megegyezik az eredeti, szlovák történelemkönyvekével, amelyek a múltbéli eseményeket rendre szláv, illetve szlovák szempontból értelmezik.
– Az úgynevezett tükörfordított tankönyvek elfogadhatatlanok a szlovákiai magyar közösség számára, mert a magyar tanulók ezekből nem ismerhetik meg őseik múltját – állítja a történész. – A könyvek azt sugallják, hogy a múltbéli események a mai Szlovákia területén és csak szlovák személyiségek révén mentek végbe. Azon túl, hogy Magyarország mint az elnyomás szimbóluma bukkan fel időről időre, a magyar történeti kontextus ráadásul elnagyolt és homályos módon van megjelenítve.
Az 1918 előtti Magyar Királyságra a szlovák nyelv érdekes kifejezést alkalmaz: Uhorsko, amelyet a legnagyobb jóindulattal történelmi Magyarországnak fordíthatunk. A „magyar” szótól semlegesített Uhorsko kifejezés ugyanis a szlovákok és a csehek következetes használatában többféle nemzetiségű, közös államot jelöl, így nyelvi értelemben abszolút elfedi a történeti korszakok magyar voltát. A magyar történelmi múlt teljes tagadását mutatja, hogy a Slovensko (Szlovákia mint ország) megnevezést valamennyi tankönyv bátran és különösebb részletezés nélkül használja az 1918 előtti korszakoknál is. A verbális alapú nemzetépítés köre azzal zárul, hogy az irodalomtankönyvek szövegei gazdagon meg vannak tűzdelve szlovák nyelvű településnevekkel, ami fokozza a kor bemutatásának látszólagos autentikusságát.
– A Szlovák Köztársaság mai határainak berajzolása a XI. vagy XVI. századi geográfiai állapotot rögzítő térképekre szintén súlyos szakmai hiba – mondja Vajda Barnabás. – Nem véletlen, hogy sok szlovákiai magyar pedagógus elégedetlen a helyi tankönyvekkel – akár mert módszertanilag rosszak, akár mert nem tükrözik a tanulók magyar kulturális identitását –, ezért Szlovákiában használatosak Magyarországról származó tankönyvek is, amelyek alkalmazását jelenleg nem tiltja a törvény.
Ellenségkép
„Minden legitimitásában bizonytalan vagy totális hatalmi-társadalmi igénnyel fellépő ideológia, rendszer a múltat is uralni akarja” – Tőkéczki Lászlónak a történelemtanítás kapcsán megfogalmazott gondolata érvényes az ukrán nép helyzetére is, amely csupán a XX. század utolsó évtizedében nyerte el függetlenségét, és vált kisebbségből nemzeti többséggé.
– A történész minél inkább arra kényszerül, hogy összesűrítse és közérthetővé tegye anyagát, annál nehezebben tudja elleplezni előítéleteit – véli Bocskor Medvecz Andrea történész.
A „felnövekvő nemzedékek nemzeti önazonosságának, a haza iránti tiszteletének és szeretetének tudatosítása céljából” 2008-ban az ukrán minisztertanács elrendelte a tankönyvek átírását. Mivel az iskolai tankönyvek „hazafias szellemű” átdolgozása felháborodást váltott ki a nem ukrán nemzetiségűek körében, 2010-ben új oktatási koncepció született, amely szerint Ukrajna történetét az állam területén élő összes etnikai csoport történeteként fogják tárgyalni.
– Minden nemzetnek megvan a maga mitológiája, amely a közösség tagjai számára megadhatja az érzelmi összetartozás élményét – állítja a beregszászi születésű történész. – A tankönyvek politikai és legitimációs eszközként való felhasználása leginkább azoknál a kiadványoknál nyilvánvaló, amelyek a jelenlegi határokból kiindulva hangsúlyozzák az ukrán területek történetiségét és az állandó függetlenségi harcokat. Az ukrán–magyar kapcsolatok legfőbb konfliktusát jelentő 1938–39. évi, Kárpátalját érintő eseménysorozat hol árnyaltabban, hol emocionálisabban, de egyértelműen megszállásként és nem visszacsatolásként szerepel a tankönyvekben. Csak az ellenségképet erősíti a diákokban, ha Magyarország agresszorként, hódítóként jelenik meg, ennek hatása pedig Kárpátalján csapódik le napjainkban.
Ausztriában viszont pusztán számszerűségében is lenyűgöző, hányféle tankönyvből tanulhatnak a diákok. Ráadásul az osztrák tanár kollégák „élő történelmet” oktatnak. Mindebből következik, hogy a menekültkérdésről szóló újságcikkek elemzése és feldolgozása például sokkal inkább formálja az osztrák fiatalok magyarságképét, mint bármelyik, a tankönyv szövegében előforduló lexikális ismeret. Bár az osztrákoknál sem minden esetben kiegyensúlyozott a magyarokról alkotott kép, de egyre inkább jellemző az együttműködésen alapuló szemlélet. Fiziker Róbert, a terület kutatója úgy látja, egymás álláspontját meghallgatva és tiszteletben tartva legkésőbb a 2021-ben esedékes jubileumon érdemes lenne a közös közép-európai történelem részévé avatni a soproni népszavazást és még számos egyéb, kibeszélésre váró problémát. Hiszen nem mindegy, hogyan tekintünk egymásra.