Mikrobuszának lapos műszerfalán Mária képe, fakereszt ezüstszínű Jézussal meg egy teleírt határidőnapló. A tükrön rózsafüzér fityeg. Az anyósülésen „Ave Maria” feliratú szentképes bukósisak, amelyet egy rédicsi asszony festett neki.
A csomagtartóban gördeszkák regimentje: skateboardok, longboardok, small boardok, két- és négykerekűek, meg olyan is, egyenesen Dél-Koreából, amelynek a szélén LED-csík villog. Az atya fél héttől szentmisét tartott Rédicsen, majd 82 éves édesapjával együtt megreggelizett a plébánián, később a falujában betegeket látogatott meg.
Tornyiszentmiklóson is misézni fog, majd délután egykor temetésen nyújt lelki támaszt. Ez utóbbi nehéz kötelesség – mondja.
„Egy temetésen mindenki hallgat. A papnak pedig beszélnie kell. Minden szavának, sőt még a hatásszüneteknek is jelentőségük van. Ha nem mond semmit, az is baj, ha hosszan fejteget valamit, az is. Ráadásul a híveimet személyesen ismerem, talán még azt is tudom, hogy hányas lába volt az illetőnek. Így sokkal nehezebb, az én szívem is összeszorul.”
Szemerkél az eső. Rózsi nénit temeti Gáborjánházán, betegeket áldoztat Zalaszombatfán, s gyónnak majd neki az öregek a kultúrotthonban is.
– Zalaszentmihályon születtem, majdnem a szántóföldön. Édesanyám és édesapám vártak engem, de az anyós nem. Mindent elkövetett, hogy ne szülessek meg, anyukámmal mindennap leemeltette azt a nagy követ, amelyikkel savanyították a káposztát, az érett trágyát hurcoltatta vele nagy kosárban a telep egyik sarkától a másikig, hogy vetéljen el engem, de nem sikerült a gonosz terve.
A mama szerint túl korán jöttem, pedig megvolt a kilenc hónap a házasságkötést követően. És egy életre megtanultam azt is, hogy nem szabad vonatkereket szopogatni, mivel kétéves koromban kis híján megfulladtam tőle. Egy matchbox kerekét vettem a számba, megakadt a torkomon. Nem tudták se kipiszkálni, se továbbnyeletni.
Karácsony este volt, s mivel kezdtem lilulni, elrohantak velem a szomszédba. „Ennek már mindegy” – mondta a szomszédasszony, s jó nagyot a hátamra vágott, mire a számon kirepült a kis kerék…
Nem én akartam pap lenni, más tervem volt. Úgy hívták, hogy Viktória… De aztán a ferences gimnáziumban odafigyeltem a pap tanárok szavára, mert ők meg azt mondták, hogy fiúk, ha szeretnétek boldogok lenni, meg kell kérdezni Jézustól, mi a terve veletek. Édesapa vagy pap?
Jézus, ugye nem azt akarod, hogy pap legyek? Egyre jobban éreztem a szívemben, hogy de. A pályaválasztás nem kívánságműsor – mondja a kezdetekről. 1991-ben Szombathelyen szentelték pappá. Történeteit a manapság népszerű stand-up humoristákat lekörözve adja elő.
– Körmenden voltam három évig kápleány. Hogy miért kápleány? Mert a plébános és a káplán viszonya sokszor olyan, mint az anyós és a meny viszonya. A káplánt a püspök küldi a plébános mellé. Szombathelyen prefektus voltam egy kollégiumban, az elemi iskolában hitoktató, kórházlelkész, majd jolly joker.
Azaz, ha valahol beteg lett egy pap, vagy netán meghalt, akkor az ő miséjét én mondtam el Szentgotthárdon, Kőszegdoroszlón, Cákon, Egerváron és Győrvárott, sokszor méteres hóban. Nem volt még GPS, de én általában mindent örömmel csinálok. Vagy inkább ne is csináljuk…
Lendvai Zoltán Jánost 21 éve Rédicsre helyezte a főpásztora. Rédics és még 11 település tartozik hozzá. Misézik, temet Szlovénia magyar falvaiban is. Lehetne egy katolikus pap a sok közül, de egy véletlen megváltoztatott sok mindent. A YouTube-megosztón már kétmillióan látták, ahogy reverendában gördeszkázik.
– Ez az egész a fiatalok leleményességét mutatja. Esküvő volt Rédicsen, a lakodalom a zajdai laktanyában. Velem volt egy kispap. Arra gondoltunk, hogy Lentiben meglátogatjuk az új káplánt. A plébániánál kiszálltunk az autóból.
Négy fiatal gördeszkával a kezében ment át az úton, s az egyik úgy köszönt, hogy dicsértessék. Szóba elegyedtünk, majd arra kértem őket, hogy mutassanak néhány trükköt. Köröztek, ugrattak, mire megjegyeztem, hogy régen én is rá mertem állni a deszkára. Több se kellett a kamaszoknak, addig kérleltek, míg keresztet vetettem, majd a deszkára pattanva bemutatót tartottam.
Döbbenten figyelte mindenki a lobogó reverendában suhanva trükköző plébánost. Az egyik fiatal okostelefonnal rögzítette, feltette az internetes videómegosztó portálra. Napok alatt majdnem egymillió ember nézte meg.
– Az esztergomi ferences gimnáziumban tanultam. Volt egy olyan rendes osztálytársam, aki rendszeresen kölcsönadta az amerikai dúralumínium gördeszkáját. Kemény volt, mint az acél, de rugalmas és könnyű. Tetszett az egyensúlyművészet.
A körmendi bolhapiacon roma családoktól vásárolgattam deszkákat, amelyeket ők Ausztriából szereztek be. Nem sokáig maradtak nálam, mert ahogy gyermekeket tanítottam, kölcsönadtam nekik „száz évre”.
Előfordult az is, hogy Rómába mentünk zarándokcsoporttal, és a buszról leszállva odamentem deszkásokhoz, s azt mondtam: „Scusa, sono un prete ungherese, non parlo italiano. Potresti dare uno skateboard per cinque minuti?” (Bocsánat, magyar pap vagyok, nem beszélek olaszul. Öt percre ideadnátok egy gördeszkát?) Aztán amit a római kirándulásokon előadtam, attól mindenkinek leesett az álla. De egyikük se vette videóra. Érdekes, ez a lenti gyermekeknek jutott eszükbe.
A Lentiben készült felvétel után egy csapásra megváltozott minden. Újságírók, tévések jelentkeztek be itthonról, Horvátországból, Szlovéniából, Ausztriából. A videó felkerült még a BBC és a CNN portáljára is. Persze az atyának mindenkinek meg kellett mutatnia, hogy mire képes, utána viszont nem kapott levegőt, hogy nyilatkozzon. Így aztán muszáj volt gyakorolnia.
– Rédics és Zalaszombatfa között van egy aránylag tűrhető aszfaltos út. Naponta gyakorolok ott ebéd után, az az elvem, hogy ebéd után nem szabad lepihenni. Két szentmise között a trianoni határon egy félcsövön is edzek. Egy lendület, s már Szlovéniában vagyok, másik mozdulattal ismét Magyarországra érkezem.
Milánóba meghívtak a világkiállításra a szlovénok. A szlovén oldalon ugyanis egy társaság 270 pályát épített már Angliától Szicíliáig, Spanyolországtól az oroszokig. Támadták is őket a médiában, mi az, hogy ők egy pappal reklámozzák magukat. Ez nemcsak jó, hanem eredeti ötlet is – válaszolta rá a társaság vezetője.
Dél-Koreában létesült egy nagy gyár, ahol világító gördeszkákat gyártanak. A vállalkozás igazgatója Európába utazott, hogy tárgyaljon a nagy üzletláncokkal. Elautózott Rédicsre is, s adott az atyának két törhetetlen járgányt.
Lendvai Zoltán János több önkormányzatnak is felajánlotta már a segítségét. Szerinte nem a város szélére, hanem a közepére kell építeni a pályákat, mert a falu végén bűntanyává válnak, közepén a fiatalok produkálni fogják magukat, az öregek meg kiülnek a padra, hogy megnézzék őket.
A pap vallja, hogy nem a deszka a kulcs a fiatalok megnyitásához, hanem a játék. A játék pedagógiai eszköz, amelyet Bosco Szent János már 150 éve alkalmazott.
– Nekem is voltak olyan tanáraim, akik jól használták ezt. Gondolok Töhötöm atyára, aki az esztergomi ferences gimnáziumban volt biológiatanárom. Szentendréről helyezték át, s elárulta az osztályfőnökünk, hogy tud ám kézen állni is. Az első óráján barna habitusban, ferences ruhában jelent meg. Könyörögni kezdtünk a 65 éves, ősz hajú tanárnak: Töhötöm atya, álljon kézen! Hiába mondta, hogy fiúk, nem vagyok úgy öltözve, negyven gyermek kérlelte: Töhötöm atya, legyen szíves álljon kézen! Végül odament a katedrához, becsavarta a lába közé a ruháját, s nyújtott kézzel és nyújtott lábbal olyan erőkézállást mutatott be a katedrán, hogy csak lestünk. Azonnal elfogadtuk! Később még azt is elmondta, hogy kézen állva súrolja fel a szobáját gyökérkefével. Én is szertornáztam. Tudtam előre, hátra is szaltózni. Most gördeszkával a tripla szaltó a világcsúcs. Ehhez a mutatványhoz csak a mennyei Atya tudott egyensúlyérzéket teremteni belénk!
Rózsi nénit már eltemette Gáborjánházán. Esernyős emberek ülnek be a magyar és a szlovén rendszámú autókba. A plébános hazavisz két embert a faluba, majd Zalaszombatfán gyónnak neki a nyolcvan év feletti idősek a kultúrotthonban.
Aztán egy beteghez is elmegyünk. Takarosan vakolt pici házacska, mint a mesében. Még virágzik néhány becsapott kék szirmú virág a kertben a decemberi sötétedésben. Etelka néninek 11 unokája van, vár néhányat haza ilyenkor, mikor már visszafelé számoljuk az évből megmaradt napokat.
– Fájnak a lábaim, járókára vetett a sors – mondja, majd szabadkozik a házbelső szerénysége miatt.
– Nem szegény hely, mert gazdag a maga szíve – vigasztalja a plébános.
Kint, míg a sárban caplatunk a mikrobuszhoz, az atya a terveit hozza szóba.
– Trianon-múzeumot szeretnék építtetni a rédicsi templom mellett. Olyan múzeumot, amely 4D-mozis, s a plafonról is csepeghet a géppel adagolt víz. Utazzunk úgy a történelemben, hogy a gyerek felejtse el közben nyomogatni a telefonját! Gubbasztó testtartást vesznek fel, a lábaik nem erősödnek meg, a gerincük deformálódik, beszűkül az agyuk, miközben előttük az élet. Na jó! Trianon- és gördeszkamúzeumot építek! Sokan kérdezik, hogy miért ötvözöm ezt, hiszen a kettőnek semmi köze egymáshoz. Ez így igaz. De fontos a sport és a magyarság szeretetére tanítani a fiatalokat. Akik az egyikért jönnek, megnézik majd a másikat is.
Nagy pocsolyát kerülünk ki, már jéghártyásodik a teteje.
– Gondolkodtam azon, hogy miért kaptam ezt a Magyar Fiatalokért Díjat. Nagyon örültem, mert nálunk az a divat, hogy egyházi elismerést az ember csak halála után kaphat.
Szerinte azért érdemelte ki, mert a gördeszkáival a Felvidéktől Erdélyig eljutott már. Böjte Csaba is azzal hívta: „Vidítsd már fel az én gyerekeimet is!” Felelevenítette, hogy évfordulója volt advent harmadik vasárnapján annak, hogy Brenner János papot 1957-ben a Szentgotthárd melletti Rábakethelyen kicsalták plébániájáról, és 32 késszúrással meggyilkolták. Nem tudták kútba dobni, mert egy farkaskutya nagyon fogott, és a háziak kijöttek a csaholásra. Az volt a bűne a 26 éves papnak, hogy motorral járt, és a fiatalokkal játszott.
– Ezért nálunk advent harmadik vasárnapján a meggyújtott gyertya nem rózsaszín, hanem vérpiros. Most, hogy kaptam ezt a díjat, amelyet először adtak át, a kormány elismerte, hogy papként a fiatalokkal törődöm. A jóisten ajándéka ez, és felekezettől függetlenül minden lelkipásztornak szól, aki a fiatalokért küzd.
Már Tornyiszentmiklóson, az esperesnél Kovács Sándorné gratulál a kitüntetéshez.
– Évgyűrűk fémkeretben. Megmutatom, sőt meg is haraphatja, mert ezüst a közepe.
– Jaaaj, hát nem színarany?! – csapja össze a kezét az asszony.
– Arany nem lehet. Az ön szíve a színarany. Aki olyan finomakat süt.
Suttogva hajol oda, s kérdi:
– Sütött valami finomat?
– Megsült a mákos rétes. Azért is késtem. Hozzak be?
– Nem állunk ellen – mondja az atya, majd imára kulcsolja a kezét.