A történelem az élőket olykor váratlanul s kérdezetlen szétszórja, a holtak megfutamítására viszont nincsen passzusa, legfeljebb a rózsabokrokat tépázhatja sírjukon. A holtak nem félnek a lánctalpaktól sem, hiszen porhüvelyüktől eltekintve már régóta igazabb és nyugalmasabb világban vannak. Ám a történelemnek mindig is akadnak eszelős alakjai, akik a holtak emlékeiben is valós ellenséget látnak, mert hallgatagon is saját hatalmuk viszonylagosságára emlékeztetik őket.
Hát ez az oka, hogy Trianon árnyékát is azok tudják a legkevésbé átlépni, akik a legnagyobb koncot kapták a gazdag kultúrájú, soknyelvű Nagy-Magyarország cafatokra szaggatásánál, s akik belenőttek egy olyan ellenséges magyarságképbe, mely 1920 óta átokként ül Közép-Európa nemzetein. Betegesen mérgezik mindazt, ami természetesen összekötne minket. És tördelik ősi temetőinket Házsongárdtól az apró falusi cintermekig.
No efféle sírkőszántó tótumfaktum a mi felvidéki falunkra is jutott, ha nem is személyesen tette tiszteletét, csak a szövetkezet szétverésekor munkátlanná vált traktorista képében. Ilyesfélékből a kilencvenes évek derekán épp elég lézengett ahhoz, hogy a „nem hivatalos” mečiari elvárásokat a maguk buldózeres alapigazságaira lefordítsák. A nagy régi sírkőrombolás hevében költözött át Pető Julcsa szépanyám ifjan elhunyt egyik fiának sírköve is az anyagtalan örökkévalóságba. Élt százötven évet a kedves, rózsaszín kő, gondolám akkor, a pusztítás nyomait látván, hiszen falubéliekkel együtt sem leltem nyomát. Csakhogy a jó anyag olykor megtréfálja a gondos múlttalanítókat is.
Ledönthették, beszánthatták a követ, nemrég mégis, csücske törten bár, de előkerült! Persze az immár 173 éves kő csak a magamfajtát érdekli, aki a református templomnak a Börzsöny kékjébe olvadó tornyára tekintve újra és újra azt fürkészi, törvényszerű-e a kisebbségi sorba jutott magyar falvak eltűnése. A 173 év „amúgy” a családtörténetben beláthatatlan idő, valójában a késő reformkor időtávlata.
Aztán meg épp elég okunk van emlékezni az újabb kövek mentén is, a honti végeken járván. Pásztó is azon falvaink egyike, melyeknél az utóbbi negyedszázad lassú alámerülése a sírkertet élőbbé tette a halódó falunál. A magyar születés kivételes, a magyar halál pedig (ma még) természetes. Amíg a valaha itt születettek gyermekei még visszaindulnak ide, október végi, dércsípte reggeleken, addig a rózsás-krizantémos sírkert túléli a falut.
Eszter dédanyám sírját inkább már csak unokái gondozhatják, a hat testvérből három maradt a reszlovakizáció és ráköszöntő hontalanság évei után szülőföldje közelében. A sors fintora, hogy a Felvidéken maradtak városba költözvén egytől egyig nyelvet cseréltek, az ősi magyar falu magyar nyelvét csak az átmenekült három testvér családja adta tovább.
Dédanyám sírjától pár lépésnyire pihen Lali bácsi, aki az én áldott emlékű Örzse nénémnek, atyai nagyapám nővérének fia volt. Lali bácsi mindig hozott banános csokit meg Kofolát a kocsmából a kis Petyinek, bújában-bajában sörözve sem felejtett el soha. Örzse néne pedig a kifogyhatatlan palóc mesevilág utolsó hírnökei közül való volt, akárcsak Matild ángyom, kinek akkoriban vagy tizenöt portával feljebb volt az otthona. Most is úgy tizenöt szomszédnyira pihen Lalitól. Örzse néne, a szomorú édesanya, nem lehet mellette, késő öregsége tragédiája, hogy a beneši borzalmak után cseh földön ragadt leánya erőszakkal Csehországba vitte meghalni.
Történelmi szétszórattatásunkban ezért-azért repedezik anyanyelvünk is, s nem találjuk többé a régiek mesélőkedvét. Emlékük minduntalan előtör múltunk portáin járván, de gyermekkorunk mélyrétegében lapuló szavaik már nem állnak össze igazi hallható-írható történetekké. Vajon meddig vagyunk képesek megőrizni a közös történelmi tudatot, ha nem találjuk hozzá igazi, közös régi szavainkat? Meddig élhetik túl az aranyló sírkertek a kiürült falvakat?
