Nagy a különbség az olvasó utazó és az utazó olvasó között. Ez előbbi kezében, hogy elüsse az időt, útikönyv vagy újság van, az utóbbi pedig csak azért utazik Dublinba, hogy James Joyce Ulyssesének a helyszínén legyen, vagy azért megy Veronába, hogy szájtátva álljon a Rómeó és Júlia-béli erkély előtt. Mondhatnánk, hogy irodalmi értelemben csak az utóbbi utazik igazán. Spanyol barátom szerint ha ló, bicikli, autó, vonat vagy a lábad visz, az a „travel”, az összes többi – leginkább a repülés – „transport”, azaz szállítás. A hajó? – kérdeztem a portugálok után legnagyobb vízi nép katalán fiát. Egy héten túl az is transzport – kaptam a választ.
Csak azt a könyvet választod magad, amelyiket másodszor olvasol el. Így lehet ez a városokkal is. Fiumében voltam már, akkor Rijekának hívtuk. Jugoszlávia legnagyobb kikötőjére voltam kíváncsi, élveztem az utcák, a szűk átjárók és a jugoszláv szocializmus furcsán szabad hangulatát, de különösebb emléket a város nem hagyott bennem. Legalábbis észrevétlen kellett maradnia, búvárhajóként a felszín alatt rejtőzködnie, másként mit keresnék itt, több mint harminc évvel később? Tavaly bukkantam egy antikváriumban bóklászva gimnazista korom tengerjárásainak kulcsregényére, Dékány András Matrózok, hajók, kapitányok című kötetére. Már amennyire tengerjárásnak lehet nevezni a kaposvári Táncsics gimnázium földrajzszertárának falán lógó Délkelet-Európa hegy- és vízrajzi térképén való képzeletbeli bolyongást. Nem voltam egyedül: Jokkó, Daniló kapitány, Sottomarina és a többiek tengerésztörténetei generációkat vittek a Balatonra, az Adriára, fertőztek meg a hajózással egy életre. A Magyar Vitorlásszövetség a megmondhatója, hogy hány tagjuk ősélménye, beavató könyve volt a „Dékány”.
Engem ez az öreg, 1958-as kötet, kemény fedelén a hajókormánnyal küzdő elszánt matrózzal, és a MÁV Kvarner expressze vitt Fiumébe, azaz Rijekába. A vonaton újraolvastam a regényt, hogy semmit ki ne hagyjak. Az antik templomot idéző vasútállomás mit sem változott a regénybeli idő, 1918 óta. Csak a légvédelmi üteg és az olasz hadifoglyok hiányoztak az előtte lévő térről. Dékány nem írta, én is csak véletlenül tudtam meg, hogy ugyanaz a Pfaff Ferenc tervezte, mint a pécsi állomást. (Vajon hová tűnt az emléktábla a 2010-es Európa Fővárosa felújított épületéről?)
Engem nem kalauzolt asinellóként Dénes bácsi, igaz, a Cardiff House című tengerészlebuj sincs már meg, ahol szemben, az út túloldalán a reménybeli akadémisták ittak narancslevet. Jobbra ott állt a dohánygyár palotaszerű épülete, mely így nagy, bizarr formájú foltokban omló szürke vakolatával, vakotás ablakaival is őrizte a kort, amelyben az üzem is kastélynak öltözött. Az egykori Corsia Deákra (igen, igen, az a Deák) néző utcai frontja előtt múlt ki a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, aztán Jugoszlávia, zajlott egy újabb háború, csaholt Tito (korabeli sajtónk szép igéje), lett később jó barátunk, és igyekszik ma dolga után nap mint nap az EU-nak csak mérsékelten örvendő független horvátság Kresimirova utcai tagja. Balra pedig a Dékány-regény szerint ott kellett volna állnia a Nautica – a tengerészeti iskola – épületének, a könyv fő színhelyének, már ami a szárazföldet jelenti.
Én itt csak csak a tűzoltóság és mellette a szájsebészet szomorúan leromlott épületét találtam. Az írói fantázia nagy dolgokra képes – gondoltam, és kissé nehezteltem Dékányra. Reméltem, hogy az adriai történeteknek több közük volt a valósághoz, mint az épített emlékeknek. Tudtam, hogy később feltöltötték a sínek és a tenger közötti szakaszt: most raktárak és vasbeton siló magasodnak az égre. A kikötői daruk látványa élteti a fantáziát. Megleltem hát a Nautica hihető nyomát, ideje volt egy zuhanynak és a hátizsáktól való megszabadulásnak.
Húsz perc múlva elértem a Corsóra, a sétálóutcán lévő szállásomra, ahol 1904 és 1906 között bizonyos Fiorello La Guardia, amerikai konzul, a későbbi New York-i polgármester (a repülőtér névadója) is lakott. Visszamentem a kikötőbe, elvégre azért jöttem Fiumébe. Végigsétáltam a Molo longón, másfél kilométer végén kinéztem az öbölre, kerestem a helyet, ahol Zaccaria fregatthadnagy U3-as tengeralattjárója kis híján felborította a kadétok evezős csónakját. A Baross Gábor, a város díszpolgára, 1886 és 1889 között közmunka- és közlekedési miniszter (micsoda három év, micsoda munka) emlékét őrző tábla mellett antikváriumot találok.
Két képeslapot nem hagyhatok ott: az egyiken a Szapáry gőzös, épp szenel. A szertárban őrzött kormány rézborítását a regényhős gyakran fényesíti: képtelenség lenne meg nem venni az anzikszot. Beszélgetünk az antikváriusokkal, az egykori Nautica épületét kérdezem, s elmesélem, milyen szél (irodalmi bóra?) fújt ide. Nem rémlik senkinek, pedig sokat tudnak a Monarchiáról. Együtt sajnálkozunk a múlton. Aztán az egyikük, talán a tulajdonos, egy könyvet hoz ki a raktárból: Brauch Károly Ferenc: Finom hentesáruk könyve, a Mészárosok és hentesek lapja kiadása 1925-ből. Bár nincsenek képek benne, borsos az ára. Megveszem, határozok. Fizetnék, de nem lehet. Ajándék Fiuméből, mondja az antikvárius. Váratlanul egy térképet vesz elő a pult alól (ez mindig titkokat rejt, legyen az antikvárium bárhol a világon), és megmutatja rajta, hol keressem a Nauticát.
Kerülővel megyek vissza a vasúthoz, nem hagyhatom ki Trsatot, az öblöt és a folyót őrző fellegvárat. (Az „a” betű tévedésből vagy az idegen-nyelvűek iránti irgalomból kerülhetett a mássalhangzók közé.) Dékány András hősei nem emlegetik, mintha ott se lett volna a nagy hírű erősség.
A Tito tértől indulok, a zarándokok lépcsőjén fel a ferences templomig, a Frangepánok vára melletti búcsújáró helyig. Eszembe jut a krakkói Piłsudski híd, és 565 lépcsőfok elég időt (ha oxigént nem is) ad, hogy elmélázzak a közép-európai közterületek nevezéktani különbségein. Irigylésre méltóan békében van magával az a nemzet, amelyik aggály (és sajtóháború, graffiti) nélkül hívja így vagy úgy tereit, utcáit. Jellasics is jóságosan mosolyog a húszkunás papírpénzen, és én hálás vagyok, hogy az osztrák öteurós bankjegyről nem Haynau néz rám feddőleg.
Igazi sasfészek Trsat vára, legfőbb ereje a megközelíthetetlensége. Falai – bár ellenálltak Velencének és a töröknek is – lovagvárhoz illően kecsesek, vékonyak. Leereszkedek a folyó felé, a tengerhez tartok, vissza az immár felismerni vélt Nautica épületéhez. Egy rég halott 750-es Zastava alussza örök álmát a vár alatti zsákutca mélyén. Ez piros lehetett, a miénk, édesapámé annak idején mogyorószín volt. Megdöbbenek, a hónaljamig ér. A Szent Vitus-katedrális mögött – egykor itt volt a város hegy felőli, azaz északi határa – a Batthyány-kastély mellett megyek el. Szemben, a meredek utca végén már a kikötő kéklik. XIX. századi emeletes házak között sétálok: lehetnék Prágában, Lembergben, Munkácson vagy Pesten is.
A falak elszórt lövésnyomai egyként származhatnak olaszoktól, németektől, partizánoktól, Jugoszláviát védő szerbektől, de a harmadik balkáni háború független horvát hadseregének katonáitól is. Széles a kínálat. Már látom a vasútállomást s a dohánygyár romló belső udvarát. Elhagyom a tűzoltóság épületét is, kifelé tartok a városból. Egy hosszú kőkerítés mellett végre meglátom a portaépületet, ahonnan Amarcsics Anton úr, főaltiszt, a Zrínyi korvetta néhai csónakmestere őrizte az iskolát. Ezen a vidéken, a mi vidékünkön, Lembergtől Marosvásárhelyig állnak vakolat- és üvegükvesztetten, és kötelességtudóan őrzik a XIX. század végi elhagyott k. u. k. laktanyák kapuját, vasútállomások teherbejáratánál. Az ínyenc gyűjtő olyanról is tud, amelynek fala még a szovjet laktanya korából őriz cirill falfirkát.
Tito luxusjachtja ma hajómúzeum. A jugoszláv diktátor vendégül látta a fedélzeten Hruscsovot, Gorbacsovot és Kadhafit is
A jugoszlávoknak nem volt ilyen szerencséjük. Figyelem: kihajlított, kovácsoltvas kerítésmaradványok nélkül nem az igazi az objektum. Rejtély, miként maradtak meg ezek az épületek, a történelmi szellem létezésének tanúi. Ez itt, Fiumében épp az egyetemi klinika oldalbejáratát őrzi. A késő szocialista modernitás és az építészi önmegvalósítás dühében fogant főépület odébb áll. A szürke, születése óta fáradt vasbeton épület az 1970-es évek magabízó lelkesedésének félszázados mementója. Engem azonban a Nautica park mélyén magasodó, monumentális, szigorúan szimmetrikus főépülete érdekel, ahol a Monarchia tengerésztisztjeit képezték, ahová Dékány András regénybeli barátja, Jokkó, a hajósinas csak vágyott.
Az intézetet, melynek a fényképészet iránt rajongó fizikatanára három héttel Röntgen würzburgi kísérlete után már csontfelvételt készített. Aki hamarosan egy egész készüléket rendelt, kísérletezett vele, majd három év múlva a kórháznak ajándékozta. Az épületet, amelynek hajózási szertárárában zajlik két fejezet is, és ahol nagy sebességű tárgyakat, lövedékeket fotóztak a nagy Mach kérésére. (A fizikus Mach nevét viseli a vadászgépek hangsebesség feletti repülése.)
Minden közép-európai kórház udvarán egy csoportban dohányoznak a betegek és a nővérek, Rijeka sem kivétel. Cigarettájuk felszálló kék füstjén át látni vélem Horvát Feri ármányos ellenfelét, a vékony, ellenszenves Zanetti akadémikust. Nem csoda: félig olasz, félig német és mindenekelőtt trieszti. Elindulok vissza, a Corso felé. Egy pillanatig még bizonytalankodok: az antikvárius szerint kissé odébb, a világítótornyon túl (Suttora, a babonás tengerész birodalma), az egykori halászkikötőnél van az emigránsok szállodája. Az első világháború előtt ettől a mólótól indultak a hosszú járatú hajók Amerikába. Joseph Roth lembergi alakjaira gondolok, a galíciai határszéli kocsma orosz katonaszökevényeire, a kvaszt szopogató kivándorlási ügynökökre. József Attila verse másfél milliójából hányan zsúfolódtak itt – nem, most nincs kedvem megnézni a helyet. Dékány András amúgy sem említi.
A vasárnap hajnali vonat visz Zágráb felé. Kihúz Pfaff Ferenc görög templomot formázó vasútállomásáról. Jobbra, még a tengeren, látni vélem az U3 periszkópját. Lassú menetben gördülünk át a Corsia Deákot keresztező síneken, elnyel minket a Karszt első alagútja. Eszembe jut egy különös, rég hallott szó: torpedó. Egészen pontosan így: torpédó, ahogy valakinek a nagyanyja ejtette volna, hogy tudniillik a barátnője kitartó udvarlója, aki Fiumében ebben a torpédógyárban lett volna mérnök, nagyon titokzatos ember. Vagy Triesztet mondott? Nem láttam még a torpedógyárat. Nem baj: van miért visszajönni. Elhagyott k. u. k. laktanyák környékén, vasútállomások teherbejáratánál látni ilyeneket itt Mitteleurópában.
