Az elmúlt években e rovat hasábjain is sokszor mutattam meg eltűnő nyelvi világokat. A világon ma még beszélt nyelvek jó része sérülékeny, vagy egyenesen végóráit éli. Hiba lenne azt hinni, hogy e fakuló világban a 14 milliós magyarság anyanyelvét, beszélőinek viszonylagos tömege miatt nem fenyegeti semmi. Törékeny a mi örökségünk is, és nemcsak szórványban vagy diaszpórában, hanem teljes Kárpát-medencei magyar nyelvközösségünk területén.
Ám abban is biztos vagyok, hogy csak tőlünk, beszélőktől, közösségalkotó egyénektől függ, meg tudjuk, meg akarjuk-e állítani a pusztító folyamatokat. Igenis lehet erőnk, amely az árral úszó, kényelmes cinkosság helyett a szívvel, ésszel és szakértelemmel vívott küzdelembe hív minket a nemzeti identitásminimumért. E minimum 2019-ben sem más, mint a világ minden magyarját, magyarbarátját összekötő (anya)nyelvünk. Ennek jövője nélkül nincs nemzeti közösség, nincs magyar jövő sem.
Mit kell hát tennie az egyénnek azért, hogy e legfőbb kapocs megerősödjék? Nem embert próbáló hőstettekre, hanem napi cselekedetekre kell gondolnunk. Mindezt egy ma születendő gyermek példáján gondolhatjuk végig. Azért nem a mai felnőttekén, mert jövőnk elsősorban a most eszmélők nyelvi helyzetétől, választásaitól és viszonyulásától függ. Azonban mi, felnőttek mindhármat kedvezően befolyásolhatjuk.
Az esti éneklés-mesélés, az élő szó melegsége az apró ágyak mellett a legdrágább digitális és más pótlékoknál is ezerszer többet ér. Cseperedvén jó esetben olyan óvodába járhatnak, ahol a magyar népmese- és népdalkincs és gyermekköltészetünk is kiemelten van jelen.
Nem mindegy, mikor s mennyire lökjük bele őket az első társadalmi és kommunikációs veszélybe, az okostelefon-használatba. Ezzel olyan világ nyílik meg számukra, amelynek veszélyeiről semmiféle fogalmuk nincs. A szenvedélybetegséggé fajuló korai „telózás” az észrevétlen pszichés és mentális leépülés irányába taszítja a gyermeket, és ezt aztán a közoktatás tíz és 18 életév közötti, egyre technicizáltabb tanrendjei sem képesek mérsékelni, sőt. Az ellensúlyhoz ugyanis arányosabb tanrend, több humánérték-közvetítés kellene.
Igazi magyarnyelv-órák is kellenének, ehhez pedig felkészült tanárok vonzó tananyaggal. E téren mind az egyetemi tanárképzésben, mind a tananyagírásban, mind a (többnyire) elmaradó nyelvtanórák terén óriásiak a kérdőjelek. Hogyan lehetséges például, hogy egy magyar gyermek 12 éven át heti öt-tíz órában tanul angolul, de eközben heti egy-két anyanyelvórát sem tudunk értelmesen és élvezetesen megtartani neki?! Csoda-e, hogy a magyar presztízse csökken a fiatalok között? A szülői és a tantervi gyakorlat számos negatív folyamatot indít el!
A mai átlagdiák nemhogy közmondásokat, de lassan a mindennapi élet szólásait sem ismeri biztonsággal magyarul. Angolul viszont igen, mert azt szépen megtanították neki. Kodály Zoltán az egyetemi anyanyelvi napokra vonatkozó javaslatakor (1938-ban!) joggal kesergett azon, hogy „egyetlen nyelv van itt, melynek kiejtését nem gondozza senki: a magyar”.
Ma, 2019 legelején már messze nem csak a kiejtésről van szó… Végül azt se feledjük, az utolsó természetes kommunikációs „ellensúlyok” is eltűnőben vannak. Egyre ritkább szerencse, ha egy kisgyermeknek mesetudó, falun élő nagyszülei vannak, ahol még belemerülhet az élő-alkotó anyanyelvi varázslatba, ahol egészséges, helyzetérzékeny beszédkészsége formálódhat. Nem véletlen, hogy a netnemzedékben a folklórt szerető-művelő kisgyermekek általában jobban kommunikálnak, mint egynémely nagyvárosi egyetemista.
A bajokból fakadó feladatok sora szinte végtelen. Mégis apró, lelkes napi nyelvi jó cselekedetekkel is minden ember tehet azért, hogy magyar anyanyelvünknek a várhatónál szebb jövője legyen a ma születendők közt.