Aquinói Szent Tamás öt istenérve egyszerűen tökéletes. Az első elv s a végső cél, az ómega s az alfa, s hogy kell persze lennie egy első mozgatónak – igen, igen, igen… Nem könnyű olvasmány Tamás Summa theologiae-ja, de hát mi könnyű olvasmány manapság? S ha mindig lefelé igazodunk, mindig lefelé tesszük a mércét, akkor végül visszamászunk majd a fára – gondolta Rezeda Kázmér, és elővette Szent Tamást.
„[…] Isten létét öt úton bizonyíthatjuk. Az első és nyilvánvalóbb út a változásból nyerhető. […] Tehát szükségképpen el kell jutnunk olyan első változtathatóhoz, amit semmi sem változtat, és ezt érti mindenki Istenen. A második utat a létesítő ok révén nyerjük. […] Szükséges tehát feltételeznünk egy első létesítő okot, és mindenki ezt nevezi Istennek. A harmadik utat az esetleges és a szükségszerű révén nyerjük. […] Tehát léteznie kell lényegénél fogva szükségszerű lénynek, amely szükségszerűségének nem más lény az oka, hanem ő az oka más lények szükségszerűségének. Ezt a lényt nevezi mindenki Istennek.
A negyedik utat a világban tapasztalt dolgok fokozataiból nyerjük. […] Létezik tehát valami, ami valamennyi lény számára a lét, a jó és minden tökéletesség oka, és ezt nevezzük Istennek. Az ötödik utat a dolgok célirányosságából nyerjük. […] Létezik tehát olyan értelmes lény, aki minden természeti lényt célra irányít, és ezt nevezzük Istennek.”
Kikezdhetetlenül tökéletes… – gondolta Rezeda Kázmér, csak kimaradt a hatodik út.
A hatodik út a töltött káposzta.
Hiszen – fűzte tovább az eretnekséget Rezeda Kázmér – Tamás azt is mondja, hogy „kimerítően azt ismerjük, amit tökéletesen ismerünk. Tökéletesen pedig azt ismerjük, amit annyira ismerünk, amennyire megismerhető. Ezért, ha valami bizonyításon alapuló tudással megismerhető, és mi mégis csupán valószínűségi érvelés alapján fogadjuk el, nincs róla kimerítő ismeretünk.” Igen, ez is igaz. És éppen ebből következik a hatodik út, a töltött káposzta, amely csak valószínűségi érvelés alapján tekinthető létezőnek. Ugyanis létezik savanyú és édes káposztából készült töltött káposzta éppúgy, mint erdélyi fehér színű töltött káposzta, mindenhol máshol meg pirospaprikás, vagyis piros töltött káposzta. S van, ahol még annál is pirosabb, például Szatmárban és Szabolcsban, ahol paradicsomosan készítik. Van tárkonyos, csomboros, gyömbéres, a tőtikéje meg készülhet sertésből is, szárnyasból is, halból is, nehezedhet füstölt hússal éppúgy, mint kolbásszal, esetleg mindkettővel, szóval annyi a töltött káposzta, hogy szükségképpen léteznie kell egy Első Töltött Káposztának, melyet mindenki meg akar főzni, holott csak az Isten asztalán lelhető fel.
A hatodik út tehát a töltött káposzta útja. Ugyanis „a dolgok vagy léteznek, vagy nem. Ha minden ilyen lenne, akkor lehetne, hogy egyszerre legyen minden, és akkor nem lenne keletkezés és pusztulás. Tehát minden valamiből ered, és mivel ez nem mehet a végtelenségig, fel kell tételezni egy első eredetet.”
Úgy – gondolta Rezeda Kázmér, és kissé papos tartást vett fel. S aztán belemélyedt a töltött káposzták végtelenségébe. És lássuk be, töltöttkáposzta-recepteket nem lehet csak úgy leírni, továbbadni, töltöttkáposzta-recepteket celebrál az ember, ünnepélyesség, orgonaszó, liliomok, meg egy kicsike pályinka, hogy jobban menjen.
Mert ott van, ugye, a szabolcsi. Ahol a tőtike édes káposztába kerül, és hagyományos, hagymásan, sertéshúsosan, pirospaprikásan és rizsesen készül. Ám a borítása savanyú káposztás, füstölt húsos és kolbászos, és belekerül a paradicsom a levébe, sűrítve is meg a maga pompájában is, attól lesz szabolcsi módon csinálva, ugye. Odébb meg, Szatmárban, kicsike, falatnyi töltelék készül, s abba a töltelékbe kukoricadara és füstölt áru ugrik bele, fölséges az, és szintúgy paradicsomos.
Aztán ott van az erdélyi töltött káposzta. Az egy másik iskola, másik mise, inkább istentisztelet, puritánabb celebráció, unitáriusféle, például nincsen benne pirospaprika. Van viszont csombor meg kapor. A darált sertés a tőtikéhez pedig felvesz fokhagymát is a vereshagyma mellé, s kerül bele értelemszerűen só, bors és rizs. Jó székelyek, igaz székelyek bográcsban készítik, a bogrács aljába káposztaleveleket terítenek, aztán jön a füstölt csülök meg az oldalas – Rezeda Kázmér még életében nem evett Erdélyben töltött káposztát oldalas nélkül, és úgy gondolta, a hátralévő ötszáz évre megtartja ezt a szokását –, ezek tetejébe odateszik a tőtikéket, azt jól megszórják csomborral és kaporral, végül jön a maradék, felvágott káposzta, felöntik vízzel, és megfőzik.
Aztán pedig megeszik. Pálinkát isznak hozzá. Elé, mellé, utána, közben. Mindig. Bele kell halni abba, de annyira jó, annyira szép halál az, nem nagy hősiesség vállalni.
És akkor ott van még a Rezeda Kázmér édesanyjának töltött káposztája, amely titkot hordoz. A titok a tőtikében van. Rezeda Kázmér édesanyja mindenféle töltelékből száműzte a rizst és a fokhagymát. Keresztes háborút hirdetett a rizs és a fokhagyma ellen, ha töltelékről volt szó, akár töltött káposztába, akár töltött paprikába való az a töltelék, rizs meg fokhagyma nem kerülhetett beléje. Nem úgy vereshagyma, só, bors, pirospaprika – és még valami, valami rejtély, valami titok, amelytől a tőtike olyan könnyű és olyan finom lett, hogy Rezeda Kázmér számára magától értetődött, miszerint az Első Töltött Káposzta, mely a Jóisten asztalán párállik karácsony estéjén, az nem lehet más, mint édesanyjának a töltött káposztája. Ez a hatodik út, mely bizonyítja Isten létezését, s amelyről Aquinói Szent Tamás megfeledkezett.
Persze mások talán másképpen gondolják ezt. Szívük joga. De van valami, amiben muszáj megegyeznie a nemzetnek, kell legyen egy nemzeti minimum a töltött káposzta dolgában, valami, amiből még Rezeda Kázmér sem engedhetett. Ez pedig a tejföl és a kenyér dolga. Töltött káposztához – legyen az paradicsomos, csomboros vagy kapros, rizses vagy kukoricadarás vagy rizstelen és darátlan, füstöltes vagy kolbászos – magyar ember tejfölt eszik, és jó, puha, friss fehér kenyeret.
Menjetek békével – gondolta ekkor Rezeda Kázmér, és képzeletben rálöttyintett egy jókora kanál tejfölt a töltött káposztája tetejére. Mert a mise véget ért.