Amikor még este tíz után is nyitva volt a szokásos kisbolt, sokszor lementem, volt olyan időszak, hogy szinte naponta. Szerettem mélyen magamba szívni az éjszaka kátrányos levegőjét, érezni, ahogy átjárja a pórusaimat, meginni lent egy kávét, elszívni egy cigit, feloldódni a többiek között, akik a bolt előtt gyülekeztek, hesszeltek, semmittettek, beszélgettek, ettek, ittak, vegyültek és elkülönültek.
Este volt, nem olyan régen, nekiindultam, tizenegy lehetett vagy fél tizenkettő, nem emlékszem pontosan. Felvettem a cipőmet, némi papírpénzt gyűrtem a zsebembe, elindultam lefelé a lépcsőházban. Ahogy kimentem a nagy utcai kapun, vagy húsz rendőr elemlámpázott az autók között.
Lelassítottam a lépteimet, elővettem egy cigarettát, lassan túrtam elő az öngyújtót, még lassabban gyújtottam rá, még annál is lassabban szívtam bele a cigibe. Vártam, hátha elkapok egy félmondatot, kielégül a kíváncsiságom, nem kell kérdeznem.
A rendőrök elemlámpáztak tovább az autók között, a füves sávban, egyik lehajolt, ha látott valamit, amit kereshetett, felvette, megvizsgálta, egy másik letérdelt, hogy jobban odaférkőzhessen a beton és az alváz közötti réshez, hátha lát az autó alatt valamit. Nem nagyon szóltak egymáshoz, majdhogynem semmit se, nem bírtam tovább, odamentem az egyikhez, aki csak állt, figyelt, szemmel tartotta a többit, legalábbis én így képzeltem.
„Jó estét kívánok, őrmester úr, balhé volt?” – kérdeztem meg tőle. „Lövöldözés” – válaszolta, miután végigmért. Rémlett, mintha hallottam volna néhány dörrenést úgy fertályórája, de egyrészt biztos sem voltam benne, másrészt ez errefelé nem ritkaság, fel sem kapja rá a fejét az ember. Inkább nem hoztam szóba, cserébe faggattam tovább: „S keresik az elkövetőt?” „A töltényhüvelyeket” – válaszolta. „Ezek szerint nincs halott.” „Nincs – válaszolta. – Az a baj” – fűzte hozzá, ahogy levette a szemüvegét, rálehelt és elkezdte törölgetni.
„Az miért baj?” – értetlenkedtem. „Mert aki ennyire meg akar ölni valakit, az meg fogja” – ebben teljesen igaza volt, még én jöttem zavarba, hogy ez így ebben a formában nem esett le eddig még soha. „Meg?” – bukott ki belőlem önkéntelenül, ahogy elgondolkoztam, de azonnal el is szégyelltem magam, hogy ennek köszönhetően most akkor ilyen ostobának fog gondolni, aki nem érti, ami pedig evidencia. „Meg” – válaszolta türelmesen. „Még ma?” – mintha nem is én beszélnék, kívülről hallottam a hangomat. „Vagy holnap” – válaszolta türelmesen. „Kapják el” – próbáltam befejezni a feleslegességében egyre kellemetlenebbé váló beszélgetést. „Jó éjszakát!” – fejezte be a feleslegességében egyre kellemetlenebb beszélgetést.
„Önöknek is” – morogtam magam elé, ahogy eltapostam a cigarettám, s fordultam vissza a kapunk felé, mégsem kell semmi abból a kisboltból, ennyi elég volt, jó éjszakát.