Ismert körülmények. Június végén egy tokaji borászcsapattal egy osztrák és két német borvidéket túráztunk végig. Első állomásunk az osztrák Dunakanyar, a Wachau volt. A vidék két jellegzetes termékéből, a barackból és a borból élő tősgyökeres szállásadónk helyi népviseletben szolgál ki bennünket.
Szóba kerül, hogy meccset néznénk majd este, ha van rá mód. „Ne már, megint Magyarország játszik? Most kinek lőnek két gólt? Túl jók!” – mondja pár nappal az osztrák–magyar után. Persze nem mindenki osztozik az elismerésben. A wachaui borvidék egyik sztártermelője kimért, arisztokratikus távolságtartással fogadva a csapatot mutatja be a pincét, majd mikor a borait is végigkóstoltuk, rámutat az udvar végén játszadozó, fejkendős kislányokra: „Szír menekültek. Befogadtunk két családot.” Majd jelentőségteljesen végignéz mindenkin, és így szól: „Magyarországon keresztül jöttek tavaly nyáron. Az ismert körülmények között.”
A Mosel völgyében már jobban örülnek nekünk. Amint Ernst Loosen, az egyik legismertebb német borászattulajdonos megtudja, hogy a csapat hegyaljai termelőkből áll, rögtön sztorizásba kezd egy tokaji gyökerekkel rendelkező volt kollégájáról, majd odaszól a főborászának: „Bonts már nekik egy csúcsédeset is, mi is mindig a legjobból kapunk Tokajban!”
Ezek ilyenek. Tilman Allert, a frankfurti Goethe Egyetem szociálpszichológusa éppen a város könyvtárának tágas aulájában tartott előadást a hamburgi születésű Karl Lagerfeld élettörténetének jelentőségéről. Mikor a professzor azt kezdte el ecsetelni, melyik XIX. századi német nemes öltözködési stílusa hogyan határozta meg a hozzájuk hasonlóan a merev, magas nyakú gallérokat preferáló német divatikont, hatalmas dudálás és ordítozás hallatszott az utcáról.
„Ha jól értem, Olaszország nyert” – nyugtázta Allert, majd bezáratta az ajtókat, hátha úgy kevésbé zavarja a hangos örömmámor az előadást. Nem jött be neki, a nyolcaddöntőben a spanyolok elleni 2-0-s győzelem Frankfurtban élő olaszok százait vette rá arra, hogy a meccset követően beszálljanak Alfa Romeójukba, és zászlóikat lengetve, max. hangerőre kapcsolt olasz popzene kíséretében végigdudálják a belvárost. „Karl Lagerfeld természetes közege egy idő után a divatvilág lett” – mondta az előadó, majd rövid hatásszünetet követően hozzátette: „Az olaszoké pedig az utca.”
Inkább a menekültszálló. Félig élek Németországban, a nyarakat Magyarországon töltöm. A németországi albérletet ilyenkor kiadom, és igyekszem valamennyire szociális szempontokat is figyelembe venni azon túl, hogy a bérleti díjat meg akarom úszni – legalábbis magamnak ezt szoktam bebeszélni. Így tavaly a Deutsche Postnál nyári levélkihordást vállaló, eredetileg egyetemista, Katowicében irodalmat hallgató lengyel vendégmunkás fiú lakott itt, ráadásul az általam fizetett lakbérnél picit olcsóbban is, neki ez nagy segítség volt. Idén már májusban kiraktam a hirdetést az egyik legnagyobb német albérletkereső portálra, és viszonylag hamar meglepődtem azon, mennyi e-mailt kapok magukat szíriai menekülteknek nevezőktől.
Nyilván hajt a kíváncsiság, így megtudtam, hogy szinte mindegyikőjük menekültszállóból költözne el, ám amikor szóba hoztam, hogy ajánlatom ugyanúgy csak átmeneti opció lenne számukra, mint a szálló, hiszen ősszel visszatérnék Németországba, már nem érdekelte őket a lakás. Így hozzon az ember szociálisan érzékeny döntést…
A német álom. Wiesbaden egy eldugott kertvárosában vagyunk, Hessen tartomány fővárosának olyan részén, ahol aprócska nyaralókban töltik hétvégéiket a németek. Ami a magyaroknak a balatoni vagy tetszőleges vidéki nyaraló, az a németeknek a városszéli kunyhó picike kerttel. Aprócska, legfeljebb pár száz fős közösségek ezek, minden telep külön világ saját szabályokkal. Vannak, akik komplett nyarakat eltöltenek ilyenben, dolgozni is innen járnak – állandó lakhelyként viszont nem lehet bejelenteni a tizenvalahány négyzetméteres objektumot. Grillsütő, negyven kiló faszén, két kaniszter benzin, kolbász, mustár, hat rekesz sör – a német álom.
A foci-Eb ideje alatt ez kiegészült a teraszon gondosan elhelyezett plazmatévével. Ezekben a hetekben nincs más téma, még egy frankfurti pékségben is arról vitázik az olasz bébiszitter a rábízott három német óvodással, hogy az olaszok vagy a németek lesznek-e jobbak. Az egyik kissrác szerint felesleges a vita, mert úgyis Izland nyeri a végén az Eb-t. Újra a kunyhók között sétálva a német meccs alatt legalább húsz helyről adják tudtomra, hogy ünnepelni kell. Szilveszterkor nincs annyi tűzijáték, mint egy német győzelem után.
Ma meccs van. Kioszk. A nagyobb német városokban ez fogalom. Hovatovább: intézmény. Egy nagyon apró üzlethelyiség, telerakva hűtőszekrénnyel; a forgalom nagy része söreladásból származik, az italt a közönség helyben el is fogyasztja. Előtte az utcán asztal, talán pár szék is. Frankfurt kultikus helye a Yok Yok kioszk, a bevándorlók által legsűrűbben lakott Münchener Straße kellős közepén.
A török tulajdonos az esti német–olasz negyeddöntő tiszteletére kirakta egymás mellé a német és a török zászlót. Egy mellettünk állva söröző fiatal német lánynak ez nem tetszik, ki is kapja a zászlótartóból a törököt, merthogy szerinte takarja a németet. A tulajdonos rászól, tegye szépen vissza, mert nincs több zászlótartója. „Törökország, Németország. Egymás mellett kell lennünk. Voltunk már a történelemben is egymás mellett. Most se vagyunk távol…”
Pár percre rá kifejezetten jól szituált, német focimezt hordó, negyvenes férfi kéri magát oda az asztalunkhoz, vele van két tizenéves, egyik a lánya, másik a lánya barátja, utóbbi olasz zászlót csavart a nyaka köré. „Apa, ne már, hogy itt akarsz sörözni, ez egy kioszk, nem vagy már fiatal!” – szólal meg a szőke copfos lány. A férfi bennünk találja meg a megoldást: „Lányom, nézd már meg, milyen jó arcokkal lehet itt barátkozni, mint ezek a… Milyen nyelven is beszéltek? Finnül?” Megkérem, találgasson még, ismerősöm mond is neki pár mondatot magyarul. „Norvégok? Izlandiak? Nem tudom!” A magyar mint megoldás tetszik neki, ám lánya ismét közbeszól: „Jól van, apa, de az, hogy leállsz itt magadnak cigit sodorni, az már tényleg túlzás! Azt gondolod, hogy ez itt menő, és ezért neked is kell?” Az apuka ekkor sztoikus nyugalommal először felénk, majd a lányához fordul: „Te ezt nem érted még. Ma meccs van.”
Sörtócsa. Egy Rajna-parti kisváros, Geisenheim csendes főtere a helyszín. A placcon két helyet érdemes megemlíteni, az egyik a városháza, a másik a Faust család péksége és annak terasza. Én utóbbi egyik asztalánál foglalok helyet valami napilapot olvasva, főszereplőink, két idős férfi, a városháza előtti padon napoznak. Dohányoznak mindketten, de egymáshoz nem szólnak egy szót sem.
Egyikük – kopasz, fejre tolt napszemüveg, fehér bőrkabát – mellett egy üveg sör van a földön. Oettinger, vagyis a német Arany Ászok, jelentőségében és pozicionálásában legalábbis. Az idei nyár kevés tényleg nyárias napjainak egyike ez. A férfi hirtelen lenyúl a földön lévő sörért, ám mielőtt belekortyolna, az üveg kicsúszik a kezéből, a tér békés csendjét megtörve szilánkosra törik, és a nedű szétfolyik a térkövön. A pékség teraszáról minden szem rászegeződik.
A másik férfi erre fogja magát és feláll. Szó nélkül elmegy. A törött üvegesnek más sem kell: mosolyogva, a legnagyobb nyugalomban behúzódik a pad közepére, visszahúzza napszemüvegét a szeme elé. Beledobja a maradék cigit a szétfolyt sörbe, majd rágyújt egy újra.
Kézrátétel. „Igyunk egy kávét!” – szól hozzám ismerősöm, miután megevett egy rántott halat. Sült krumplit és remuládmártást adnak hozzá, mi leginkább utóbbi miatt járunk ide. Az esti meccsig fél óra van hátra, a legközelebbi kávézó a frankfurti bevándorlónegyed legendás Café Irfanja, amely a tulajdonosról, Irfan Yamamról kapta a nevét. Miközben a kávénk érkezik – szigorúan török kávét szolgálnak csak fel, amelynek az alján két hüvelykujjnyi zacc van –, arra leszünk figyelmesek, hogy egy idős török úr nagy hálálkodások közepette három amerikai fiatalt invitál a kávézóba, kérve őket, legyenek a vendégei.
Két dekoratív huszonéves lány és egy fiú ül hát le mellénk; láthatóan zavarban vannak a csak idős, teázó-kártyázó törökök által látogatott, lepusztult helyen. Ők nem beszélnek németül, a török nem nagyon tud angolul, így néha én szólok közbe tolmácsként. Az asztaltársasághoz a hálálkodó törökkel való gyors konzultációt követően a hely tulajdonosa is csatlakozik, közölve a fiatalokkal, hogy neki a válla fáj.
A két lány erre felpattan, letérdelnek a férfi köré, ráteszik a kezüket a fájó testrészre, majd a fiú vezetésével három percen keresztül elmormolnak neki egy imát. Körbenézünk a termen, hátha elkezd valaki röhögni, de nem, a három amerikai körül szkeptikus hüledezésünk ellenére is kisebb tömeg alakul ki. „Érzed? Érzed? Ugye, hogy jobb lett?” – kérdi a tulajdonostól a hálálkodó, aki hát hogyne érezné, hirtelen jött kicsattanó egészségének boldogan hangot adva rögtön étellel kínálja az amerikaiakat: „Amit csak akartok, amit csak akartok!” Itt bizony Britney volt az est sztárja Floridából, nem Mesut Özil.
A szerző a Mandiner rovatvezetője