A legnagyobb angol napilap, a The Times múlt szombaton nekrológot közölt Jane Austen angol írónő (1775–1817) halálának évfordulójára. A július 18-i emléknapot beharangozó cikk csak egy apró momentuma az egész éven át tartó megemlékezéssorozatnak.
Bár ma már senki sem kérdőjelezi meg Austen helyét az irodalmi panteonban, mégis példa nélküli, hogy valamely szerzőt, ráadásul nőt, olyan dicsőségben részesítsenek, mint őt. E hét keddjén az Angol Nemzeti Bank (Bank of England) vezetője, Mark Carney Jane Austen síremlékénél, a Winchester-katedrálisban hivatalosan is bemutatta az új tízfontos bankjegyet, melyen az írónő arcképe látható. Mind ez idáig az angol pénzeken megjelenő alakok közt egyetlen hölgynek jutott csak hely, II. Erzsébet királynőnek. Az új tízes szeptemberben kerül forgalomba.
Élet szerelem nélkül
Az Austent övező tisztelet nem új keletű, munkásságának megítélése és öröksége nem volt mindig ennyire pozitív. Az írónő maga sohasem tapasztalhatta meg a hírnévvel járó dicsőséget, mivel életében publikált négy nagy művét – Értelem és érzelem, Büszkeség és balítélet, A mansfieldi kastély, Emma – a korabeli előítéletek miatt csak „egy hölgy tollából” (by a lady) megjelöléssel látta el kiadója. Kilétének titkára csak egy évvel 1817-ben bekövetkezett halála után derült fény, amikor posztumusz kiadták első és utolsó regényeit: az addig kéziratban rejtőző A klastrom titkát (Northanger Abbey), valamint az éppencsak befejezett Meggyőző érveket (Persuasion), melyekhez Henry nevű bátyja fűzött jegyzetet, tisztázva Austen szerzőségét.
Ez volt az a pillanat, amikor beindult az azóta is virágzó Austen-kultusz (jóllehet az 1800-as évek végén történt egy kis megtorpanás): a korabeli olvasóközönség és az irodalmárok elkezdtek érdeklődni az írónő személyes sorsa iránt, egyre-másra láttak napvilágot a családi levelezésből fennmaradt dokumentumok, családtagok emlékiratai. Ezekből derült ki, hogy bár Austen minden regénye happy enddel, házassággal végződött, a szerző soha nem élte át a szerelmes boldogságot, rövid élete végéig vénlány maradt. Noha a romantika korában alkotott, műveinek jellegzetes ironikus hangvétele – mely saját, keserű tapasztalataiból ered – nagyban hozzájárult későbbi irodalmi elismertségéhez, kiemelte kortársai közül.
A világhírt a XX. század hozta el Jane Austen számára, elsősorban férfi alkotóknak, kutatóknak köszönhetően. Az első világháborúban Rudyard Kipling író Austen műveit olvastatta csapataival, a század első felének legjelentősebb gondolkodója, a kritikus F. R. Leavis pedig hangsúlyozta az írónő szerepét az angol irodalmi hagyományban 1948-ban megjelent, The Great Tradition (A nagy hagyomány) című művében. Azóta se szeri, se száma az Austennel és korával, a régensség (Regency) társadalmi rendszerével, erkölcseivel, szokásaival foglalkozó tanulmányoknak, könyveknek, doktori disszertációknak. Az Oxford English Dictionary magyarázatai mintegy ezerhétszáz Austen-idézetet tartalmaznak.
Jóllehet már 1940-ben készült filmes adaptáció az írónő talán legnépszerűbb művéből, a Büszkeség és balítéletből Laurence Olivier főszereplésével és Robert Z. Leonard rendezésében, az igazi Austen-őrületet a kilencvenes és kétezres évek feldolgozáshulláma indította el. Egyrészt a BBC 1995-ben kezdte vetíteni azonos című, azóta klasszikussá vált, saját gyártású, hatrészes sorozatát Colin Firth-szel Mr. Darcy és Jennifer Ehlével Elizabeth Bennet szerepében, másrészt 1996-ban jelent meg Helen Fielding írónő Austen-parafrázisa, a Bridget Jones naplója, mely nem titkoltan a Büszkeség és balítélet, illetve az Emma bizonyos fordulataira épít.
A londoni szingli története egyenesen berobbant a köztudatba (Fielding naplóregénye óta használjuk a szingli kifejezést a nagyvárosi, egyedülálló nőkre), a belőle készült film, szintén Colin Firth főszereplésével pedig csak erősítette a párhuzamot – arról nem beszélve, hogy új lendületet adott a mániának. A filmes verziók közül említést érdemel még Ang Lee 1996-os Értelem és érzelemje. A sztárszereposztással (Hugh Grant, Alan Rickman, Emma Thompson, Kate Winslet) forgatott adaptáció a magyar mozikban is hatalmas sikert aratott, ahogy tíz évvel később Joe Wright Büszkeség és balítélete is, a főszerepben Keira Knightley-val.
Az 1960-as, 70-es években Austen-társaságok alakultak Ausztráliától Szingapúrig és Oroszországtól az Egyesült Államokig, melyek tagjai felolvasóesteket, teadélutánokat, bálokat vagy éppen főkötővarró-tanfolyamokat szerveznek az érdeklődőknek. Az angliai fürdővárosban, Bath-ban 1999-ben nyílt meg a Jane Austen Központ (az írónő itt töltötte élete egy részét, és könyveinek is fontos helyszíne), ettől kezdve az Austen-rajongók Mekkájának számít a város. A sors fintora, hogy az írónő, aki egész életében anyagi bizonytalanságban élt, mára évi több millió fontot ér a Times nekrológja szerint, és körülbelül ugyanennyit termel a jogtulajdonosok pénztárcájába.
Reptéri bestseller
Jane Austen számos későbbi írótársát inspirálta, de míg a „női irodalom” a feministák egyik kedvenc kifejezése, sok író a legnagyobb szitokszónak tartja. Létezik-e egyáltalán?
Egy 35 éves vénlány 1811-ben név nélkül adta ki az Értelem és érzelmet. A regény két rövid, udvarias kritikát kapott, 500 példányt adtak el belőle, majd többé-kevésbé feledésbe merült. Kétszáz évvel később mindenki ismeri Jane Austen nevét, ő teremtette meg az úgynevezett női irodalmat, a műfajt, amely megjelenése óta vitákat vált ki. Austent nem véletlenül nevezik az egyik legbefolyásosabb brit írónak, mivel ő volt az első modern szerző, aki szatirikusan szemlélte korának társadalmi berendezkedését, hétköznapi eseményekről, családi kapcsolatokról írt, és fennhangon hirdette, hogy a nő értékesebb annál, hogy pusztán csereárunak tekintsék a házasságban.
Először alkalmazott olyan mára bevetté vált technikákat, mint a James Joyce, Virginia Woolf és D. H Lawrence által is kedvelt szabad indirekt beszéd, amelyben nehéz megkülönböztetni, hogy egy adott mondatot a narrátor vagy a szereplő mond-e. Austen nyelvezete emellett választékos, mégis hétköznapi, amely az egyre kevesebbet olvasó XX–XXI. századi olvasóközönség számra is érthető. A vidéki Angliát bejáró, okosan rajzolt, erős női karaktereivel így bármely mai olvasó azonosulni tud, hiába választja el kétszáz év a két életstílust.
„Jane Austen a női irodalom tündérkeresztanyja – jelentette ki néhány évvel ezelőtt Harriet Evans szerkesztő, amikor az angol Headline kiadó rózsaszín, habos-babos borítóval újra kiadta a hat Austen-regényt. Azóta számos felmérés bizonyította, hogy a puha táblás, könnyed olvasmányt sejtető borítóval megáldott Austen-könyvek vezetik a reptéri eladási listákat, együtt a kevésbé fajsúlyos Danielle Steel- és Sophie Kinsella-regényekkel.
Kinsella ugyanakkor, bár maga is inspirálónak tartja Austen munkáját, hiszen – ahogy fogalmaz – „Lizzie Bennet és Mr. Darcy viszonya a romantika mércéje”, legutóbbi regénye, a My Not So Perfect Life kiadása kapcsán hangsúlyozta, hogy Austen nemcsak szerelemről és házasságról írt, hanem „pénzről, társadalmi osztályokról, ambícióról, sznobizmusról és számos más, ma is releváns tényezőről, amely hatással van az írókra”. Méghozzá minden szerzőre, nemtől függetlenül.
Az irodalom azonban tradicionálisan férfias területnek számít. A kiadók és a szerkesztők gyakorta férfiak, akik úgy látják, hogy a női olvasókat – a legnagyobb vásárlóképes közönséget – a „női” jelző hangsúlyozásával lehet megfogni. Így az egyik legnagyobb internetes áruháztól, az Amazontól kezdve a bárki által szerkeszthető kritikai oldalig, a Goodreadsig bezárólag nők tollából származó klasszikus és modern regényeket találunk „női irodalom” címszó alatt, míg a férfi szerzők jelző nélküli „fikciót” írnak. A Bookseller kiadó egyszer el is ismerte, hogy tökéletesen megérti a nők felháborodását a nemi alapon való megkülönböztetésről, de a könyvek eladhatatlanok lennének A-tól Z-ig sorba rendezve, így szükség van címkékre.
Okos regény
A XVIII–XIX. században a dzsentri és felső középosztálybeli hajadon nők két módon kereshettek pénzt: nevelőnőnek álltak, ami alacsonyabb társadalmi elismerést biztosított, vagy íróvá váltak. Austen kortársai, Ann Radcliffe (akinek The Mysteries of Udolpho című gótikus regényét Austen többször kifigurázta), Fanny Burney, Elizabeth Inchbald, Maria Edgeworth, illetve később, a viktoriánus kor nagy írói, mint a Brontë nővérek, George Eliot, Elizabeth Barrett Browning vagy a tengerentúlról Edith Wharton és Louisa May Alcott mind ezt az utat választották. És minden sikerük ellenére küzdöttek a női írókat érő előítéletekkel. Maga Austen a Büszkeség és balítélet kapcsán kapott olyan kiadói kritikát, hogy „hihetetlen, hogy ilyen okos regényt nem férfi írt”.
Irodalmi szakértők az elmúlt évtizedekben kezdtek el vitatkozni, hogy létezik-e egyáltalán női irodalom, vagy női írók vannak, akik történetesen foglalkoznak romantikával és főszereplőik útkeresésével. Az előbbi kategóriában könnyű találni férfi kortársakat is (Nicholas Sparks a legjelentősebb), a második már inkább tényleg a női írók felségterülete. Péntek Orsolya író-képzőművész szerint azonban ez nem csoda, mivel „a női létélményből születő irodalom kétségtelenül más, mint a férfi világérzékelésből származó irodalom, csak épp nem irodalomként más, hanem abban, hogy női tapasztalat nyilatkozik meg benne. A világnak női és férfi észlelési és kifejezési módja van, és a női látásmód eddig bizonyos kivételektől eltekintve ritkán jelent meg.”
A legtöbb női szerző szerint tehát női irodalom nem létezik. Claire Messud amerikai írónő például tavaly – miután a The New York Times beválasztotta Szabó Magda Az ajtó című regényét az év művei közé – kijelentette: „Egyre több ember érti meg, hogy az irodalmi érték és a nemek között nincs összefüggés.” Reméljük, ennek teljes elismerése nem fog újabb kétszáz évig tartani.