Újságírásnak álcázva című, korábbi könyvében bebizonyította, hogy a szocialista magyar sajtó vezetői, Nyugaton is mozgó tagjai nemcsak politikai propagandát folytattak, nemcsak a nemzetközi kommunista mozgalmat támogatták, hanem kiépített külföldi vállalatbirodalmukon keresztül a KGB közreműködésével a saját zsebükre is dolgoztak. Az „impexek” kora című, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kiadásában megjelent könyvében most a külkereskedők történetét dolgozta fel. Csak a szakma nevét kell kicserélni? A történet ugyanaz?
– Az újságírók és szervezeteik, illetve a nemzetközi kereskedelmi hálózatuk utáni kutatás során bukkantam rá arra, hogy a titkosszolgálatok összefonódtak a gazdasági élettel is. Először logikusnak tűnt, hiszen a harmincas évektől a Szovjetuniónak, majd 1945 után a hozzácsatolt keleti blokk országainak feladata volt a nyugati kommunista pártok támogatása. A világforradalom kirobbantásához pénzre, méghozzá valutára volt szükségük, amelyből a szocialista országokban mindig hiány volt. A támogatás lényege, hogy a nyugati kommunista pártok vállalatokat hoztak létre, melyek kereskedelmi ügyletek közvetítésével foglalkoztak, és a közreműködésükért jutalékot kaptak.
Készülnek a Béke Mgtsz katonasapkái az NSZK hadserege számára, 1989. A világforradalom kirob-
bantásához valutára lett volna szükség
A legfontosabb üzleti partnerek az olasz, a francia és az osztrák kommunista pártok voltak, de hasonló kapcsolat volt, kisebb mértékben, a nyugatnémet, a belga és a svájci pártokkal is. A finanszírozásukat egyszerűvé tette, hogy a nagyvállalatok államosításával a határon túli gazdasági kapcsolattartás is állami monopóliummá vált. Szakosított külkereskedelmi vállalatokat hoztak létre, ezzel egyrészt csatlakoztatták ezt a területet is a tervutasításos rendszerhez, másrészt totális ellenőrzés alá tudták vonni a külföldi kapcsolatokat, illetve kötelezően üzlethez tudták juttatni a nyugati kommunista pártok kereskedelmi vállalkozásait. A központosított rendszernek gazdasági hátrányai is voltak: a termelés és a piaci igény elszakadtak egymástól, és ezen az 1968-as gazdasági mechanizmus után megerősödő ipari lobbi sem tudott változtatni. Sőt a nyugati piaci kapcsolatok fejlődésével a külkereskedők egyre nagyobb pályán játszhattak, az üzlet megkötését sokszor nem a gazdasági észszerűség, hanem a kereskedő jutalékának és a partner korrupciós hajlandóságának a mértéke döntötte el. Magyarán nem az olcsóbb beszerzés, hanem a magasabb kenőpénz lett a cél. A nagy profit miatt az ipari és kereskedelmi vállalatok féltékenyek voltak egymásra.
– A kép érdekesebb és ördögibb, mint közgazdasági tévedések és piti gazdasági csalások sorozata. Mit adott ehhez a gazdaságtörténeti témához az állambiztonsági levéltár?
– Valóban nem az indirekt pártfinanszírozási rendszer itt a legfontosabb elem, hanem az, hogy a nyugati testvérpártok támogatására kialakított, a belügy és a katonai hírszerzés által egymással versengve felépített rendszer túlnőtt az eredeti keretein, és kivirágzott benne a korrupció. A hatvanas évek elejétől kezdve, amikor a Nyugat felé irányuló exportnak nagyobb lett a mozgástere, a külkereskedelmi lobbi, megerősítve a titkosszolgálati háttérrel, egyre erősebb nyomást gyakorolt a pártvezetésre, hogy külföldi leányvállalatok alapítását is engedélyezze. Ezekben a vállalatokban erős pozíciói voltak a Belügyminisztérium (BM) mellett a katonai hírszerzésnek is. Salusinszky István, aki 1967-ben lett a Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) igazgatója, korábban moszkvai, majd római kereskedelmi kirendeltségvezetőként maga is a Magyar Néphadsereg Vezérkara 2. Csoportfőnöksége, az MNVK–2. embere volt. Egy jelentés szerint például megpróbálta ellehetetleníteni a BM hálózati kapcsolataként működő kollégája munkáját, mivel a két szerv, a belügy és a katonai felderítés rivalizált egymással. Ennek köszönhető, hogy a belügyminisztériumi iratokból legalább valami képet kaphatunk a rendszer működéséről és fontosabb eseményeiről. A kémelhárítás ugyanis olykor megpróbált nyomozni a katonai felderítés által elkövetett visszaélések után, még ha a tények feltárásán túl nem is nagyon jutott tovább.
– Miben különbözött a belügy és a katonai felderítés ügynöke?
– A külkereskedelmi vállalatok vezetői: a vezérigazgató, a személyzetis, a nemzetközi osztályok vezetői, valamint a tartós kiküldetésben lévők mindannyian a titkosszolgálatok emberei voltak. A kérdés, ki hová volt bekötve. Mivel jelenleg csak a BM III-as Főcsoportfőnökségének az iratai kutathatók, féloldalasak az információk. Szükség lenne a katonai felderítés iratainak a megismerésére is.
– Ennek már törvény szerinti akadálya nincs, hiszen mindennek előbb-utóbb át kell kerülnie az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába.
– Kérdés, mikorra végeznek a visszaminősítésükkel. Az MNVK–2. iratainak a megismerésére azért is szükség lenne, mert úgy tűnik, hogy a nagyágyúk többsége mind a külkereskedelemben, mind a sajtóban ide volt bekötve. Az MNVK–2. embereit nem ügynöknek nevezték, hanem „megnyertnek”. Feladatra foglalkoztatták, és a munkájáért nem fizetést kapott, hanem szívességeket: autót, lakást, külföldi kiküldetést. Soha nem zsarolással vagy erőszakkal szervezték be, önként vállalta az együttműködést.
C. Bernard Jacobs (balra), a National City Bank of Minneapolis amerikai pénzintézet elnöke és Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke beszélgetnek egy fogadáson, melyet a National City Bank of Minneapolis a tervezett budapesti
fióknyitás alkalmából tartott sajtótájékoztató után adott a Hotel Duna Intercontinentalban, 1979
– Miért versengett egymással a kémelhárítás és a katonai hírszerzés?
– A kémelhárítás szeretett volna jobban belelátni a katonák ügyleteibe, ez részben a feladata is volt, hiszen a hetvenes évek végéig ő végezte a katonai felderítésnél is a belső ellenőrzést. Az MNVK–2. emberei a hatvanas-hetvenes évektől kezdve nagyon értettek a külföldi gazdasági vállalatok kiépítéséhez. Salusinszky az MKB élén ha nem volt is már a katonai titkosszolgálat megnyertje, de megmaradt hivatalos kapcsolatnak, időnként tájékoztatta az MNVK–2. belföldi operatív támogató alosztályát. Továbbá egykori kereskedelmi tanácsosként jól ismerte a járulékrendszer működését és a szolgálatok valutakitermelésének a módszerét. Bankelnökként részt vett a katonai felderítés külföldi vegyesvállalatainak alapításában, és ez a COCOM-lista, illetve annak kijátszása idején fontos tudást jelentett. A BM irigyelhette a katonai hírszerzés befolyását és bevételeit is. Megpróbálta felderíteni és ellehetetleníteni, ám sok sikerrel nem járt. A nyolcvanas évek végéig a rendszer, a külkereskedelmi lobbi zökkenőmentesen működött. A vizsgálataikból származnak a levéltárban ma megtalálható iratok.
– Hogyan működött a külföldön kiépített nyereséges céghálózat?
– A jogszabályok 1972-től tették lehetővé külföldi leányvállalatok alapítását, amelyekre az adott ország joga volt érvényes, szabadon vállalkozhattak. Így ezek a leányvállalatok is további cégeket hozhattak létre, amelyeket akár adóparadicsomokba is vihettek, egyszóval külföldi céghálózatot építettek. 1968 előtt még csak 14 magyar cég működött Nyugaton, 1972-től a nyolcvanas évek közepéig már nagyjából kétszáz. Nem tudni, ezeknek hány offshore cégük lehetett. Ausztriában a nyolcvanas évek közepén működő 53 KGST-országbéli cégből 33 magyar volt. Az ezekben keletkezett nyereséget a céghálózaton belül kiszervezték, a pénzt kinn tartották. A Kádár-rendszer költségvetésének egyre magasabb hiányáért nagymértékben a külkereskedelmi deficit volt a felelős. Vajon mekkora részük volt ebben a kinn tartott pénzeknek?
– A könyvében konkrét számok is szerepelnek arról, hogy mekkora összegekről lehet szó. Ezek pontos vagy csak közelítő adatok?
– Egyetlen ügyet vizsgáltam részletesen, ez az Ausztriában működő Mineralkontor, a magyar Mineralimpex külkereskedelmi cég leányvállalata. A Belügyminisztérium illetékes szervei 1980-tól vizsgálódtak nagy értékre elkövetett devizabűntett, vesztegetés és más bűncselekmények gyanúja miatt a Mineralimpex vezérigazgatója, Russay István és a Mineralkontornál Heinrich Korzil után. Russay halálát követően, 1986-ban hajtóvadászat indult, hogy a nyugati bankokban elhelyezett vagyonát hazahozzák.
Borvendég Zsuzsanna: „A kommunizmus bűnei
nem merülnek ki a kínzások, gyilkosságok és de-
portálások rémségeiben”
A kimutatás szerint 1987 és 1989 között mai árfolyamon több mint hat és fél milliárd forintnak megfelelő valutát sikerült a nyomozásnak fellelnie és hazahoznia. A megtalált, de haza nem hozott valuta értéke mai áron 24,6 milliárd forint volt, a nyomozás idején keletkezett további kárt mai árfolyamra átszámítva 70,8 milliárd forintban állapították meg. Vagyis a nyomozás és az operatív akció ellenére folytatódott az ország számára hatalmas veszteséget okozó üzleti tevékenység, több pénzt tüntetve el, mint amennyit időközben a belügyi szervek felderítettek. Ez az akkor összességében 3,7 milliárdos népgazdasági kár az 1989-es költségvetési hiánynak, a 19,5 milliárd forintnak 19 százaléka volt!
– A Mineralimpex történetében olyan játszmát ír le, amely nem történhetett volna meg a felső politikai vezetés tudta és beleegyezése nélkül.
– A Mineralimpex olaj- és ásványianyag-kereskedelemmel foglalkozott, leányvállalata, a Mineralkontor szerepelt Ausztria harminc legnagyobb cége között. A Szovjetunió tudtával drágábban adták tovább az orosz olajat Nyugatra. A teheráni túszdráma, 1979 után az amerikaiak embargóval sújtották Iránt, de mint tudjuk, a kereskedelmi érdek mindig felülírja a politikai szólamokat. Ettől kezdve az iráni olajat az Egyesült Államokba már nem közvetlenül, hanem Magyarországon keresztül exportálták, méghozzá úgy, hogy a magyar exportőr minden dolláron tíz centet veszített. Ebből a tízcentes „veszteségből” az amerikaiak magánzsebekbe csorgattak vissza pénzt. Az ügyletben benne kellett lennie a magyar felső pátvezetésnek, de tudniuk kellett róla a szovjeteknek is. A BM nyomozott, jelentette, hogy dollárszázmilliók folynak el, és a tranzitálás óriási veszteséget okoz. Erről bizonyos, hogy tájékoztatást kapott Németh Miklós, Marjai József, Fejti György és Grósz Károly is. Mindennek ellenére a veszteséges üzlet Russay 1984-es nyugdíjba vonulása után is folyt, egészen 1989-ig, amikor már Tóth József vezette a Mineralimpexet. A BM megpróbálta a kilopott magyar vagyont visszaszerezni, Russay halála után örököse, az özvegye, Szőnyi Olga operaénekes kénytelen volt segíteni a nyomozást. Ennek iratai megvannak, napi szinten követni lehet, milyen széfben mennyi pénzt találtak, mit hoztak haza. Ebből a nyomozásból csak megbecsülni lehet, mekkora lopás történt, mivel az olaj dolláronkénti tízszázalékos veszteségéből Russay „csupán” egy-két százalékot kapott, Heinrich Korzil is ugyanennyit. És ez csak egyetlen cég az „impexek” közül, amelyek a leányvállalataikon keresztül a COCOM-listát is kijátszották, hiszen a szocialista nagyiparnak szüksége volt a nyugati technológiára. Ez lett tehát az eredeti célból, a világforradalom és a külföldi kommunista pártok pénzeléséből. Magánzsebekbe kerültek a közpénzek, méghozzá a legfelső pártvezetők tudtával és beleegyezésével. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a BM nyomozásai rendre következmények nélkül maradtak, mert magasabb erők megakadályozták, hogy a bűnösöket felelősségre vonják.
– A történet átnyúlik a rendszerváltozáson, hiszen egyes szereplői, például Németh Miklós, aki miniszterelnök lett, ismerői voltak ennek a történetnek. De kik lettek a haszonélvezői?
– Csak következtetni lehet erre is. Így például következtetés az, hogy a nyolcvanas években a felső vezetők már látták, hogy a rendszer össze fog omlani, ezért elindult a vagyonkimentés. Nyugat-Európában a hetvenes-nyolcvanas években már kétszáz magyar alapítású leányvállalat működött, hogy ezeknek hány offshore cégük volt, tippelni sem lehet. Voltak, amelyeket be sem jelentettek a Pénzintézeti Központnak, nehogy kiderüljön. A bécsi CW Bank felügyeletét, miután az anyacégét 1947-ben államosították, a Magyar Nemzeti Bank vette át, és 1968-tól már közvetlenül hozzá tartozott. A pártállam idején a CW Bank egyik feladata az állami vállalatok külkereskedelmi tevékenységének a finanszírozása volt. 1990 után is folytatta a működését, és felszámolásakor, 1999-ben legalább 70 milliárdnyi veszteséget hagyott maga után. A történet tehát átívelt a rendszerváltoztatáson, és sokáig kísértette még a magyar gazdaságot, sőt a privatizáció során erkölcstelen előnyhöz juttatta a haszonélvezőket. Tömpe István, aki 1989-ben kormánybiztosként felügyelte a privatizáció menetét, azt írta: „A társaságalapítás legfőbb hajtóereje kezdetben az adóoptimalizálás volt, mivel a társaságokba bevont külső tőkét az állam masszív adókedvezménnyel jutalmazta. Elég volt a Nyugatra titokban kivitt pénz egy részét visszahozni, elég volt külföldi leányvállalatokat itthon tőkésként bemutatni.” Tehát nagy a valószínűsége annak, hogy ezek a pénzek a privatizáció idején már külföldi tőkeként tértek vissza.
– Emlékezzünk meg még Fekete Jánosnak, az MNB egykori elnökhelyettesének szerepéről is, akit 2006-ban Magyar Köztársasági Érdemrenddel tüntettek ki, és akinek elévülhetetlen érdemei vannak Magyarország eladósításában! Ennek és a mögötte álló zsidó nagytőkének is külön fejezetet szentelt. Igazolható titkosszolgálati iratokkal, amit Fekete tevékenységéről és üzleti köreiről feltételeztek?
– Fekete olyan tőzsdespekulációs ügyekbe is belevitte az MNB-t, amelyekkel az folyamatos veszteséget termelt. A belügyi iratok szerint a bank arbitrázs tevékenységével csak 1978-ban árfolyamveszteség címén több mint négymilliárd forint veszteséget keletkeztetett. A bank vezetői folyamatosan félretájékoztatták az MSZMP KB-t, és nyereségről számoltak be. „Az arbitrázs tevékenység közvetlen irányítója Fekete János, az MNB elnökhelyettese, aki utasításokat adott arra, hogy ez a veszteségtömeg sehol sem szerepelhet,” olvasható az állambiztonsági iratokban, melyekben napi rendszerességgel számolnak be a nyolcvanas évek végén arról is, hogy a magyar gazdaság mély válságban van, és ennek legfőbb felelőseként Fekete Jánost nevezik meg. Nyilván ez összetettebb folyamat, de a banki dolgozók között beszédtéma volt, hogy az elnökhelyettes kétes üzleteket folytat, és nyugdíjba vonulásakor, 1988-ban félve utaltak a mögötte álló gazdasági érdekcsoportok jelenlétére is.
Az egykori Pénzintézeti Központ épülete a budapesti Szabadság téren. Itt tartották nyilván a külföl-
di magyar kereskedelmi cégeket. Volt, amelyikről még ők sem tudtak
„A személyi változások, valamint az elmúlt időben mindinkább erősödő vádak mögött, hogy a Magyar Nemzeti Bankot az adósságállomány növekedésében jelentős felelősség terheli, egy egyelőre burkoltan fellépő antiszemitizmus bontakozik ki” – olvasható az állambiztonsági jelentésben. Fekete és a nemzetközi nagytőke bizonyos szereplőinek összejátszása az iratokból nyilvánvalóan kirajzolódik. És ez az összefonódás nem az ország érdekét szolgálta!
– Azért is különösen izgalmas mindaz, amit a külkereskedőkről és korábban az újságírókról leírt, mert a szereplők ismerősek, sokan élnek, talán még fontos pozícióban is vannak. Mi vitte rá, hogy ezt a területet kutassa?
– Fizikai munkások voltak a szüleim, láttam, mennyit dolgoznak azért, hogy a családunkat elfogadható életszínvonalon tartsák. Az ország vezetői mégis folyamatosan azt szajkózták, hogy a szocializmus azért ment csődbe, mert az emberek túlfogyasztottak. Véleményem szerint a szüleim és a nagyszüleim generációjának jár ez a kárpótlás, tudniuk kell, hogy az elrontott és kilátástalan életkörülményeik miatt nem ők a hibásak. A kommunizmus bűnei nem merülnek ki a kínzások, gyilkosságok, perek és deportálások rémségeiben. Az ilyen jellegű ügyek is idetartoznak.
