A híres 1962-es John Wayne-western, az Aki megölte Liberty Valance-t tanulsága szerint, „ha a legenda ténnyé válik, akkor a legendát kell megírni”. Ez olyan mélyen belevésődött a hollywoodi írók és filmrendezők agyába, hogy bátran élnek „kreatív eszközeik” biztosította szabadságukkal, és írják újra a történelmet.
Azonban a Google korában az internet tele van önjelölt nyomozókkal, akik minden apró hibát és történelmi pontatlanságot örömmel húznak vizes lepedőként a készítőkre, illetve, ha a történelmi film Oscar-jelölt lesz, a többi film ellenkampányának része, hogy a mozit minél inkább kritizálják a történészek.
Szóval az Apollo–13 kapitánya tényleg azt mondta, hogy „Houston, baj van”, vagy esetleg a mondat múlt időben hangzott el? Grace Kelly tényleg bállal állt ellen a francia inváziónak
(Grace – Monaco csillaga), vagy megegyeztek a pénzügyekről a francia és a monacói politikusok? A Menedék Antonia Żabińskája tényleg egy vörös hajú kislányt mentett meg először a lengyel gettóból, vagy sosem tartotta számon „vendégeit”? Szakértők szerint mindez egyre kevésbé fontos.
A lényeg, hogy a történet álljon a lábán, és valóságosnak tűnjön. Hogy akár úgy is történhetett volna.
„Az igazi történelem bonyolult, a történetszálak szerteágazók, és ritkán fejeződnek be tiszta végpontban. A filmre vett történelem a nézők számára ismert drámai szerkesztés szabályai szerint bontakozik ki, így érthető és fogyasztható” – mondta egyszer Marc C. Carnes, a Columbia Egyetem történésze, hozzátéve, hogy Hollywood kimeríthetetlen aranybányaként tekint a történelemre, mert eladásokat generál, viszont „az igazi történelem kevésbé izgalmas, mint a filmre vett”.
Ez alapján gyakori a filmekben, hogy sűrítik az eseményeket, összevonnak karaktereket, felnagyítanak konfliktusokat, vagy éppen elfelejtenek eseményeket – különösen, ha ezt propagandacélból teszik. Ilyenek voltak többek között a negyvenes-ötvenes évek háborús mozijai vagy az azóta készült amerikai hősiességet éltető filmek.
Amikor Darryl F. Zanuckot, A leghosszabb nap rendezőjét kritizálták a kitalációk miatt, azt válaszolta, hogy „minden változtatásnak oka volt. Semmi sem unalmasabb a vásznon, mint a történelmi hitelesség, amely nem drámai.” Mel Gibson egyszerű vállrándítással rázta le magáról a britek felháborodását, amikor A hazafiban tömeggyilkosként ábrázolta a függetlenségi háború egyik brit ezredesét.
Kicsit érzékenyebben reagált a brit kritikákra a Diana rendezője, Oliver Hirschbiegel, de végül azzal ütötte el a walesi hercegnő „élete szerelméről” szóló kritikákat (a kapcsolat részleteiről Diana sosem beszélt), hogy a britek még mindig nem dolgozták fel a hercegnő halálát. Olivier Dahan pedig egyenesen közölte, hogy a Grimaldi család megsértette őt azzal, hogy bojkottálták a Grace – Monaco csillagát. (A Grimaldik szerint a film oly mértékben légből kapott, hogy már a készítés alatt szerették volna újraíratni a forgatókönyvet, majd mikor ez nem sikerült, nem nézték meg a filmet.)
Philip Kaufman, Az igazak rendezője az amerikai űrhajózás hőskorának hangulatát szerette volna bemutatni, ezért ő sem törődött John Glenn véleményével, akinek egyáltalán nem tetszett a film, és nem találta „pontosan ábrázoltnak a Mercury programban részt vevő asztronautákat”. Ben Afflecknek számos kanadai jelezte, hogy Az Argo-akció elfelejti, hogy a kanadai diplomaták saját biztonságukat kockáztatták amerikai kollégáikért, és helyettük a CIA ügynökeit teszi a film hősévé. Mire Affleck azzal válaszolt, hogy „a történetnek azt a részét már elmondták. Amikor viszont egy filmkészítő megtörtént események alapján dolgozik, nehéz új módon megközelítenie a történetet.”
Ez néha kimerül abban, hogy a valós vagy kitalált karakterek idealizált világban mozognak, amelynek legfőbb ismertetőjelei a díszletek és a jelmezek. Ilyen Ridley Scott Gladiátora, amelynek kékített-sárgított világába nem fért bele az ókori Rómában a gazdagság szimbólumának tekintett vörös szín, amely így mind Commodus, mind a szenátorok ruhatárából hiányzik. Hasonló a helyzet Sofia Coppola Marie Antoinette-jével vagy Timur Bekmambetov tavalyi Ben-Hurjával, amelyekben Kirsten Dunst és Jack Huston jelmezei mai szemmel tűnnek divatosnak, ám aligha felelnek meg az ábrázolt kor követelményeinek.
Nagyobb a probléma, ha egy film a rendező vagy a forgatókönyvíró összeesküvés-elméletét mutatja be valóságként. Oliver Stone-tól például nem idegen a botrány, ő Hollywood fenegyereke, aki a hatalom megkérdőjelezésére építette karrierjét. Leghírhedtebb húzásaként a Kennedy elnök meggyilkolását körbejáró JFK – A nyitott dosszié említhető, amelyben a hadsereget, az FBI-t, a CIA-t, sőt még Lyndon B. Johnsont is megvádolja a gyilkosságban való közreműködéssel.
Kicsit visszafogottabb, de a tényeket szintén szabadon kezelő film Stone legújabb alkotása is, a Snowden, amely egyértelmű hősként kezeli a korábbi NSA-alkalmazottat. Stone kijelentése szerint mindaz, amit megkérdőjelezhetőnek tekintenek filmjeiben, számára a kétértelműség megtestesítése.
Kathryn Bigelow kapott még Stone-hoz hasonló kritikákat az elmúlt években. Szerinte ugyanis Oszama bin Ladent a Zero Dark Thirtyben (magyarul: A Bin Laden-hajsza) részletesen bemutatott kínzásokban szerzett információk alapján lehetett elfogni. Ám ezt a hírt az amerikai kormányerők a mai napig nem erősítették meg.
Bigelow annyit reagált, hogy „a film annyira pontos, amennyire csak lehet. Mivel tíz év történéseit kellett két és fél órába zsúfolni, számos filmes technikát felhasználtunk.”
És amíg a filmnézők tisztában vannak a hasonló körülményekkel, nincs semmi probléma. Egyre több olyan rendező dolgozik Hollywoodban, aki „felnőttként” tekint közönségére, sőt neves kritikusok – mint például A. O. Scott – is kiállnak a történelmi filmek találékony tálalása mellett, mondván, „a téves valóságok létrehozása az írók, rendezők, színészek dolga”, és nem lehet őket hibáztatni, ha a közönség „néha összekeveri a valóságot a filmes adaptációval”.
Azonban a történelmi filmek éppen szerkesztettségük, követhető és ismert történetszálaik miatt könnyebben fogadhatók be, mint a valós események, így azt az emberek negyven százaléka inkább hiszi valóságnak – áll Jeffrey Zacksnek, a Washingtoni Egyetem pszichológusprofesszorának kutatásában. Zacks szerint az emberi agy modellépítő gépezet, amely, ha csak olvasás vagy látás nyomán megért egy történetet, ugyanazokat az idegi rendszereket stimulálja, mint amelyek a való életben is modellépítésre szakosodtak.
A modellek pedig messze jobban befogadhatók, mint az amerikai tévéket ellepő, abszurditásba hajló valóságshow-k. Zacks hangsúlyozza, hogy „a tanulmányok valószínűleg alábecsülik, hogy mennyire súlyos következményekkel jár egy dokudráma”. A legtöbb esetben a nézők ugyanis hamarabb látják a filmet, és csak később olvasnak utána a valós eseményeknek, így a kitaláció alapján készült modell rögzül, nem a valós. És sokakban ez marad meg, mert a történelmi filmek gyakorta kasszaszikerek, vagy legalábbis jól teljesítenek a jegypénztáraknál. Ahogy Marc C. Carnes fogalmaz: ami milliók számára „úgy néz ki, mint a múlt, az lesz a múlt”.
Jó lenne mégis észben tartani, hogy Hollywoodot okkal hívják álomgyárnak, és nem valósággyárnak. Ott kreatív művészek élnek, akik legfeljebb felkelthetik az ember kíváncsiságát a tényleg megtörtént események iránt. Az őket leleplező újságírók és történészek viszont igazsággal tartoznak a közönségnek.
Volt egyszer egy Dunkerque
Végigültem a régen várt kilencven percet a moziban (a második világháború egyik nagy rejtélye, a brit küzdeni akarás és az angol hidegvér diadala volt a tét), de csupán tisztességesen unalmas történelemórát kaptam satnya filmbe bugyolálva. Kivétel a Spitfire vadászgépek jelenetei: azokban minden a helyén volt, és emlékezni fogunk a part menti motoros bárka tulajdonosának karakterére is. De ezzel vége is van minden jónak, amit erről a monumentálisnak szánt történelmi filmről el lehet mondani.
Hol vagyunk az 1965-ben készült A halál 50 órájától (könnyű volt Henry Fondával és Charles Bronsonnal) vagy akár a John Wayne, Richard Burton, Robert Mitchum főszereplésével forgatott, 1962-es A leghosszabb naptól, mely a normandiai partraszállásról szólt? Aki a harc misztikumára, a katona lelkére kíváncsi, annak Coppola Apokalipszis mostja való – a vietnami poklot bemutató alkotás idén 37 éves… A mai generációnak történelem az a háború és antikvitás ez a film. Legalább jó, még ma is. A most megnézett angol filmből nem csak Spielberg 1998-as Ryan közlegény megmentésének zsigeri élményét hiányolom – egyszerűen unalmas. Még a feltételezett főszereplők arcát sem jegyzi meg a néző – de nem is érdekesek. 1940. május 21. és június 4. között a Dinamó hadművelet keretében közel egész expedíciós seregüket, 330 ezer katonájukat evakuálják a britek. Ez itt Dunkerque vagy Dünkirchen, ha tetszik.
Az 1969-ben készült – és a hetvenes években az iskolások számára kötelező – Felszabadítás című, négyrészes szovjet eposz legalább megkímélt attól, hogy bevezessenek minket Sztálin agyába. Pedig annak a forgatókönyvét nem akárki, Jurij Bondarev írta. Ezzel szemben itt, az angol filmben a tömeg időnként le-leguggol egy emberként, és mindenki az égre néz. Innen tudjuk, hogy jönnek a német Stukák. A brit kritika elismerő, csak a történelmi korrektség lovagjai fanyalognak. Fájón hiányolják az indiai csapatokat a vászonról – nem vicc –, mert az nem mentség, hogy ekkor épp Észak-Afrikában voltak.
De nem esik szó az angolok oldalán valóban harcoló, Dunkerque felett is szálló lengyel és cseh vadászpilótákról sem: a polák és egyéb, nekik kelet-európai bevándorló nagyapja most nem téma. A franciákat illetően – a filmben periférikus szerepük van – a gyarmati csapatokra való utalás elégtelen a kritikus szerint.
Egy afrikai arcot látott ugyan a brit kritikus most felbukkanni, de kevesli. Elnézve a legutóbbi mesésen blőd Artúr király-filmet – amelyben szinte minden bőrszín képviseltetve van –, kell itt egy kontingensnek, kvótának, egy pozitív numerus claususnak lennie. Hiányoljuk a bányászok között az örményt.
Mondjuk a történeti hűség valóban igényli a többszínűséget, amelyről az első világháború után Elzász-Lotaringia és a Saar-vidék német lakosságának sajátos emlékei vannak. A francia politikai vezetés által célzatosan odaküldött szenegáli gyalogság örömkeresésének emlékeiért nem kell mélyre ásni. Szeged környékéről is volna mit mondani… A németeknek és a franciáknak látnivalóan van mit megbocsájtaniuk egymásnak. De nekünk?
Nehéz munka az elfogadható világháborús film készítése. Mi sem dicsekedhetünk a Szürke senkikkel – a katonai szakértő nem spórolható meg. Ehhez képest a Kincsem hiperrealista film, celluloidra álmodott Hopper-kép… Több tanulsága mellett van egy valóban komoly üzenete a Dunkerque-nek. Örülni kell, hogy nincs saját komolyan veendő játékfilmünk a korról. Méltóbb a csend…
Tiszaháti Tamás