Lugas: Meg lehet-e határozni, hogy pontosan mit, kiket jelölünk az új generációkra használt betűkkel?
Balázs Géza: Ezek nem tudományos fogalmak.
Bauer Béla: Az angolszász irodalomhoz kötődnek a különböző megközelítések, de leginkább hétköznapi megjelölések.
Szenczi Árpád: Lehetségesek ezek a besorolások, évszámok, de minderre megvan a válasz már a korábbi pedagógiai, antropológiai szakirodalomban is.
Balázs Géza: A nemzedék fogalma megközelíthető szociológiai, szociálpszichológiai és részben nyelvészeti oldalról is. A hagyományos generáció harminc-harmincöt évet jelentett, aztán a felgyorsult XX. században történelmi események, traumák, technológiai váltások nyomán amerikai példák alapján kezdték elnevezgetni, így lett a nagy generáció, a beatgeneráció, aztán az X, és onnan a Z-ig tartók. A nemzedékek most összecsúszni látszanak. Általában tíz éveket jelentenek, de az egyik inkább technológiai, a másik ideológiai, a harmadik zenei műfaj felőli megközelítés.
Bauer Béla: A nemzedék fogalmát Karl Mannheim (Mannheim Károly) kezdte használni az 1920-as években, és az első világháborút elviselt generáció viszonyulását határozta meg a világhoz. A hetvenes években Margaret Mead már azt gondolja, hogy a kommunikációs, információs társadalom megjelenése korszakváltást jelent, és ezért generációs szakadék jön létre. A generációs szakadék abból fakad, hogy a fiatalok életének természetes velejárója lesz az információ, a számítógép és a globalizáció. Mead szerint ennek a korszakváltásnak egyik legfontosabb eleme az, hogy a fiatalok mintakövetőből mintaadóvá válnak.
Szenczi Árpád: Az utóbbi időben a technikai megközelítés kezd előretörni. Az ember csoportosítható a tudományhoz, a társadalomhoz vagy akár a transzcendens világhoz való viszonyában is. A technika és ennek használata szerint is elkülönülnek csoportok. Az unokám három és fél évesen önállóan felhív, mert annyit tud, hogy a PAPA betűk az a papa. Megkérdezi, hogy vagyok, beszélgetünk, majd mondom neki, most befejezzük, mert éhes vagyok. Két perc múlva megjelenik a telefonomon egy csirkecomb és egy szőlőfürt piktogram. Ő már így kezeli ezt a technikát. Ezért erősen gondolkodnom is kell, hogy mit feleljek az óvodapedagógus hallgatóimnak, ha előjön a kérdés: hogyan szemléljék ezeket a jelenségeket?
Bauer Béla: A piktogramok értelme, szerepe is változik. Ha érkezik a telefonomra egy szívecske a tanítványomtól, a feleségem elsápad, a gyerekeim meg azt mondják: Kedvelnek, papa. Az információs korszak térhódítása előtt beszéd közben figyeltük egymás reakcióit, most ezek a reakciók más térben jelennek meg, mert skype-olunk, viberezünk, vagy számítógépünkön levelet írunk. Ez az újfajta tér azt jelenti, hogy egyes fogalmak több értelmezést is tartalmazhatnak. A demokráciáról például remekül lehet beszélni úgy, hogy annak a 15 embernek nincs pontos fogalma annak mibenlétéről. Használunk fogalmakat anélkül, hogy pontosítanánk azok értelmét, tartalmát. A szövegkörnyezetből derül csak ki, hogy a koncert könnyűzenei, komolyzenei vagy dzsessz. Ma több mindenre is egy fogalmat használunk, nehogy a kommunikáció során konfliktus keletkezzen.
Balázs Géza: Korábban egy korosztályt a munka, a termelés, a lakóhely és az összetartozás-tudat strukturált. A második világháború után előjöttek más szempontok, a generációs élmények: ilyen lehetett az ötvenes évek vagy ötvenhat. Aztán a kulturális identitások, például a zene. Szapu Magda a kilencvenes években kaposvári fiatalokat vizsgált, és kiderült, hogy öltözködésben, nyelvhasználatban, időtöltési szokásokban a zenei ízlésük strukturálja őket, méghozzá elég élesen. Most meg úgy néz ki, hogy a technológia, a szórakozások, a hobbik. Vannak a gördeszkások, a görkorisok, a mountain bike-osok, és ez megnyilvánul a ruhaviseletükben, a beszédmódjukban is. Vagyis eljutottunk a munkától, az etnikai világtól az élmény világába.
Lugas: Ilyen azonban mindig volt. A húszas évek nemzedékének is megvoltak a maga identitásai, mondjuk a futurizmus.
Bauer Béla: A húszas évek végén, harmincas évek elején a budapesti család a rádió előtt ülve hallgatta az olimpiai közvetítést. Nem egymásra figyeltek már, hanem a hangra. Most is felmerül, hogy az új eszközök elviszik a fiatalok figyelmét. A Klebelsberg Kunó időszakában létesült népiskolákban megjelent a korszak korszerű technikája, a rádió, a filmvetítő, vagyis a technika együtt élt az iskolával, most viszont olyan időszakban élünk, amikor az oktatás és a fiatalok által használt technika között hatalmas a rés, és ez az oktatók nem megfelelő ismeretei miatt tovább nyílik.
Balázs Géza: Az ember ugyan örök és változatlan, mégis nagy válaszutat látok magunk előtt. Ezt nyilván kultúrpesszimizmusnak és morális pániknak fogják egyesek tartani, de
meggyőződésem, hogy az új technológiák belenyúlnak a kulturális evolúcióba. Nem úgy, mint a rádió vagy a televízió, bár ott is elkezdődött már valami, hanem sokkal jobban. És bár az ember antropológiailag kevéssé változik, itt most ebben az új vagy millenniumi generációban valami nagyon más történik.
Szenczi Árpád: Szerintem az ember lelki szükségletei változatlanok maradnak, a mai környezet mégis változást hoz létre a társas lelkületi kapcsolatok formáiban és minőségében. Kérdés, hogy ez mennyire fogja megváltoztatni az embert, az emberi kapcsolatokat.
Lugas: Az asztal körül ülőknek az a munkájuk, hivatásuk, hogy tanítsák a következő generációkat. Értik-e azokat, akiket tanítanak? Mire készítik fel őket?
Bauer Béla: Magyarországon az elmúlt száz év alatt négyszer váltottunk rendszert és értékrendszert. Kelet-Közép-Európában mégis vannak továbbadható értékek, csakhogy ezek most megkérdőjeleződnek. Létezik a virtuális tér, amelyet nekünk, az idősebb generációkhoz tartozóknak meg kell tanulnunk. Engem először határozottan idegesített, amikor behozták órára a laptopokat, aztán elmagyarázták a gyerekeim, hogy egyszerűbb így leírni és továbbküldeni a jegyzetet. A kézírás háttérbe szorul, egészen más funkciója lesz a verbalizált kommunikációnak, viszont a virtuális tér is megkövetel egyfajta íráskészséget.
Szenczi Árpád: Hogy mennyire fog meg bennünket a változás, attól függ, miként fogjuk fel a pedagógiai közvetítő művészetet. Engem soha nem zavart az új, hiszen a legfontosabb feladatom mindig a gyermek tanulmányozása volt. Vagyis először tanulmányozni kell a generációt, amelyikkel dolgozom. Velük élem meg, hogy bekerül az első laptop a terembe, és nem arra kell gondolnom, hogy biztosan csetelni akarnak, hanem arra, hogy újfajta jegyzetelést kezdenek. A tanítás másik oldala a közvetítő művészet, ami azt mondja el, hogy mit engedek meg. Engem nagyon bánt, amikor egyes iskolákban a mobilokat nem is zsebre tetetik, hanem összegyűjtik egy kosárba. A feleségem angoltanár, és már az első letölthető angol szótárak megjelenésekor azt mondta a diákjainak: ha megakadtok, legyen annyi eszetek, hogy megnézitek a szót a telefonban, és menjetek tovább a fordítási gyakorlatban. Ha tehát valaki összefoglalja, hogy mit akar tenni az ifjúság fejlesztése érdekében, akkor comeniusi módra fogja szemlélni a technikát, és be fogja hozni a naprendszert, csak most már vetítve, képernyőt érintve, nem papíron. Ez is a közvetítő művészet része. A harmadik kihívás, amelyet érzékel az MTA is, a megértés problematikája, akár a nevelési-oktatási folyamatban, akár a társas érintkezésben. Nekem ebben a társaságban mindenki új, nem találkoztunk, de pillanatok alatt ki kell alakítanunk a társas rendszert, hogy jó beszélgetésre legyünk képesek.
Balázs Géza: Minket, egyetemi oktatókat konzerválnak, pontosabban fiatalon tartanak a hallgatóink. Napi kapcsolatban vagyunk velük, nem kutatóintézetben elzárva dolgozunk. Harminc éve tartom az előadásaimat, persze mindig korszerűsítve – netnyelvészettel is foglalkozom –, és folyamatos a visszajelzés. Másrészt viszont szerintem senki nem érti, hogy mi zajlik. A fiatalok biztosan nem, mivel beleszülettek, ezért nem is kell megérteniük, mi pedig csak ámulunk, és a magyarázatokat keressük. Óvatos vagyok a jóslatokkal. Egy dolgot azonban tudok: működött az, ahogy eddig belenőttünk a kultúrába, tudományba. Konkrétan: a tanulás, a filológia, a pontos szövegértés, a szövegváltozatok kikutatása, a szövegek egymásra utalása, a valóság és szöveg viszonya. Ezeket egy tudományegyetemen ma is meg lehetne követelni. Probléma a szövegértés, pedig a gyakorlása nagyon egyszerű lenne. Sokat kellene olvasni, a szöveggel bíbelődni, értelmezni. Ezt nem kellene feladnunk, ám hatalmas nyomással állunk szemben. Nincs idő. Mindent azonnal akarunk. Gyorsolvasásból gyorsértés és gyorskultúra lesz, annak a képviselője pedig gyorsember. Gyorsan nem lehet megélni az alapvető érzelmeket, nem lehet elsajátítani a tudást. Ezekért meg kell küzdeni. A gyors befogadás felszínességhez vezet. Kérdés számomra, hogy a Z betűs generáció mire lesz alkalmas. Nagyon más világ alakul, amelyben bizonyára vannak értékek, csak ezeket én még nem látom.
Bauer Béla: Szerintem a jellemző a párhuzamosság. A mai ifjak a felületet vizsgálják, ezért jóval kevesebb fogalmat is használnak. Mindent az utolsó pillanatban csinálnak. Úgy olvasnak, hogy a szöveg rétegeivel nem foglalkoznak, pedig ez a szövegértés alapja. Nálam egyébként lehet a Google-hoz fordulni vizsgán, de hiába teszi, aki nem tudja használni. Az így is kénytelen vizsgát ismételni.
Szenczi Árpád: Mert másik képesség kell hozzá. Én is játszottam húsz éve, hogy nálam nem lehet puskázni, viszont minden szakirodalmat be lehetett hozni, amelyet korábban használtunk. Jött is egy fiú, hozta a bőröndjét. De mivel nem tudta, hova kell nyúlni, hiába keresgélt.
Lugas: De miért nem jól tájékozott? Nem jól tanít az iskola?
Szenczi Árpád: Amikor jött a számítógép, néztem a büszke szülőket, akik elsőként vettek gépet a gyerekeiknek, és azt gondolták, hogy ezzel hatalmas előnyre tesznek szert, zseni lesz a gyerekükből. Megkérdeztem tőlük a szülői értekezleten: tudják-e, mit csinál a gyerek a gépen? Lehet, hogy egész nap csak a puska csöve van előtte, amellyel mindenkit le kell lőni. A magyar gondolkodásban népszerű a könnyű metódus szerinti játszva tanulás. A reformpedagógia, alternatív pedagógia régóta kínál erre módszereket. De könnyű elcsúszni, ha azt gondoljuk, hogy minden szórakozva megtanulható, mert ez nem igaz. Viszont a tanároknak is figyelniük kell a gyerekeket, meg kell érteniük, mit élnek át, milyen a világuk. Nincs nagy különbség a generációk fiataljai között.
Bauer Béla: Figyelni kell a gyerekeket, de nem hiszem, hogy a mi generációnk fiatalon nagyon örült volna, ha az előttünk járó nemzedék mindent megértett volna a mi kommunikációnkból. És a mostani fiatalok is törekednek arra, hogy ne értsünk meg mindent a világukból.
Lugas: Megállapítható-e az ifjúságkutatások alapján is, hogy nincs nagy különbség a generációk között?
Bauer Béla: 2000 óta négyévente végezzük el az úgynevezett nagymintás ifjúságkutatást, ahol alkalmanként 8000 fiatalt kérdezünk meg. A 2016-ban felvett ötödik hullám után van lehetőségünk az összehasonlításra. Így elmondható, hogy sok minden megváltozott. Ha a virtuális teret, a digitalizációt nézzük: 2000-ben a fiatalok családjainak kilenc százalékában volt csak internet. Ma széles sávú összeköttetésről beszélünk, ahol a lefedettség majdnem 90 százalékos, tehát tíz családból kilencben, ahol 15–29 éves fiatal él, van internet. A fiatalok többsége az okostelefonokon is elérhető lényegében bárhol, és ezeket az eszközöket szociális helyzettől függetlenül mindenki beszerzi. Tizenhat évvel ezelőtt azonban még más volt a helyzet. A 2000-es évek elején Kelet-Magyarországon végeztünk kutatást. Feltűnő volt, hogy majd mindegyik fiatalnál volt mobiltelefon, időnként meg is szólalt, felugráltak telefonálni. Drága telefonok voltak ezek akkoriban, a gyerekek felderíthető szociális helyzete viszont meglehetősen rossz volt, ezért megkérdeztük, honnét, miből vették a készülékeket. Kiderült, hogy ezekkel a telefonokkal nem lehetett telefonálni, nem volt előfizetésük, viszont a falu műszerésze a Budapesten „beszerzett” telefonokat úgy állította be, hogy tízpercenként csörögtek. Státuszszimbólum volt, nem használati eszköz. Ma viszont minden fiatal zsebében ott van, és valóban használja is.
Lugas: Méghozzá szinte szünet nélkül.
Bauer Béla: Létezik kiberszocializáció és hiperszocializáció. Ez a fogalom Magyarországon még nem nagyon ismert, Zeynep Tufekci hívta fel a jelenségre először a figyelmet. Ez a dimenzió pedig az online közösségi aktivitáshoz kapcsolódó attitűdöké. Tufekci egy skála két végpontján a „kiberaszocialitást” és a „hiperszocialitást” vázolja fel, utóbbit az online közösségi kapcsolatfenntartás szélsőséges felértékeléseként, előbbit az attól való távolságtartásként definiálja. A kiberaszocialitás tehát az emberek képességének vagy akaratának hiánya abban, hogy másokhoz a közösségi média által közvetítve úgy viszonyuljanak, mint ahogyan fizikai jelenlétükben tennék. A spektrum másik végpontján a hiperszociálisak állnak, akik úgy érzik, mélyebb kapcsolatot lehet kialakítani online módszerekkel, mert így a külsőségek és az ezt kísérő lehetséges ítéletek nincsenek jelen, és a párbeszéd uralhatja a találkozást a fizikai jellemzők helyett.
Balázs Géza: Minden társadalom alapja a nevelés, csak így adhatók át a hagyományok. A tanulást nem lehet megspórolni. Sok iskolában „szórakoztató élményórákat” tartanak, ez most a trendi pedagógia, holott képtelenség. Úgy emlékszem, hogy nyelvet, matekot, biológiát, de még nyelvtant tanulni is nehéz volt, és még csak az se biztos, hogy a fáradsággal elsajátított anyag azonnal meghozná a tudás örömét. A tudás hosszú távú befektetés. A tudásért mindenkinek meg kell küzdenie. Most ezzel a megküzdéssel és az elmélyüléssel van baj. A könyveket legföljebb átfutjuk, nem jegyzeteljük ki, órán-előadáson nem jegyzetelünk, nem megyünk el a könyvtárba, hogy még hozzáolvassunk, kikutassunk valamit. A Z generáció tagja sokszor a színházban és az operában is folyamatosan az okostelefonját nézi
– elég zavaróak előadás közben a világító mobilok –, vajon miféle befogadás ez? A szállodákban a családok reggelinél némán okostelefonoznak, nem beszélgetnek. A netes társkeresők megkönnyítik a társkeresést, de hol vannak a tartós párkapcsolatok? Mitől boldogtalan, pesszimista annyi magyar ember? Összegezve: ritka az elmélyült tudás, a megküzdés, ennek következtében konfliktusos a kommunikáció, a párkapcsolat, a társadalmi együttműködés, fehér holló a tolerancia.
Bauer Béla: A legutóbbi – 2016-ban felvett – nagymintás ifjúságkutatás adatai azt mutatják, hogy a 15–29 éves fiatalok negyede egy-két óránál tovább nem bírja ki okostelefon, internet vagy wifi nélkül. Erőteljesen kötődik az életük az infokommunikációs eszközökhöz.
A problémák abból is adódhatnak, hogy a társadalom nem tudja pontosan megfogalmazni, meghatározni, mit kell tanítani, mit vár el az oktatástól. Ma a legtöbb baj az elit tudással van, mert bár harminc százalék fölött vesznek részt a fiatalok a felsőoktatásban, de egy részük nehezen vagy egyáltalán nem tudja teljesíteni az ott elvárt követelményeket. Sokáig azt reméltük, a felsőoktatás tömegessé válása kizárólag pozitív társadalmi folyamatokat fog eredményezni, de nem így lett.
Szenczi Árpád: Pontos kimutatások vannak arról, hogy a megszerzendő tudás hány százaléka merev, vagyis ezeket az ismereteket nem lehet szórakoztatva tanulással elsajátítani. De játékos módszerekre is szükség van az oktatásban. A szorzótábla például merev kognitív készség, de játszhatjuk azt a tanulásánál, hogy labdázunk, és a jól válaszoló annak dobhat labdát, akinek akar, a rosszul válaszoló meg csak a tanárnak. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a tanulás kemény munka, és a megküzdés és az elmélyülés nem takarítható meg. A közösség, a társadalom alulról építkezve jön létre. Miközben egyre többet hallhatunk a generációk közötti szakadék mélyüléséről, külön jelenségként tartják számon a szüleiktől elszakadni nem tudó fiatalokat, a „mamahotel-papabank” jelenséget.
Lugas: Ez nyilvánvaló ellentmondás.
Bauer Béla: A „mamahotel” jelenséghez hozzátartozik a „bumeránggyerek” jelensége is, ahol a már szüleiről leszakadt, elköltözött gyerek visszamegy, mert mondjuk tönkrement a kapcsolata.
Lugas: Talán az a gond, hogy nincs tisztázva, kinek mi a feladata. A szülő az iskolát hibáztatja, hogy nem tanítja meg a hétköznapi élethez alapvetően szükséges dolgokat, az iskola meg a szülőt, hogy nevelhetetlen és taníthatatlan gyerekeket küldenek. Mi változott meg alapvetően az 1990-es években?
Szenczi Árpád: A család-iskola-társadalom hármasához képest még létezik a tudománynak is egy fontos kontrolláló szerepe. A család és a társadalom mellett a tudománynak is vannak elvárásai az iskolával szemben. A hiba talán ott kereshető, hogy megszűnt a közösségek összhangja. A szülők nem értik, mi szükség van az óvodában anyanyelvi képzésre, miért nem inkább angolul tanítják a gyerekeket, hiszen magyarul már úgyis tudnak, holott a tudomány álláspontja szerint ez elhamarkodott. Attól tartanak, ha a gyerekeik nem kezdik el elég korán az idegen nyelv tanulását, nem tudnak majd nyelvvizsga-bizonyítványt szerezni.
Bauer Béla: Az elmúlt 16 évben hatalmas változás történt a fiatalok idegennyelv-használatában. Bár a diploma megszerzéséhez szükséges nyelvvizsga sok esetben most is hiányzik, a fiatalok majd háromnegyede mondja magáról, hogy valamilyen szinten beszél egy idegen nyelvet. E nélkül ugyanis szakmai tudásuk nem érvényesíthető. A baby boom időszakában született generáció tagjainak nem lehetett tapasztalatuk a külföldi munkavállalásról, mert legföljebb az NDK-ba vagy a Szovjetunióba mehettek volna dolgozni, ez pedig nem volt túlságosan vonzó perspektíva. A második világháború előtti nemzedékek számára a városi többnyelvűség miatt is természetes volt a praktikus nyelvtudás. A szocializmus éveiben ez megszűnt, de az ezredfordulótól egyre erősödik. És nem csak a külföldi munkavállaláshoz kell az idegennyelv-ismeret, az itthoni multinacionális cégek is csak megfelelő nyelvtudással vesznek föl dolgozókat. Egyébként Magyarország a legnépszerűbb munkavállalási célpontok között, a hetedik helyen áll az Európai Unióban munkát kereső fiatalok „kedveltségi” listáján. Az általam ismert kutatások szerint fontos számukra a jó közbiztonság, a magyarok kedvessége, és hogy abban a közegben, ahol ők élnek, minden magyar tud angolul. És mivel szeretnek itt élni, sokan próbálnak megtanulni magyarul, esetleg választanak maguknak magyar társat.
Szenczi Árpád: A magyar fiatalok praktikus nyelvtudása mellett nem haszontalan dolog, hogy a felsőoktatási intézmények diplomáit nyelvvizsga megszerzéséhez kötik. Az is igaz persze, hogy a magyarországi nyelvvizsgákkal is van probléma elég: a 27 éve Londonban élő keresztfiam megbukott a budapesti nyelvvizsgán.
Lugas: Végül is a figyelemhiányos, kitartó munkára nem képes, telefonjától elszakadni nem tudó fiatalok képétől eljutottunk a nyelveket beszélő és jelentős integráló erővel rendelkező fiatalokig.
Bauer Béla: Nem biztos, hogy a két megállapítás között ellentét van. Elkezdődött egy soha korábban nem tapasztalt folyamat, amelyet a kommunikációs eszközök megváltozása indított el. Újdonság, hogy az 1990 után született generáció minden megelőző nemzedékhez képest praktikusabb és célratörőbb.
Balázs Géza: Ahogy utaltam rá, egy nagy kulturális váltás, szerintem kulturális evolúciós váltás történik, és fogalmunk sincs, hogy hová tartunk. Minden technológiától féltették a világot, és mindig történt is változás, de ez most sokkal nagyobb. A technológia előrefutott, társadalmi hatásait csak tapogatjuk. Dürrenmatt elszabadult vonata jut eszembe: a vonat fut egy alagútban, kiderül, nincs is vezetője. Én arra törekszem, hogy megértsem a változásokat, de közben őrizzem és továbbadjam a már jól kipróbált kulturális értékeket.
Szenczi Árpád: Úgy gondolom, hogy az ember antropológiailag 93 százalékban nem változhat, csak hét százalék az, ami egy ilyen evolúcióban átalakulhat. És ha most úgy látszik is, hogy valami rendkívüli mértékben felgyorsult a fiatalok életében, ez nem tarthat örökké, később majd a gyorsulás lelassul, és következik a stagnálás. A rendszerek mindig kiegyenlítik egymást.
X, Y, Z
A közbeszédben X generációnak az 1960–70-es, Y generációnak az 1980–90-es, Z generációnak pedig a 2000-es években születetteket szokás nevezni. Mivel a latin ábécé betűi elfogytak, a 2010 után születetteket a szociológusok alfának keresztelték el. Az X a mai kamaszok szülei. Magyarországon ez a generáció a Kádár-korszakban nőtt fel, számára a Nyugat még vágyálom volt. Sok tekintetben átmeneti generációról van szó. A digitális technológiával ugyan már fiatalon megismerkedett, de a következő generációkhoz képest mindig csak digitális bevándorló marad.
A Y a mai fiatal felnőttek és a nagyobb kamaszok, akik gyerekkorukban rengeteg törődést kaptak, sokkal többet, mint bármely korábbi generáció. Sokuk fölött még húszas éveikben is ott köröznek a gyereküket elengedni nem akaró „helikopterszülők”. Ambiciózusak, erősen motiváltak, racionálisak, és hosszú távra terveznek. Ennek a generációnak a tagjai már digitális bennszülöttek.
A Z a mai kiskamaszok és kisgyerekek, az igazi digitális bennszülöttek, akik már akkor is tudják használni a technológiai eszközöket, amikor még beszélni is alig tudnak. A Z generáció tagjai idejük jelentős részét online töltik, a közösségi oldalakon csetelnek és barátkoznak. A gazdasági és társadalmi változásokra már gyerekkoruktól kezdve minden eddigi generációnál nagyobb befolyást gyakorolnak, a marketingszakemberek az ő lájkjaikra vadásznak.