– Önnel beszélgetve néhány mondat után szinte bizonyos, hogy szóba kerül szülővárosa, Debrecen. Lokálpatrióta?
– Ezt így soha nem fogalmaztam meg magamban. Miután Debrecenben születtem, amelyhez ezer szállal kötődöm, büszke vagyok a városra. És ezt természetesnek tartom. De azt is mondhatnám, ha netán valamiért elismernek, azt ne azért tegyék, mert fővárosi vagyok. Szerencsére itt írattak be a Péterffy utcai zeneiskolába, ahol Kodály-módszerrel oktattak. Dobosnak készültem, de a szüleim fiatalnak találtak ehhez, így zongora szakra jártam. Középiskolásként ért a The Beatles és a The Shadows zenei hatása; 1964-ben nagy nehezen kaptam egy „dobozgitárt”, később a csehszlovákiai nagyapámtól Jolana típusú hangszert, amelyet piros lapgitár követett. Ez volt az álmom. Egy évvel később az első komoly zenekarom a Kingstones együttes volt, majd különböző formációkban akkordgitároztam, ám egyre erősödtek szólógitáros-ambícióim. A Rangersben Lámer Emil töltötte be a szólógitáros posztot; amikor kiderült, hogy zenésztársaimnak jobban tetszenek az én szólóim, kitették a saját zenekarából. Ebből lett a Lux együttes, amely immár fél évszázada töretlenül működik.
– Azóta folyamatosan a pályán van, több zenei stílust is kipróbált. Anélkül, hogy beskatulyáznánk, hová helyezné önmagát?
– Remélem, senkit sem sértek meg vele, egyszerűen zenésznek tartom magam. Ezen belül a rock a műfajom, amely rendkívül szerteágazó.
A metál nem igazán érintett meg, a blues, a fúziós dzsessz és a dallamos hard rock viszont annál inkább. Azon dolgoztam, hogy mindez tetten érhető legyen a gitározásomban.
– Honnan a zenei véna? Művészcsaládból származik?
– Nem tudok róla. A holland származású nagymamám, aki a húszas években települt át Magyarországra, állítólag zongorázott, ami azért érdekes, mert nem emlékszem rá, hogy valaha is leült volna a hangszer mellé. Apám nem foglalkozott a kultúra ezen ágával, sőt lenézte a beatzenét. Nem is nagyon örült neki, hogy zenélésre adtam a fejem. Anyám már muzikálisabb volt, szeretett táncolni, de összességében a hangszeres dolgokhoz senkinek nem volt köze a családban.
– Beszéltünk a szülővároshoz való ragaszkodásához, később mégis a fővárosban telepedett le.
– Még a katonai szolgálat alatt a Radar Beat elnevezésű formációmmal eljutottam a Salgótarjáni Országos Pop-rock Fesztiválra, ahol az amatőr zenekarok versenyében ezüstdiplomát kaptunk. Itt találkoztam többek között az Apostol együttessel, amelyhez 1975-től csatlakoztam. Ugyanez év január elsején Budapestre költöztem. Itt megemlíteném első találkozásomat Erdős Péterrel, a hanglemezgyár nagy hatalmú márkamenedzserével. Az Országos Rendező Iroda büféjében indulásra készen vártam a többieket, amikor Végvári Ádám behívott a nagy előadóterembe a Neoton együttes próbájára. Előttem Csepregi Éva ült, mellette pedig Erdős doktor, aki a nézőtérről irányította a folyamatokat. Amikor észrevett, éktelen dühvel rám üvöltött, hogy azonnal takarodjak ki a teremből. Évának kellett felvilágosítania, hogy a nagy bajuszú, lóhajú fiatalember nem azonos az általa mélyen utált Schuster Lóránttal… Nagyon kínos helyzet volt. Összesen öt évet töltöttem az Apostollal, majd a Color együtteshez igazoltam.
– Amely korábban is szép sikereket ért el. Mégis min feneklett meg?
– A Bokor testvérek alapította debreceni Color már három esztendővel korábban megnyerte a Ki mit tud?-ot, és második helyen végzett a Metronóm ’77 dalversenyén. Komoly és ritka eredmény, hogy vidéki zenekarként elsőként juthatott lemezlehetőséghez. De a Color szovjetunióbeli turnéján a többi magyar zenekarnál bevett szokáshoz hasonlóan jó áron túladtak bizonyos hangszereken, amelyeknek másfél millió forintra becsült vámtételét nem fizették meg. Feljelentés alapján vám- és devizabűntett alapos gyanújával nyomozást indítottak, majd a szállító teherautót és az új hangtechnikai felszereléseket lefoglalva fokozatosan ellehetetlenítették a zenekart. A nyomozók végigjárták a médiát is, aminek eredményeképpen a rádió nem játszotta a dalainkat, a televízióban nem jelenhettünk meg, sőt a hanglemezgyár is elállt az időközben elkészült harmadik nagylemezünk megjelentetésétől. Ennek hatására az alapító fivérek – Gyula, Tibor és Attila – úgy döntöttek, hogy illegálisan elhagyják az országot. A két idősebb testvér ma is az Egyesült Államok megbecsült polgára, amíg a legfiatalabb, Attila idővel hazaköltözött.
Fotó: Bach Máté
– Bencsik Sándor zenekarában Deák Bill Gyulával is dolgozott. Ez a formáció meglehetősen kérészéletűnek bizonyult.
– Bencsik Samu külföldre távozását követően hívtak a zenekarba. Ideiglenesen, hiszen a gitárost valamennyien visszavárták. Amíg az Apostol tele volt bulival, itt alig-alig akadt pár fellépés. Közben jött Samu halálhíre, de mi is nagyjából egy évig tartottunk ki. A lejtmenet okát főképp a zenekarok széttöredezésében, osztódással való szaporodásában látom. Bill a szólópályát választotta, Zsöci és Zoli a Beatricében folytatta, én pedig külföldön vendéglátós zenélésbe fogtam.
– Nem gondolt arra, hogy odakinn esetleg több babér terem, és véglegesen valamely nyugati országban próbáljon szerencsét?
– Kiutazásom előtt a velencei Lidóban zenéltem, és meg kell hogy mondjam, nem igazán éreztem jól magam. Eltökélt célunk volt a külföldi munkavállalás, erre alakultunk. Életemben először korrekt feltételekkel a Tor Scandinavia hajón játszottam. Ám a munkaviszony nem volt folyamatos, nagyjából kéthavi terminusokban tartottak igényt ránk. Arra, hogy végleg hátat fordítsak Magyarországnak, egy tengerjáró hajón nem sok lehetőség kínálkozik. A szárazfölddel ellentétben ott lehetetlenség hosszú távú kapcsolatokat teremteni. Szakmai szempontból Amerikában más a helyzet, hiszen a földrészen egymást érik a rockkocsmák, ahol jobbnál jobb zenék szólnak, és persze jó a közönség is. Ez akár kihívást is jelenthet annak, aki szerelmes az amerikai muzsikába. Mint például nekem. Ám ott a nyelvtudás, amely nélkül lehetetlen érvényesülni. Jóval később világosodott meg bennem, hogy Bokor Tibi miért beszélt rá, hogy iratkozzunk be együtt angoltanfolyamra… Ennek ellenére nem sok minden ragadt rám. Ami a kihívást illeti, ott voltak még a visszajelzések, amikor a hajón odajöttek az emberek, és méltatták a játékom. Ami mintha nem is magyar, hanem amerikai stílusú lenne. Mégsem ájultam el mindettől, inkább büszke voltam a magyarságomra. Sőt a debreceniségemre.
– Ma is aktívan dolgozik: zenekarokat tart fönn, tanítványokat vállal. Miként élhet meg egy zenész manapság Magyarországon, ha nem akar celebeskedni, és kitart az igényes kultúra mellett?
– Nehezen, hiszen a trendek nem éppen az igényesség irányába mutatnak. A Felkai Jam és a Fantomasz formációmmal a blues és a west coast zene mellett köteleztem el magam, amelyekkel bizonyos körben ismertséget, népszerűséget szereztünk magunknak. Ami a tanítványaimat illeti, érdekes dolgokat tapasztaltam: amikor a tizenhat éves sráctól érdeklődöm, vajon milyen zenét hallgat otthon, tízből nyolc azt válaszolja, hogy Led Zeppelint és Jimi Hendrixet. Amit apukája az orra elé tett. És ami fontos, hogy nem kötelező jelleggel, hanem elmondása szerint azért, mert hatott rá. Ha utánaszámolok, nagyjából ötszáz tanítvány került ki a kezeim közül, ebből talán százból lett zenész, és sokat mondok, hogy ennek talán a fele, ha érvényesül. És ez nem Hendrix-muzsika kérdése, hanem a kitartásé. Általában beleunnak, és a civil élet beszippantja őket. A zenéből megélhetés lehetősége pedig pusztán a szerencsén múlik. Például ha a fiatal tehetség beáll valamelyik sztár mögé kísérő hangszeresnek. Nincsen más választás, be kell olvadni, hiszen Magyarországon mondjuk egy Joe Satriani-szintű figura nem tud kinőni, hiszen itthon a hatvanas évektől kezdve inkább a középszert támogatták. Ezzel a közönséget elszoktatták az igényességtől. A palettát beszűkítették, és ez máig ható probléma.
