– Tényleg kikapcsoltatja a zenét, ha valahova belép?
– Megpróbálom legalább lehalkíttatni. Nem azért, mert nem szeretem a szórakozóhelyeken hallható könnyűzenét, hanem mert erről más az elképzelésem, mint az emberek többségének. Nekem a könnyűzene szórakoztató zene, nem pedig buta és primitív zaj. Szeretem a dzsesszt, és ki nem állhatom a diszkót. Ha a zenének értelme, harmóniája, dallama, ritmusa, mondanivalója van, vagy legalább néhány ezek közül, akkor az minőségi lehet. A mai könnyűzenéből az előbb említett kritériumok hiányoznak. Engem, aki Bachon és Liszten nőtt fel, nagyon zavar a hatalmas minőségbeli különbség. Bántó, hogy mégis ezek a dallamtalan zajok szólnak majd mindenhol.
– Négyévesen már közönség előtt játszott. 1984-ben, tízévesen felvették a Zeneakadémia előképző „különleges tehetségek osztályába”. Csodagyerek volt?
– Igen. Olyan sok ajándékot kaptam a Teremtőtől, hogy azt nem lehet másnak nevezni. Adottságaim nekem természetesek voltak, ám hosszú évekig nem tudtam, nem értettem, nem hittem el, hogy nem mindenki rendelkezik például abszolút hallással. Nagyon sok hasonló képesség volt számomra természetes, ami másoknak nem adatott meg. Külső szemlélő ezek miatt bizonnyal a csodagyerek kategóriába sorolt.
– Aki sokáig kottát sem olvasott…
– Nem volt rá szükségem, hiszen mindent első hallásra megjegyeztem. Nem ismertem a kottát, de a fejemben lekottáztam a műveket, ami olyan egyszerű és magától értetődő folyamat volt, mint hogy az alma kerek, és bele kell harapni. Kottahűen bármikor lejátszottam a hosszabb darabokat is. Ameddig lehetett, elodáztam a hangjegyek olvasásának megtanulását. Munkás dolognak tartottam.
– Mikor kezdett koncertezni?
– Óvodásként, általános iskolásként egyre gyakrabban álltam színpadra. Ötéves koromtól valamennyi fellépésemet nagyon fontosnak tartottam. Komoly darabokat játszottam, komoly koncertekként emlékezek ezekre.
– Zenetanára mesélt arról, hogy gyerekként a színpadra lépés előtti utolsó másodpercig a Game Boy számítógépes játékot nyúzta. Most mivel kapcsol ki?
– A Game Boy egyfajta huncutság volt a részemről, pimaszság magammal és egy kicsit másokkal szemben: lám, én ezt is meg tudom csinálni. Annyira jól tudom a darabokat, hogy nekem ez is belefér. Miközben stresszként éltem meg a fellépést, amit nagyon komolyan gondoltam. Manapság nincs szükségem ilyen trükkökre a koncertek előtt.
– Mindhárom testvére zenél. Más útjuk nem is lehetett a Bogányi gyerekeknek?
– Természetes folyamat volt, ahogy mindannyian a zene felé terelődtünk. Nagyon sokféle hatás ért bennünket, de a zene olyan magától értetődően jött élethivatásként, hogy más szóba sem jöhetett. Ez azonban nem azt jelenti, hogy zenei burokban éltünk és nőttünk volna fel.
– Közismert a család erős finnországi kapcsolata. Azon túl, hogy már ott is van Bogányi-zongora, miért fontos az északi rokon nép?
– Tizenhárom éves koromban kerültünk Finnországba, az ott töltött évek meghatározóak számomra. Rengeteg lehetőséget és egy másik hazát is kaptam északon. Az Egyesült Államokban is viszonylag hosszú időt töltöttem – tanultam –, majd elkezdődött a koncertezős élet, de az újabb helyszínek nem vehetik fel a versenyt Magyarországgal és Finnországgal.
– Van különbség koncert és koncert között? Jobban izgul Vácon, ahol mégis több a személyes ismerőse, mint mondjuk valamelyik külföldi palotában?
– A zene mondanivalója ugyanaz, hiszen egy szonáta Tokióban és Nagymaroson is ugyanaz a darab. A hazai pálya éppen a hazai pálya miatt ad egészen különleges hangulatot a koncertjeimnek. Tudom, hogy a barátok, az ismerősök ott ülnek a széksorokban, emiatt sokszor nehezebb és izgalmasabb lehet egy előadás Vácon, mint mondjuk Mexikóban.
– Vannak kedvencei, vagy életkor-, esetleg hangulatfüggő, hogy milyen darabot játszik?
– Nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy a hangulatomtól függjön, éppen mit játszom. A repertoárom ilyen szempontból nem változik. Én remekművekkel foglalkozom. Zongoraművészként szerencsére példátlan gazdagsággal állok szemben, hiszen szinte kifogyhatatlan mennyiségű remekművet írtak Bachtól napjainkig.
– Nehezen kerítettünk időt a beszélgetésre, majd amikor láttam a naptárát, megértettem, miért. Ha percre nem is, de órára jó előre be van osztva az élete. Csak a zene, semmi más?
– Órára beosztom a napjaimat, de a zene mellett sok egyéb is belefér. Kíváncsi természetű emberként számos dolog érdekel: tudomány, sakk, tenisz, jégkorong. Az említett sportágak azért, mert mindegyiknél van stratégia, pszichológia. Nem vagyok bezárkózott, csőlátó, szakbarbár. Kíváncsi vagyok az emberek véleményére. Koncertek után sokszor előfordul, hogy érdekes emberekkel tudok összejönni. Néhány nappal ezelőtt Kunszentmártonon voltam, ahol a Virtuózok című komolyzenei tehetségkutatóban feltűnt Boros Misi koncertjét hallgattam meg, illetve játszottam egy meglepetésdarabot. A fellépés után vacsorára voltunk hivatalosak, ahol számos kiváló emberrel ismerkedhettem meg, nagy-nagy örömömre. Ilyenkor érzem, hogy nem csak adok, kapok is. Valaki egy alkalommal megjegyezte, hogy a gyertya három végét égetem. Az ilyen alkalmakkor nem olyan hevesen égek.
– Hogyan töltődik fel?
– Katolikus emberként akkor érzem a legjobban magam, ha folyamatosan kapcsolatban vagyok az égiekkel. Mert az maga a feltöltődés. Onnan jön minden, az ihlet, az inspiráció, az érték, az értékítélet. Nehéz a folyamatos kapcsolattartás, de törekszem rá.
– Sohasem érezte azt, hogy valami egészen mást csinálna inkább?
– Még nem.
– A csodazongora létrejöttét azzal indokolta, hallani akarta, hogyan szólhatnának az ismert darabok jobban, úgy, ahogy azt belül hallja. Miért kellene jobban szólniuk, hiszen az egykori szerzők arra a hangszerre írták a darabokat, amely akkor volt?
– Fizikailag valóban ez volt a helyzet, de a zsenik igénye messzebb mutatott. Bach is jobb hangszert szeretett volna, ezért örült a tizenkét fokúság kitalálásának. Ennek örömére komponálta a halhatatlan Das wohltemperierte Klavier (A jól temperált zongora) gyönyörűséges huszonnégy darabját, majd még egy teljes ciklust. Beethoven sem volt elégedett, olykor szétverte hangszerét, mert jobb hangzású zongorát akart. Liszt Ferenc kifejezetten a minél jobb zongorák építésére inspirálta a hangszerkészítőket. Meggyőződésem, mindhárman örültek volna egy modern zongorának, például egy Bogányinak. Mert valami hasonlóra vágytak. Napjainkban a technika a zenészeket segíti.
– Mit mondanak művésztársai a csodazongoráról?
– Eddig csak a prototípusok léteztek. Se alkalom, se idő, se elegendő hangszer nem volt arra, hogy akár az ismert hazai művészek kipróbálják a zongoránkat. Most tartunk ott, hogy végre elkészült öt új hangszer, amelyeket mostanában adtunk át a megrendelőnek. Elkezdődik a hangszer önálló élete, izgatottan várom, hogy a kollégák mit mondanak majd róla. A zongora mostani konstrukcióját véglegesnek tekintem, de mindig előfordulhat, hogy kitalálunk valami újat, amitől még szebben szólhat majd a hangszer.
– Idén nyáron jelentették be, hogy a Magyar Nemzeti Bank visszakérte a szuperzongorára adott hatvanmilliós támogatását, miután kiderült, hogy tavaly nulla forint árbevétele volt a zongorát gyártó Zengafons Kft.-nek.
– Pont akkor került erre sor, amikor nagyon sok nehézséggel küzdöttünk, újabb és újabb problémát kellett megoldanunk a gyártás során – kalapácsütés volt a fejre ez a döntés. Áthidaltuk ezt a nehéz időszakot is, a barátaim komoly anyagi segítséget nyújtottak.
– Évekkel ezelőtt a házát is eladta, hogy legyen pénz a fejlesztésre…
– Azóta sincs még saját tulajdonú otthonom. Ez egyáltalán nem zavar, majd lesz, ha úgy kell lennie.
– Egy erősen középkategóriás Förster zongora állt a nappalijában. Nem telik egy Bogányira?
– Nem. Egyelőre nem.
– Miért, mennyibe kerül?
– A közepes méretű modell 250 ezer euró, a most elkészült nagy pedig nagyjából 300 ezer euró.
– Számos portál azzal támadja, hogy eddig egyetlen zongorát sem sikerült eladni az állami megrendeléseken felül. Piacképes termék lehet ez a fejlesztés?
– Jaj kérem, hát olyan sok csacsiságot beszélnek néha az emberek vagy néhány újság. Már négy hangszert eladtunk, ebből hármat külföldre, ráadásul úgy, hogy azok a hangszerek szinte még prototípusok voltak, a gyártás akkor nem is működött rendesen. Ezeknek a hangszereknek sorozatszámuk sem volt, bár azt mondják, ettől még értékesebbek lesznek később.
– Kudarcnak élte meg, hogy a tizenöt éves lánya abbahagyta a zongorázást?
– Nem, sőt azt látom, hogy bár néhány éve abbahagyta a zenélést, most állandóan zongorázni akar. Komoly műveket tanul meg, de azt mindketten tudjuk, hogy belőle nem lesz zongoraművész. Nem baj, a zenével szoros és meghitt lesz így is a kapcsolata.
– A Liszt- és a Chopin-életmű továbbra is pályafutásának meghatározó eleme. Változott a zeneszerzőkről alkotott képe?
– Nem változott, mélyült.
– A zeneszerzéssel nem próbálkozik?
– Bevallom, magam is komponálok. Az M5-ös csatorna összes zenéjét én írtam. Miniatűr műfaj ez, hiszen néhány másodperces szignálokról van szó, de ezek komponálása óriási kihívás, hiszen abban a tíz-tizenöt másodpercben egyszerűen, de mondani kell valamit.
– A vezénylés is szóba jöhet? Kocsis Zoltán nyomdokait követve.
– Nem, mert ha nem tudok vezényelni, nem állok ki zenekar elé.
– Milyennek látja a mai hazai (komoly)zenei életet?
– Pezseg, színvonalas. Örömmel tapasztalom, hogy Magyarország ebből a szempontból is egyre inkább világszínvonalú hely. Sok országban mind kevesebb a jó zene, zenekarok szűnnek meg, silányul a koncertélet, nálunk éppen ellenkezőleg, a minőség terjed.
– A kortárs zenét is követi?
– Születnek olyan művek, amelyeket örömmel lejátszanék, de nehéz az egyébként is túlhajszolt életemben még arra is figyelni, hogy kiválogassam a megannyi kortárs műből az eljátszásra érdemeseket.
– Vácon él, de a szobi zeneiskolát vezeti. Senki sem lehet próféta a saját hazájában?
– Ez így nem igaz. Így alakult, de örülök neki, mert Szobon egy másik szeretni való közösséget találtam.
– Kossuth-díj, díszpolgárságok, elismerések garmadája. Hiányzik-e bármi az életéből?
– Nagyon jó, ahogy most van, de mindennap szeretném még jobbá tenni a körülöttem lévő világot.
