Kérjük Molnár Tibor színművész urat, hogy – az Angol Állami Filmintézet felkérésére – sürgősen közölje jelenlegi címét lapunk szerkesztőségével – olvasható a londoni Irodalmi Újság 1958. augusztus 1-jei számában. A forradalom csaknem száz színházi emigránsa között a neves színészi távozók (Szörényi Éva, Rajczy Lajos, Ferrari Violetta, Szabó Sándor, Pataki Jenő, Pongrácz Imre) sorában Molnár Tibort nem szokás említeni, holott Szörényi mellett ő volt az egyetlen Kossuth-díjas, aki távozott.
A Kistarcsán beszervezett Szakáts Miklós „Cyrano” 1957. október 25-i jelentése az emigráns színészekről: „Molnár a lehető legrosszabb lelkiállapotba él. Lágerlakásban tartózkodik. Felesége elhagyta [kölni rajziskolában ösztöndíjas], gyerekeit [két leányka] örökbe fogadta egy olasz [pontosan Olaszországban élő magyar] nő. Apósával beszéltem, aki erősen befolyásolja, hogy kint maradjon. Több ízben üzent és írt arról, hogy haza kíván térni…” (ÁBTL-3.1.2.–M -17376): Harangozó elvtárs megjegyzése: „A Molnár kérdést meg kellene említeni Aczél elvtársnak a legközelebbi beszélgetésen. Érdemes érte harcolni!”
Merthogy Aczél elvtárs ugyan kulturális miniszterhelyettes április óta, de a belügy neki igen kedves terepe.
A szocreál kényszere
Lássuk hát Molnár sorsát, s az érte való harcok módozatait!
Késett diákként, 1949-ben végzett a főiskolán, előbb a Nemzetiben epizodista, majd 1950-ben az Ifjúsági Színház tagja. (A színház 1954-re Petőfire változott, s a Jókaival is intézményesült.) Ahogy filmen, úgy színpadon is Molnár gyakran bolseviki fércművek élharcosait játszotta; például Sólyom László Értünk harcoltak című darabjában, amelyben a bolseviki sejt tüntetést szervez: „Amnesztiát Rákosi Mátyásnak!” Aztán következett az Apák ifjúsága, és színésznek az egyre súlyosodó kín, hogy főként gyerekszínházként működött a Paulay, illetve a Nagymező utcai intézmény. Molnár törékeny alkata és karakteres lénye a Talpalatnyi földtől és a Ludas Matyitól kezdve egyre több filmben feltűnik. 1955-ben A tanítónő (Bródy) előadásában a tanító alakításáért és főként a Budapesti tavasz című filmben Gazsó megformálásért a Jászai-díj II. fokozatát kapta.
Ekkor lett díjas társa Szirtes Ádám, Ruttkai Éva, továbbá Darvas Iván és Bánki Zsuzsa (I. fokozat), Sinkovits Imre és Vámos László rendező (III. fokozat). Szokatlan fordulat, hogy 1956-ban Molnárt újra az Országházba, a Kossuth-díj átvételére szólították. Ha meggondoljuk, hogy az említett színésztársak az idő hullámverésében hat-tíz-húsz év múlva részesültek a legmagasabb elismerésben, sőt Bánki Zsuzsa (A tanítónő) soha, erős kérdés: mi nagyot teljesített Molnár Tibor?
Az évadot egy Don Carlos-botrány árnyékolta, Czímer József emlékiratában (Közjáték) tüzetesen elbeszéli. Apáthi Imre rendező Posa márkit Molnárra osztotta, de a színészt a minisztérium egy szovjetunióbeli delegációba jelölte, ugyanakkor Darvas József készülő Szakadék című filmjében Ranódy László fontos szerepet osztott rá, ezért Darvas miniszterként úgy döntött: Molnár nem utazik, és maradhatott Posa szerepére is. A próbákon kiderült: balfogás volt Molnárra osztani a zsarnokság ellen az igazságért küzdő márkit. Apáthi végül közölte színészével, hogy megfosztja a szereptől, s helyére az akkor Kolozsvárról, Bara Margittal áttelepült Halász Gézát jelölte. Czímer talányosnak mondja Apáthit, előbb miért akarta annyira Molnárt? Sejthető pedig: a szocreál kényszere, a pozitív, az előremutató ember gyógypedagógiai tézise, melyre Molnárt színpadon és filmen futószalagon idomították. Köznapiságában az elvtársi hős voltát sugározta.
Az egyéb botrányokkal is súlyosbított próbák közben Apáthi vélhetően a XX. kongresszus híreitől bátorodhatott, hiszen márciusban már az inkvizítor Rákosi önbűneit is pedzette a Rajk-perre célozva. A rendező pedig éreztette: a jelen pokoljátéka ördögibb, mint amit a spanyol udvarba Schiller álmodott. Molnár klasszikus alapok híján képzetlen is volt a szerepre. Művészi kudarcát aligha enyhítette, hogy Posa márki helyett a Jókai Színházban Keszi Imre Törvényen kívül című darabjában (1956. II. 17.) Sátorost alakíthatta. Gyári, mozgalmi téma a húszas évekből, melynek végén Sátorost csendőrgolyó éri, ám társai haladnak a biztató jövő felé. Kudarcos évad, s mégis Kossuth-díj a jutalom: „…megannyi emlékezetes alakításért, kiváltképpen munkás és paraszt hősök realista megformálásáért.” De hát esztendeje ezért már Jászai-díj járt!
Ám elkészült a Szakadék, melynek írója és rendezője is Kossuth-díjra érdemesült, s a színészek közül Molnárt díjazták, holott a főszerepet Sinkovits alakította. Kérdezhetjük: 1950-ben az Apák ifjúságában Anton szerepét még Molnárral kettőzve játszó Sinkovitscsal, aki majd filmen és színpadon is derekasan teljesítette a szocreál hősi tervet, a Jászai-díjat egyszerre vették át, Darvas miniszter miért nem főszereplőjének adatta a Kossuth-díjat? Két ok bizonyos: a Nemzeti színésze világnézetileg bizonytalan, klerikális, másfelől a Szakadék főszereplője, a tanító értelmiségi.
Noha Darvas is az volt, de az elvtársi esztétika osztályozta a hűséget, s egy Bakos Ferenc, az éhező, rongyos család fejének alakítója magasabb politikai becsülést érdemelt, mint a nép tanítója.
Harcolni is kijárt…
Molnár 1956-ban még az Ünnepi vacsora, a Két vallomás és a Mese a 12 találatról mellett a Hazafiak című, a Martinovics-összeesküvésről szóló filmben játszott, amely esztendők múltán A császár parancsára címmel kerülhetett a mozikba. Mihályt, Hajnóczy szolgáját alakította, aki késsel támadt a házba törő osztrákokra. Színházában már csak a főpróbáig jutott Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című darabjának Apa szerepében. Nem tudjuk, hogy milyen hevült átéltséggel mondta: „Mindegyikünk azt hiszi, hogy csak egy énünk van, pedig ez nem igaz, mert annyi énünk van, ahány formája bennünk a létezésnek lehetséges; kinek ez vagyok, kinek az.”
S hogy egy hónap múlva családjával elmenekült a bizonytalanba, a pirandellói kérdés úgy is feltehető: ki volt ő maga-magának Molnár Tibor? Miért futott Ausztriába? Kalandvágyból? Posa-kudarca is hajtotta? Mozgalmi, forradalmas szerepeit az októberi Budapesten beteljesítette volna, s félt a kádári bosszútól? Ami bizonyos: a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség forradalmi bizottságának kiáltványát Takács Miklós társaságában november 2-án beolvasta a Kossuth rádióban.

Vass Éva, Kiss Gábor, Molnár Tibor és Horváth Gyula a Lopott boldogság című film egyik jelenetében a Hunnia Filmgyár Pasaréti úti műtermében
A szöveg kitüntetett mondata: „Magyarországon immáron megindult egy semleges ország békés élete. Aki ellenünk támad, egy békés, szabad és független életét építő nép ellen emel fegyvert”, kérésre hazafias kötelesség önkéntesen fellépni „kórházakban, laktanyákban és üzemekben”. (A forradalom hangja) Saját kiáltványát olvasta Mészáros Ági, s mégsem menekült. Molnárnak súlyosabb oka lehetett? Egy irat sejteti: súlyosabb volt. „Molnár Tibor harcolni is kijárt az egyetemistákkal” – olvashatjuk a diákbizottság nyomozati anyagában (1957. május 3. ÁBTL-M-22474). „…igyekeztek rábeszélni Molnár Tibort, hogy disszidáljon, nehogy baja legyen a harc miatt.” S aztán következik a legendásítás: „Végül sikerült rábeszélni, s akkor repülőgépet adtak Molnárnak, hogy még könnyebben és gyorsabban távozhasson.” Ami persze képtelenség, mint ahogy az is, ami a Harangozó jegyezte iraton áll: a diákbizottságnak „repülőraja és jó pár autója volt”. García Márquez most megjelent könyvében (Utazás Kelet-Európában) is olvasható: polgári személy, a halálosan sebesült francia fotós, Pedrazzini volt az utolsó, aki repülőn távozhatott Pestről.
Molnár és családja vonaton és gyalogosan távozott Ausztriába. Későbbi hogylétére a már idézett „Cyrano” egy Bécsbe menekült színésznő, Árvay Ágnes levelére utal: „…Tibor egyre inkább mérgezi magát alkohollal és teljes reménytelen a nyelvtanulása, mert nem képes haladni a német nyelvben. Úgy vélem a lehető legjobb lenne, minél előbb hazahozni, hogy ne zülljék el. Persze el kellene oszlatni fölösleges aggodalmait.” Molnár Tibor 1959. május 27-én tért haza családjával; 1959. január 21-i dátummal belügyi levéltárban irat tudatja Molnár hazatérési szándékát (ÁBTL M-13370), mely szerint levélben kérte barátját, Zákonyi Sándort, „tudja meg, milyen útlevél szükséges a hazatéréshez”. Kéri, hogy nézzen utána, nincs-e bűnvádi eljárás ellene, de „elhatározásában ez sem befolyásolja”.
Molnár 1959 januárjáig a bécsi vagy a (nyugat-)németországi magyar követség embereivel, tehát ügynökkel nem találkozott, merthogy barátjától tudakolta a hazatérés esélyét. Adat van arra, hogy „Cyrano” szeretett volna találkozni a visszatért Molnárral, ám ő néhány nap türelmet kért, mert még egy hotelben időzik. (?!) De miért nincs onnan kijárása? Azt tudjuk más történetekből, a szálloda gyakran a III/III-as alakulat munkaterepe volt alkalmi találkozásra vagy a Nyugatra exportálandó ügynökök képzésére is. Egy bizonyos: ’59 őszétől Molnár Miskolcon maximális, 3300 forintos státuszt és lakást kapott, miközben a legtöbb kolléga albérletbe kényszerült. A kegyelem tehát teljes körű. Honnan az értesülés? Molnár Tibor könyvéből. Egy Pannonia nevű kiadó – hiányos impresszummal! –, Hosszú az út… címmel közreadta Molnár emlékiratát. Vajon tényleg ő a szerzője?
Tapintatos szitkozódás
Miskolcon 1969 őszén a Vannak még kísértetek című Filippo-játékban kezdte újra színpadi életét, majd a Kormos ég főszerepét alakította (Darvas József darabja!), utána egy szovjet giccs, a Kisunokám következett, ám 1960. február 2-án rosszul lett, kórházba került. Infarktus? Idegkimerültség? Homályos az ok, s az különösen, hogy miként telt csaknem egy esztendő színpad nélkül. Csak 1961. január közepén, a Hajnali tűzben, ismét Darvas-darabban játszhatott. A színpadhiányos hónapokban a „megnyugtató dallamot” kereste, olvasható a könyve végén. A keresés nem freudi díványon történt, vélhetően gépbe mondta nyugati odisszeáját; a következmények árán is vállalta a hazatérést. Harangozó cégének alkalmas alany: kényszer az önfeladásra. Beszéljen csak, hazafias alapon! Könyvének előhangja 1961 júliusában datált, melyben tudatja: 1956 novemberétől 1957 novemberéig élt Ausztriában, majd rövidebb-hosszabb megszakításokkal Nyugat-Németországban, Münchenben. Hazatérési kérelmét március végén Kádár Jánosnak címezte, s májusban már átléphette a hegyeshalmi határt.
Beszélyének fő árama a családi szétszóratás s benne a színész küszködése: Zilahy Lajos Tűzmadarának bécsi előadása Ferrari Violettával; a trupp anyagi becsapatása, brüsszeli és londoni forgatások, majd a Szabad Európa Rádió felolvasója, s a búcsú: Földessy Géza müncheni színházában, Diego Fabbri Jézus pöre című darabjában. Felesége Pesten dolgozott, bizalmas helyen, a Haditechnikai Intézetben (M-13370), levelekben tudósít az életéről: örökös tarha, becsapás, várakozás a megdolgozott fizetségre. Ekkor kezdődik a kádári megtorló politika áthangolása, az amnesztiák ideje. A Molnár-könyv a nyugati életmódot kritizálja, de a politikai szitkozódásokban tapintatos. Ami árulkodó s igazolás, miszerint a belügy laboratóriumában íródott, hogy a forradalomról szó sincs, s főként nem a szovjet megtorlásról. Miért menekülnek az emberek, miért a félelem és a rémület a Kelenföldi pályaudvaron?
Nagy Imre kivégzéséről szava sincs. De az is homályba vész, mi az igazi oka a távozásának. Aki valaha színészek körében időzött, tudja: szerepek, sikerek, kollégák történetei gomolyognak. Molnár könyvében némaság. Mit játszott egykor, hol mi történt, ki hogy élte át a forradalmat? Pataki Jenő, aki 56 őszétől újra a Nemzeti tagja, miért menekült? És Bozóki István, a Madách Színház főrendezője? És Vas Róbert, aki az Angol Filmakadémia nevében az Irodalmi Újságban sikeresen köröztette Molnárt? Általános hallgatás. Ezt csak olyan írhatta, aki nem ismeri a teátrista légkört. Olyan tehát, akinek célzott feladata: a politika hangfekvésére stilizálni a molnári eposzt. Profi munka, gyanítok szerzőket, de korábbi írásomban, Komlós János Népszabadság-körében vétettem. Bocsánat érte, mert Szabó László mellett Pintér Istvánra gondoltam, de a novellista, az ÉS, továbbá az Új Tükör szerkesztőjének keresztnevét Tamásnak írtam. Így csak annyit a feltételezésben, hogy az 1961-ben elmondott életanyagot belügybizalmas szerző (író, rangos publicista?) formázta könyvbe.
A Hosszú az út… 1962-ben megjelent, Molnár Tibor abban az évben a Vígszínház tagja lett, s az elkövetkezendő időkben kevésbé színpadon, sokkal inkább tévé- és rangos játékfilmek (Húsz óra, Szegénylegények, Tízezer nap) becsült szereplője. De megannyi között legismertebb: Siklósi bácsi, a labancok ellen harcoló kurucok, a Tenkes kapitányának hű szövetségese.