Panelban lakni élvezet / sokkal jobb, mint képzeled… A korai nyolcvanas években „panelos” osztálytársaknak elzümmögni e népdalt (népdal, hiszen szerzője ismeretlen, és szájról szájra terjedt) csak akkor volt érdemes, ha az illető legalább tíz kilóval kisebb volt. Máskülönben az elkerülhetetlen verekedés végeredménye egyértelmű volt, az osztályfőnöknek meg magyarázhattuk a szemünk alatti kék foltokat.
Pedig a hetvenes években a kerületi (vidéken városi) tanácsok mindenható lakásügyi előadói és főelőadói íróasztalai előtt hosszú sorokban álltak a kuncsorgó, könyörgő, változatos protekciókat – főleg párt-, olykor szakszervezeti „vonalon” – felmutató lakásigénylők, Elvégre lakásigénye mindenkinek volt, amelyet a szocializmus ki is elégített. Előbb vagy utóbb. Magyarországon persze inkább utóbb. Néha két évtized alatt.
A hetvenes években a panellakás mégis álomlakás volt. A kérdés ugyanis a költözésnél nem az volt, hogy hová, hanem az, hogy honnan. A panelban van központi fűtés, van áram, amely szinte soha nem megy el, van kilátás – Zuglóból a tizedikről látszanak a gödöllői dombok –, ehhez képest a „nyócker”? Ott az összkomfort: a falikút a konyhában, fűtés fás és szenes kályhában, amely ha éppen szelel, nem fojtja meg a lakókat, fa és szén a pincében, van WC a gang végében, négy-öt-hat családra egy, amelyet takarít, aki és amikor takarít, meg havonta egyszer nagymosás a mosókonyhában, a végén meg is lehet fürdeni a maradék vízben – ehhez képest a panel…
A történet azonban nem itt kezdődik, nem Kádárék jóléti legitimációjánál vagy Honecker lakótelepeinél, ahol az NDK-ban mindenki tudta: a jegygyűrűhöz Trabant nem, de lakáskulcs jár az államtól. Nem: Kádár János szakértői pontosan látták, hogy Budapestre tömegével özönlenek az emberek. A dilemma többszörös volt: egyfelől a gyárak áhítoztak az olcsó munkaerőre – másrészt nem volt lakás. A megoldás eleinte a társbérlet volt. Négy-öt család egy lakásban, a konyha és a fürdőszoba (már, ha volt) közös, gondosan, 15 perc pontosságú időbeosztással, amelyet nemcsak illett, hanem kötelező is volt betartani. A házmester felügyelt rá.
Magyarországon, pontosabban Budapesten hatvan éve, 1958-ban kezdődött el a történet. Illetve elkezdődhetett volna 1956. november 7-én is, hiszen az első kísérleti panel lakóházat adták volna át a Nagy Szocialista Forradalom (szigorúan nagy kezdőbetűvel!) emlékére – csak éppen a Fogarasi úton akkor éppen furcsa egyenruhás katonák meneteltek, akik konkrétan nem lakást építeni jöttek Magyarországra.
A rendszer maradt – az oroszok is –, de a telep megépült. Természetesen szovjet mintára. Azaz az elemeket nem házgyárban készítették, hanem az épülő ház előtt, az utca földjén, fakalodában, de a két méter negyvencentis belmagasság helyett valamivel többet számoltak az azt „megérdemlő” elvtársaknak. Eleinte nem volt sem villany, sem fűtés, sem víz – utóbbit a negyedikre is vödörrel vitték fel –, de felavatták a telepet. Járt már busz is egészen a Népstadionig, sokáig ötven fillérért, a sokáig megszokott rendőrkék színben.
Aztán jött a süket csönd.
A Csepel Művek ugyan épült, a nehézipar fejlődött, de lakótelepek eleinte nem. Költségvetési keret sem volt erre, meg a május elsejék, április negyedikék és november hetedikék vitték a pénzt. A sör és virsli a proletárnak ingyen volt, ám az államnak nem. Így a munkavállaló évente háromszor kimulathatta magát – de lakása, na, az nem volt. Lakott Monoron, és járt be fekete vonattal, vagy az anyósánál (iskolapéldája, hogy a rosszabbnál is lehet rosszabb), vagy ahol tudott.
Aztán „Isten szeme összenézett”: a Csepel Művek párt-, szakszervezeti és főmérnöki vezetői (szigorúan ebben a sorrendben!) „biztatására” a Fővárosi Tanács támogatásával a Minisztertanács elhatározta a PANELPROGRAMOT. A dilemma az volt, hogy Budapestet vízszintesen vagy az ég felé fejlesszék-e. Az első esetben a város még a mainál is nagyobbra nőtt volna meg, amihez sem közlekedés, sem csatornázás, sem vízvezeték nem állt rendelkezésre, az építkezési mód a járulékos költségek miatt sokkal drágább lett volna. Maradt tehát a tíz-tizenöt emeletes magasház. Azonban kiderült, hogy ez két problémát vet fel: a darukérdést és a liftkérdést. Darut gyártottak ugyan a szocialista országokban is, például az NDK-ban, de liftet csak a Szovjetunióban, ott pedig a szállítási fegyelem csapnivaló volt, akár a minőség, hacsak nem fegyverekről volt szó, de néha még akkor is.
Így aztán fájó szívvel döntöttek úgy, hogy konvertibilis valutáért vesznek licencet.
A megbízott vállalat vezetői a parancs kiadása után rögtön megérdeklődték, hogy hol a legmagasabb a napidíj, és elindultak Svájcba. De valljuk be: Svájc máig nem liftnagyhatalom. Ám mégis sikerült kideríteni, hogy egy cég mégiscsak gyárt felvonókat. Nosza, irány Zürich!
A gyárba nemigen akarták beengedni a magyarokat, de a házi múzeumba igen. A sor végén ott állt a legújabb modell váza. A magyar vállalat vezetői hümmögtek, nézték a „legújabbat”, amelyről a nagy üzlet reményében a svájciak elfelejtették elmondani, hogy majd húszéves amerikai konstrukció másolata.
Az üzlet tehát megköttetett – egy frankért! Csak éppen kikötötték, hogy Budapest kizárólag tőlük veheti az elektronikát…
A történet furcsasága, hogy a házgyári elemeket nagyrészt Dunaújvárosban gyártották, míg a hozzájuk szükséges cementet Vácon, amelyet füstöt okádó szovjet nyerges vontatókkal szállították el. Ennek csak mi, ercsi kiskatonák örültünk, mert a sofőrök kötelességüknek tartották a stoppoló bakák felvételét.
Mindent egybevetve: Budapesten a rendszerváltás idejére hozzávetőlegesen 270 ezer ember lakott panelben. Olyan lakásban, ahol gyakorlatilag nem volt konyha. De minek is lett volna?
A szocialista emberideál mindent kollektíven csinált. A brigáddal ment kirándulni, színházba (a brigádnaplóba gondosan beragasztva a színházjegyeket), és kollektíven ivott (a kocsmaszámlát nem ragasztották be) és evett: délben a munkahelyén, este és vasárnap a valóban olcsó önkiszolgáló éttermekben, amelyek azóta vagy bezártak, vagy kocsmává alakultak át. A reggelit és a teát vagy kakaót a háziasszony ebben az apró helyiségben is el tudta készíteni – ezért hívták eufemizmussal „teakonyhának”. Aztán hogy a család hol ette meg, az már senkit sem érdekelt…
És jött a rendszerváltás és minden, ami ezzel járt. A Gazdagréti lakótelepet még befejezték – és hamarosan az ott játszódó rémes Szomszédok tévésorozatot is –, de panelek többé nem épültek. Mára a „közösségi terek” is megszűntek, de maradt a lépésnyi konyha, és már nem akkora sikk betonban lakni.
Igaz: a körgangos „nyócker” ettől nem lett népszerűbb…