Az ősök régi bútoraival megrakott nappaliban legendás festődinasztia képei fogadnak. Szinte nincs üresen maradt falfelület, még az emeletre vezető lépcsőházban is festmények sorakoznak: az 1930-as években alkotói virágkorát élő nagyapa, Manajló Fedor és az apa, Manajló Iván képei mellett van néhány vászon a festőcsalád női tagjától, Manajló-Prihogyko Viktóriától is, illetve a harmadik nemzedék képviseletében a házigazdától, Andrástól. Ő ebben a festékillatú, művészemberektől hangos közegben látott napvilágot Ungváron 1970-ben.
– Szinte a palettán születtem, úgyhogy némi gyerekkori „űrhajós leszek” megingást leszámítva mindvégig egyértelmű volt, hogy belőlem is művész lesz – meséli, majd bemutat iparművész feleségének, akinek félig magyar, félig ruszin felmenői vannak, és most különleges ruszin süteménnyel kínál. A képek előtt Manajló András szeretett nagyapjáról kezd mesélni némi elfogódottsággal. Megtudom, hogy hétévesen saját kis állvánnyal a hóna alatt járta vele a Kárpátokat, és ahol az öreg ihletet kapott, ott leültek, és alkottak. Amikor nem sikerültek a legelésző báránykák, Fedor papa odalépett hozzá, összekeverte a palettára katonásan kinyomott festékcsíkokat, és három jól irányzott ecsetvonással helyre rakta a nyájat.
A kisgyereket lenyűgözte nagyapja festői talentuma, amelynek igazolására most odatessékel egy kissé megfeketedett képhez. Fehér vászoninget viselő rutén favágót ábrázol, amint fejszével kezében lendületesen hadakozik a fával. Repül a forgács, szinte hallom a tuskó hasadását. Sugárzik a képről a nyers erő. Kernstok Károly, Tihanyi Lajos vásznainak hangulatát idézi, de aztán kapcsolok, hogy ez nem véletlen, hiszen ugyanaz a korosztály, ugyanaz a kor, akár Manajló Fedor is tartozhatott volna a Nyolcak közé mint kilencedik, bár ki is lógna onnan, mert kevesebb nála az egyetemes, sokkal több a népi, a ruszin gyökerekből átvett mintázat.
Vendéglátóm ecsetkezelésében épp ezt a lendületességet örökölte nagyapjától, aki 1931-ben megalapította Ungváron a Podkarpatszka Rusz Képzőművészeti Társaságot, a későbbi Kárpátaljai Barbizont, amelynek tagja volt harmincnyolc kárpátaljai festőművész: magyarok, szlovákok és ruszinok vegyesen. Mindannyian a közös cél elérésére törekedtek, ez pedig erős, regionális képzőművészeti iskola megteremtése volt. A Trianon utáni impériumváltások idején eleinte még volt szabadság, úgyhogy a festők tanulhattak európai iskolákban. Ki a párizsi Julian Akadémiát kereste fel, ki a müncheni iskolát, ki Rómát, Budapestet, Manajló Fedor például Prágát.
Vendéglátóm kinyit egy könyvet, amelyben a Barbizon festőinek csoportképe látható: Boksay József, Manajló Fedor, Koczka András, Vaszil Szvida, Erdélyi Béla, Kontratovics Ernő és Petky Sándor. A fotó 1946-ban készült, az utolsó pillanatban, mielőtt a szovjet hatalom rá nem kezdte erőltetni a művészekre a maga intellektuálisan szegényes kivetülését: a szocreált.
– Nagyapám és apám is a tájképekbe menekült a politikai nyomás elől. Egyikük sem akart Lenint, vörös horizontot fürkésző kohászt vagy párttitkárportrét festeni, pláne nem abban a lélek nélküli, statikus modorban, amelyet elvártak volna. A tájkép megtűrt kompromisszum volt, de aki erre az útra lépett, az egy buszmegálló dekorációjára sem kapott megbízást – meséli Manajló András, felidézve, hogy nagyapja egyszer kivételt tett, és megpróbálkozott egy gyárbelsővel, persze avantgárd módon. A lényeget megragadó expresszionista alkotás született, A gyár szimfóniája címet adta neki, ami persze nem találkozott az elvtársak szocreál igényeivel.
Manajló András művészetére nagyapja mellett édesapja is hatással volt: az élénk színek szeretete tőle ered – tudom meg, miközben egy apja által festett kép elé érünk. – Apám, Manajló Iván sokat kísérletezett új művészeti irányzatokkal, és engem is folyamatosan erre ösztökélt. Azt tanította, hogy ne csuklóból fessek finomkodva, pepecselve, hanem vigyem bele az érzelmeimet, indulataimat, szenvedélyemet, és vegyem észre, hogy a nagy kézmozdulatok a vásznon is igénylik a teret.
Szóval „igénylik a teret”. Elsőre nem egészen világos, mire gondol, csak amikor végre belépünk a műtermébe, és megpillantom a festékkel összefröcskölt falat, ablakot, rádiót, akkor sejlik fel előttem az alkotói folyamatot átható szenvedély. Az asztallapnyi „palettán” halmozódó olajfesték, az állványon készülő akt: felhúzott térdére támaszkodó, kacsóját lazán lógató csinos nőalak. A kép fókuszában részletesen kidolgozott kézfej, míg más testrészeket lendülettel, helyenként vastagon felkent festékkel ábrázol. Az anatómiailag tökéletes figura mögött a háttér csupa színfolt. A festő impresszionistákra jellemző módon a nézőre bízza, mit képzeljen a hölgy köré. Az alkotó elégedetten mosolyog. Mint mondja, csak annyit kell láttatni, hogy a látvány előhívjon valamilyen saját élményt a nézőben.
Manajló András
Művészdinasztia tagjaként a „családi iskolában” tanulta hivatása alapjait, majd a Lembergi Képzőművészeti Akadémián, illetve a Képzőművészetek Szentpétervári Repin Akadémiáján tanult festészetet. Egyik méltatója szerint „festészetében csodálatosan ötvöződik a kárpátaljai festőiskola optimista palettája, a lembergi képzőművész-környezetre jellemző konstruktív tömörség és az az akadémiai precizitás, melyről a szentpétervári iskola híres. Ugyanakkor jól ismeri az európai kultúrát is, melynek hatása kétségtelenül érezhető műveiben.”
Manajló András feleségével a rendszerváltáskor települt át Magyarországra, és mint kárpátaljai ruszin hazafi, egy időre közéleti tisztséget is vállalt: a Magyarországi Ruszin Önkormányzat elnökévé választották. Görögkatolikus fatemplom építését kezdeményezte Máriapócson, megkísérelte Balatonföldváron művésztelep formájában újjáéleszteni a Kárpátaljai Barbizont, ma pedig jótékonykodik, előadásokat tart Amerikában a ruszin emigrációnak. Szülőföldje elhagyásáról kérdezve arcán komor felhők suhannak át. Fiatalon dilemma elé állította az
élet:
– Ha festő szerettem volna maradni, megélhetési okból el kellett hagyni Kárpátalját. Feleségem családjának magyar ága révén adott volt, hogy ide költözünk. Ma már tisztán látom, mennyire jó döntést hoztunk akkor! Bár a rendszerváltáskor megszavazta a nép, hogy Kárpátalja kapjon autonómiát Ukrajnán belül, ettől egyre távolabb kerülünk. Minket, ruszinokat puszta létünkben is megkérdőjelez a kijevi hatalom, most pedig már a szintén őshonos magyaroknak is hadat üzentek. Ezzel szemben engem Magyarországon a ruszin származásom miatt soha semmilyen hátrány nem ért, ellenkezőleg! Ugyanakkor félek, hogy a ruszinság lassacskán felolvad a többségi nemzetekben.
De vajon hogyan sikerült meghódítani az amerikai piacot? – terelem derűsebb irányba a beszélgetést, mire elárulja, hogy egyik Manhattanben élő, Kárpátaljáról elszármazott mecénása, Pákh Imre révén kapott meghívást a New York-i 2012-es Art Expóra, ahol ismeretlenként is nagy érdeklődés mutatkozott a művészete iránt. A debütálás annyira jól sikerült, hogy egyre több időt tölt az USA-ban, kiállításokra jár, utazik, vizuális élményeket gyűjt, amelyeket vázlatfüzetében rögzít, hogy aztán hazatérve megfesse őket.
– Amerikában az intelligencia két kárpátaljai festőt ismer: a ruszin Andy Warholt és a magyar Munkácsy Mihályt. Hátborzongató érzés, amikor a saját vásznamat látom kifüggesztve egy Warhol és egy Munkácsy között. Van ott egy igényes középosztály, amelynek nem okoz gondot megfizetni a művészetet, nyitottak rá, és bátran mernek vásárolni saját értékítélet alapján. Sokkal inkább, mint például a svájciak, akiknek szintén van pénzük, de aki nem svájci legalább tíz generációra visszamenőleg, hiába tetszik a kép, nem vesznek tőle semmit.
A műteremből kilépünk a kertbe. Itt egy halastavacska, néhány díszfa és bokor teremt idilli környezetet.
– Férjem itt szokott ráhangolódni a munkára, aztán bemegy, bekapcsolja a CD-lejátszót, többnyire jazzt hallgat közben, gyakran táncolva fest – meséli felesége, aki eddig szerényen a háttérbe vonult. Előkerül az említett vázlatfüzet, benne új művészeti próbálkozásokról tanúskodó skiccek. Feltűnik egy expresszív, fantáziát megindító grafika, ha akarom, barázdált arcú öregember, ha akarom, fatörzs. Egészen más képi világ, mint amelyet eddig láttam.
– Kis visszatérés kárpátaljai gyökereimhez – magyarázza a festő –, mert bár új hazám Magyarország, lehetetlen, hogy elszakadjak a szülőföldemtől. Egy lépés hátra, kettő előre, a konzervativizmus így fér meg az innovációval, az új utak keresésével. A kettő nem ellentétes fogalom. A gyermek is ösztönösen eltávolodik az anyjától, aztán visszaszalad az ölelő karok közé. És a visszatérés pillanata a legnagyobb boldogság mindkettőjüknek.
Kik azok a ruszinok?
A ruszinokról a magyar történelmi köztudatban az él, hogy II. Rákóczi Ferenc mint „leghűségesebb népéről” – „gens fidelissima” – nyilatkozott róluk. Ez az 1,6 millióra becsült nyugati szláv népcsoport ma Kárpátalján, kisebb részt a környező országokban, illetve emigrációban él. Mi ruszinnak, ruténnek hívjuk őket, mások rusznáknak – ahogyan önmagukat is hívják –, de elterjedt az ugrorusz (magyar-orosz), kárpátorusz (kárpáti orosz) és kisorosz megnevezés is. Magyarországon és másutt is önálló nemzeti kisebbségnek ismerik el őket, kivéve Ukrajnát, ahol a szovjettől átvett hivatalos doktrína szerint nem is léteznek, ők valójában ukránok. A ruszin történészek ezzel szemben azzal érvelnek, hogy már a késő római és bizánci szerzők említenek kárpátaljai földművelőket, akiket sklaviknak neveznek.
Az eredetkérdésben persze sok a bizonytalanság. Botlik József történész szerint akiket ma ruszinként ismerünk, azok a tatárjárás után, IV. Béla gyepűbenépesítő törekvése kapcsán telepítettek Kárpátaljára a hegyek északi és keleti lejtőiről.
Ezzel szemben az ukrán nacionalista történetírás azt állítja, hogy „Kárpátalja egész Észak-Magyarországgal együtt a XIII. századig a Kijevi Ruszhoz tartozott”, és IV. Béla csak önkényesen tolta ki a Magyar Királyság határát a Kárpátok gerincéig Roman Msztyiszlavics halicsi–volinyi fejedelem kárára. Ezzel a tudományosan alá nem támasztott hivatkozással igyekeznek utólag Kárpátalja 1945-ös Szovjetunióhoz csatolását, illetve a jelenlegi ukrán fennhatóság történelmi jogosságát igazolni. A ruszinok mindenesetre tiltakoznak, ha az ukránokkal azonosítják őket.
