Nem tudom, mi van itt, de sokszor úgy érzem, ha a hírek és a valóság találkoznának, be kellene mutatkozniuk egymásnak” – mondta nemrég Tarlós István főpolgármester, akit interjúhelyzetekben naponta szembesítenek a sajtóban terjedő, készpénznek vett állításokkal.
A társadalomtudomány ma arra szolgál, hogy igazolja a politikai érdekeket, mondja Tamási Erzsébet szociológus, kriminológus. Vagy létrehoznak egy tudományt, amellyel szentesítik az elvet, ez a klasszikus marxista módszer, vagy a politika szemezget kedve és érdeke szerint a tényekből.
A Magyar Szociális Fórum (MSZF) évente közzéteszi sokkoló adatait arról, hányan fagytak meg a télen. Március elején azt írták: tavaly ősz óta 193-an, tízzel többen, mint 2016-ban, amikor pedig 45-tel többen, mint 2015-ben.
Úgy hangzik, mint egy katasztrófalicit, melyhez súlyos lelkiismereti dörgedelmeket lehet mellékelni. De vajon milyen adatokból dolgozik a fórum, melyről a szociális ágazat egyetlen komoly szereplője sem tud semmit? Legfeljebb az elnököt, Simó Endrét ismerik, aki szívesen szerepel a sajtóban.
Feliratkozunk tehát a fórum levelezőlistájára, kérjük, adják meg a forrásaikat, konkretizáljanak néhány esetet, írják meg a helyet, az időt. Gyorsan érkezik a válasz: „Mivel úgy látjuk, nem a tények, hanem forrásaink érdeklik, javasoljuk, hogy járjon utána maga a tényeknek! Forrásaink nem titkosak, hiszen államiak. Mivel – úgy tapasztaljuk –, hogy érdektelenné vált hírleveleink iránt, címét ezennel töröljük.”
Következzenek a mentősök és a rendőrség. Utóbbi nem válaszol, még robotlevelet sem kapunk, Győrfi Pál, a mentőszolgálat szóvivője azt írja: kihűlés vagy fagyás miatt bekövetkezett halálesetekről statisztikai adataik nincsenek. Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, hajléktalanügyi szakértő tovább finomít:
– Ha egy hajléktalan nagyon beteg, megáll a szíve, majd utóbb kihűl, akkor mitől halt meg? Hiszen, ha élve bekerül még a kórházba, és ott hal meg, akkor már nem tekinthető kihűltnek.
Az MSZF-nek Vecsei közlése szerint semmi köze a szociális közeghez, nem tudni, kik és milyen adatokból dolgoznak, és főleg, hogy milyen módszerrel jutnak a számaikhoz, mert ezeket az adatokat képtelenség összegezni.
A szervezetet a sajtó teszi tényezővé azzal, hogy komolyan veszi. Ő még miniszteri biztosként folyamatosan harcolt velük.
A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) évtizedek óta méri a nagy hideg miatt meghaltakat. A nyolcvanas évektől indult meg az emelkedés, kiugró év volt 1985, amikor 306 volt az áldozatok száma, 1993-ban 387, 1999-ben 349, 2010-ben 332 fagyhalál történt, azóta csökkenés látható. 2014-ben 142 esetet rögzítettek, 2015-ben 168-at. A hivatalos szám tehát ez utóbbi adatnál 18-cal kisebb, mint a szociális fórumé, ahogy nem passzol az előző évi számuk sem.
A KSH 2015-ig elkészült táblázatát vizsgálva egyértelmű, hogy a fagyhalálok számának alakulása és a kormányok szociális teljesítménye között nem mutatható ki összefüggés, kiderült, hogy a szakembereknek sincsenek pontos adataik, és a kérdés sem egyértelmű. Ez persze nem zavarhatja a pályán kívül focizó MSZF-vezetést, hiszen nem nyomja őket a felelősség terhe. Nem is kell magukra venniük.
A kutatások szerint a negatív üzenetek sokkal gyorsabban, akár két hónap alatt átszivárognak az érzetek szintjére, míg a kedvező fejlemények hatására jó esetben is legalább fél évet kell várni. Az emberek alapvetően a rossz hírre vannak beállítva, mert a bajjal kell törődniük, és nem azzal, ami rendben van. Ezért illan el gyorsan a boldogság, és marad meg tartósan a szomorúság, a veszteség, a bánat.
A siker tehát a rossz üzenet. Így például az, hogy Magyarországon négymillió szegény ember él, és három ország van csak az EU-ban, ahol mélyebb a gyerekszegénység, mint nálunk! A társadalom szegénységére vonatkozó elborzasztó számokat elég régóta sulykolja a szociológusszakma egy része. Havas Éva már 2005-ben leírta, hogy Magyarországon 1,8 millió háztartás, négymillió ember, a lakosság 39,4 százaléka tekinthető jövedelmi szegénynek.
Ferge Zsuzsa szociológus is évek óta ezt ismételgeti, és máig ezzel a számmal élnek az ellenzéki politikusok, amikor kétségbe vonják a kormány szociálpolitikájának eredményeit. Amikor Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára tavaly szeptemberben azt mondta, hogy a KSH mérései szerint a szegénységi kockázatnak kitett emberek száma 465 ezerről 293 ezerre csökkent, és a 2010-es 476 ezerről 212 ezerre redukálódott 2015-ben a hátrányos helyzetűnek számító gyermekek száma, Korózs Lajos, az Országgyűlés népjóléti bizottságának szocialista alelnöke azt mondta: az államtitkár hazudik és manipulál, Magyarországon igenis mélyül és növekszik a szegénység, a gyerekek helyzete minden mutatóban romlott, a kormány a szociológiai módszertan megváltoztatásával küzd a gyermekszegénység ellen.
Íme a hivatalos forrás Jamalia Natalie-tól, a KSH osztályvezetőjétől: a 2015-ös, lezárt adatok alapján a szegénységnek vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek aránya 26,3 százalék volt, ami 2 millió 541 ezer embert érintett. A mutató nemzetközileg sztenderd, és azoknak az arányát mutatja a teljes népességben, akik a relatív jövedelmi szegénység, a súlyos anyagi depriváció vagy a nagyon alacsony munkaintenzitás közül egyben vagy többen érintettek.
Bruder Emese, a Szent István Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karának adjunktusa, szegénységkutató sajnálja, hogy a KSH megszüntette a létminimum korábbi mérési módszerét, mert az évtizedekre visszamenőleg összehasonlítható volt. Létminimumot egyébként csak kevés országban számolnak, a magyar mérés országspecifikus volt, eredménye mással nem összevethető. A KSH azért döntött a megszüntetéséről, mert a média és a politika helytelenül használta. A jelenleg módszer átláthatóbb.
– Magyarországon a KSH nagy adatfelvétellel, 3600 háztartást vizsgálva állapítja meg becsléssel a népességre vonatkozó adatokat– magyarázza a kutató.
– A négymilliós szám úgy jöhet ki egyeseknek, hogy a háztartások felmérése során kiszámolják az egy főre jutó jövedelmet, és ha ez egy szint alatt van, akkor kimondják, hogy a család szegény. Csakhogy ki-ki mást gondol a határértékről. Az Európai Unióban úgy mérik, hogy szegény az, aki a középjövedelem, a medián hatvan százaléka alatti bevételből él. A medián alapján történő számolás azonban csalóka.
Míg Magyarországon a szegény háztartásokban a jövedelem átlagosan évente 3430 euró, Németországban ennek több mint kétszerese, 7702 euró. Ugyanez igaz Svédországra, Finnországra, Belgiumra és különösen Luxemburgra, ahol 12 278 euró jut egy átlagos szegény háztartás tagjára éves szinten. Egy luxemburgi szegény család így Magyarországon a legmagasabb jövedelműekhez tartozna.
Lehet-e hinni-e a kérdőívekre adott válaszoknak olyan országban, ahol sokan papíron minimálbért kapnak, vagy kisebbnek mondják a bevételüket attól tartva, hogy elesnek a juttatásoktól? – A statisztikai adatfelvétel valóban szürke folt, abból lehet adatokat számolni, amit bevallanak – mondja Bruder Emese. – Óvatos, aki ismeri az adatszerzés módszertanát.
Van olyan réteg, amelyiknek az adatszolgáltatása nem tekinthető reprezentatívnak.
A négymillió szegény országának hangoztatása valóban ferdítés. Arra kellene törekedni, hogy többet tudjunk meg erről a világról, az okokról és a kitettségről.
Bruder egy tanulmányában kimutatta, hogy a jövedelmi szegénységi rátákat vizsgálva Magyarország az uniós rangsorban jól szerepel, a hetedik legalacsonyabb szegénységi rátával (12,3%) rendelkező ország Európában, megelőzve például Belgiumot (14,6%), Luxemburgot (14,5%), az Egyesült Királyságot (17,1%) és Németországot (15,5%) is.
Ezzel vitatkozva egy kollégája, Andor Csaba azzal érvel: a szegénység egy-egy társadalmon belül nem homogén: más például az idősek és a fiatalok és más a tanultak és az alulképzettek szegénysége, és a szegénységről alkotott személyes képünk és a szubjektív szegénységünk az életállapottal is változik. Mindebből a kívülálló számára annyi érzékelhető, hogy a szegénység fogalma sokféleképpen értelmezhető, nem szűkíthető le az anyagi javak hiányára. S miután sok a szubjektív elem, a politika úgy válogat az adatok és felmérések között, ahogy az érdekei diktálják.
Legutóbb május elején szembesültünk azzal, hogy Magyarország az uniós korrupciós lista legvégén kullog. A Transparency International Magyarország (TI) mérései szerint a magyarországi uniós projektek 25 százaléka volt túlárazott, átlagosan 20-25 százalékkal, de ez olyan mérték még, amelyik nem éri el az uniós döntéshozók ingerküszöbét, ezért nem kapunk több büntetést.
Giovanni Kessler, az OLAF főigazgatója pedig arról beszélt, a korrupciónak sok arca van, nehéz felismerni. Felmerül tehát a kérdés, hogy mit jelent a nem elég alacsony ingerküszöb meg a sokféle arc.
Tóth István Jánosnak, a Korrupciókutató Központ Budapest (CRCB) társalapítójának nyilatkozata szerint számos kisebb-nagyobb árulkodó jel megfigyelhető a közbeszerzési rendszerekben, ezekből lehet következtetni a korrupció kockázatára.
Saját módszertanuk alapján készült kutatásaik nem percepcióra, vagyis észlelésre épülnek, mint a Transparency esetén, hanem a korrupciós kockázatokra vonatkozó információkat és a korrupciós kockázatok szintjét és alakulását figyelik meg. Így mérni tudják közbeszerzések, ajánlatkérő intézmények, nyertes cégek, régiók, szektorok vagy országok szintjén is. E szerint az Európai Unióban Románia után Magyarország számít a leginkább korruptnak a közbeszerzések terén. Nemzetközi összehasonlításban pedig mostanában Magyarországot szokás felhozni mint rossz példát.
Szántó Zoltán szociológustól, a Budapesti Corvinus Egyetem tanárától, aki Tóth mellett társalapítója a Korrupciókutató Központ Budapestnek, azt kérdeztük: valóban mérhető-e pontosan a korrupció? Válaszlevelében azt írta: pontos mérés a dolog természetéből adódóan lehetetlen. Különböző típusú szakértői becslések vannak, de arra sincs pontos válasz, hogy milyen százalékos bizonyossággal. Természettudományos módszer nincs, társadalomtudományos becslések vannak.
Az újabb, integritásalapú megközelítések a korrupciós kockázatok feltérképezésére, valamint az azokat csökkentő eszközök számbavételére vállalkoznak. A korrupcióészlelési indexeket, beleértve a TI CPI-jét (fogyasztói árindex), sok kritika érte.
Vajon mennyi az igazság abban, hogy Magyarország a korrupciós lista utolsó helyein áll? A kérdésre Szántó Zoltán azt válaszolta, hogy különböző indexek estében más-más helyen áll, de általában a középmezőnyben található. Az észlelési indexek esetében tapasztalható mozgásoknak az is oka lehet, hogy kampányidőszakokban a médiumokban és a politikai közbeszédben az egyik eszköz az ellenfél korrupciójának bemutatása.
Valószínű, hogy a politikai üzenetek jelentős befolyást gyakorolnak a társadalmi közérzetre. Az üzenetek jelennek meg előbb, aztán a visszacsatolási mechanizmus lép működésbe: a rosszabbodó közérzet megerősíti az üzenetet. Ismét visszakerültünk tehát a társadalomtudomány, a politika és a kommunikáció találkozópontjára, ezúttal megpróbáljuk megmutatni, hogyan születik a „valóság”.
A feminista mozgalomra a tudomány és politika tökéletes találkozásaként is tekinthetünk. Miféle felmérések igazolják a rendre közzétett sokkoló adataikat, amelyek a nők bántalmazásáról szólnak, vagy azt, hogy Magyarországon minden héten legalább egy nőt meggyilkol a férje vagy volt férje, élettársa vagy volt élettársa, barátja vagy volt barátja. Legalább 400 ezer nő és a hozzájuk tartozó gyermek szenved el bántalmazást minden évben.
A partnerük által megölt férfiak az esetek nyolcvan százalékában hosszan és súlyosan bántalmazták a feleségüket, és a nők 23 százaléka élt át legalább valamilyen fizikai erőszakot jelenlegi vagy volt férfi partnere által. A lista végtelen, és különböző szempontok szerint bármikor gyarapítható. A Hintaló Alapítvány közlése szerint például hazánkban minden tizedik gyermek bántalmazás, erőszak áldozatává válik.
Ha megvizsgáljuk, hogyan születnek ezek a ma már közszájon forgó, tényként kezelt állítások, érdekes jelenségre bukkanunk. Ügyes játék folyik a számokkal! A NANE, vagyis a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület például, mely rendszeresen utcára is szólítja híveit a férfiak és a férfiuralom ellen, ügyesen keveri a feminista kártyát. Nemzetközi adatokat vegyít magyarokkal.
Vajon miféle hazai felmérések igazolják, hogy a bántalmazóval élő nők kevésbé tudják érvényesíteni a terhesség választásával kapcsolatos jogaikat, ezért születik több gyermekük, mint a nem bántalmazottaknak?
És pontosan miféle nemzetközi tanulmányok mutatják ki „egyre világosabban”, hogy e terhességek jelentős része a partner által elkövetett nemi erőszak vagy a fogamzásgátlás megakadályozása következtében jön létre? A férfi akadályozza meg a fogamzásgátlást, hogy a gyermekkel tovább növelje a bántalmazott nő kiszolgáltatottságát?
E számok még akkor is légből kapottak, illetve torzítottak, ha egész tudományágat állítottak mögéjük. Így egymás anyagaival tudnak érvelni, és nem kerülnek kellemetlen helyzetbe, hogy a tényekkel kelljen szembesülniük.
Tamási Erzsébet kriminológus hosszú ideje foglalkozik a családon belüli erőszak kutatásával, ezért szakmai vitát nem is folytatnak vele, mondja. A nemzetközi felmérések ugyanis azt mutatják, hogy a családon belüli bántalmazás aránya ötven-ötven százalék, mondhatni, kölcsönös, és egyre több a férfi áldozat. Erről azonban egyetlen sor sem szerepel a feministák és a mögé tudományos hivatkozásként állított genderizmus irodalmában.
A tudományt politikai legitimációra használják, érdekeiknek megfelelően szemezgetnek a tényekből, vagy a cél érdekében új tudományt hoznak létre. Ilyen a marxizmus–leninizmus és a feminizmus is, a politikai mozgalmak mögé állított „tudomány”.
Vagyis nem újdonság, csak már nagyipari módszerekkel űzik. Arról viszont nem esik szó, hogy azokat, akik megpróbálták tényekkel cáfolni a genderizmus állításait, megfenyegették, a gyerekeikre rálőttek, vagyis erőszakkal harcoltak a kezdetektől az általuk olyannyira elítélt erőszak ellen.
A kriminológus szerint a társadalomtudomány mint tudományos diszciplína ma nem képes a társadalmi és emberi problémákra megnyugtató válaszokat adni. Nem tud segíteni. Nem véletlen, hogy a szociológusok helyén ma a politológusok hemzsegnek. Politika és tudomány ebben a folyamatban egymást támogatják. Ezért Tamási szerint nem véletlen, hogy ma a természettudományok, főként az embertudományok robbanásszerű fejlődését látni.
A genetika, az agykutatás új eredményei hozhatnak új személetmódot, új ismereteket és egyszer majd új társadalomtudományi válaszokat is. Úgy tűnik, az egyes ember a mai hirtelen változásokkal nem tud mit kezdeni. Ahogy a társadalom sem.