Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten! Tavaly nyáron, amikor az Öt Csillag Mozgalomnak és a Ligának sikerült végre megkapniuk Olaszország kormányzásának lehetőségét, Emmanuel Macron francia elnök kifejtette gondolatait „a populizmus leprájáról”. A hozzá közel álló párizsi politikusok elmondták: ha délre néznek, akkor „hányinger jön rájuk”, és mindenhol „kis Mussoliniket” látnak. Hát ez volt az adjonisten. Giuseppe Conte olasz miniszterelnök igyekezett jó személyes kapcsolatokat kiépíteni Macronnal, de a kormányrudat az olasz kabinetben nem ő tartja a kezében, hanem a két koalíciós partner, a Liga vezetője, Matteo Salvini belügyminiszter és
Luigi Di Maio, az Öt Csillag Mozgalom első embere, mindkettő miniszterelnök-helyettes.
A fogadjisten keretében a római kormány „álságos, kétszínű migránspolitikával” vádolta meg Párizst, különösképpen az Aquarius afrikai migránsokat szállító hajó befogadása körül kialakult vitában. Aztán jött az a nyári eset, amikor francia határőrök minden hivatalos eljárás nélkül visszaszállították olasz területre az általuk elfogott bevándorlókat. Matteo Salvini mindennek elmondta a francia vezetőket, akik ilyen, az egész világot megtévesztő taktikával élnek. Egy-egy beszólást követően a két ország nagykövetei a külügyminisztériumba jártak magyarázkodni, de volt olyan eset is, amikor hazarendelték őket.
Ez a felső szintű szócsata az egymással hosszú ideje baráti kapcsolatokat ápoló, politikai, gazdasági és katonai szövetségben lévő országok között első látásra igencsak meglepő. De ha jobban megnézzük a két ország jelenleg folytatott politikáját, már nem is annyira furcsa. A római koalíció két tagjának a választási kampányban is kifejezett politikája – jobbról és balról is – elitellenes, minden bajok okozójának tartják Brüsszelben is és hazájukban is ezt a túl régóta hatalmat gyakorló réteget. A túlközpontosított francia politikai rendszer az olasz elképzelések ellentettje.
Macron már az elején kisajátította magának a progresszív, haladó jelzőt, az európai színtéren a liberálisokat, a szocialistákat, a zöldeket és a néppárt egyes tagjait tudhatja maga mögött, akik a földrész minél erőteljesebb központosításáért, a nemzetállamok feloldódásáért törnek lándzsát. Maradnak a többiek, a „maradiak”, akik még mindig a nemzetek oldalán állnak. A francia elnök igencsak jól fogadta, amikor Salvini a másik erő fő kovácsolójának, a legyőzendő ellenfélnek nevezte őt. A nyílt színen zajló francia–olasz vita mára az európai parlamenti választásokért folyó kampány része.
Macron és Salvini egymásra találtak. Kapóra jöttek az olasz félnek az ősz óta hétről hétre ismétlődő sárga mellényes tüntetések Franciaországban. A két olasz koalíciós partnert különösebben nem zavarta, hogy ezzel francia belügybe avatkozik bele. Az Öt Csillag Mozgalom vezetője egyenesen kijelentette, mély azonosságot érez a francia sárga mellényesek és az olasz ötcsillagosok közt. Salvini rátett még egy lapáttal: ő bízik abban, hogy a párizsi tüntetések Macron lemondásával végződnek. Ne csodálkozzunk, hogy az ilyen vélemények elhangzása után mélypontra kerültek a diplomáciai kapcsolatok! Az Öt Csillag vezetője, Di Maio rákapott a franciák szapulására, különösen, ha ezzel javíthat a májusi parlamenti választásokon szerzendő eredményein.
A közelmúltban azt állította, hogy Franciaország az afrikai frank révén továbbra is „gyarmatosítja” azt a 15 fekete-afrikai országot, amelyekben ez a fizetőeszköz, a szegénységüknek ez az oka, és ez áll az Európába irányuló kivándorlás mögött. Nem érdeke Párizsnak az sem, hogy stabil kormány jöjjön létre Líbiában, ugyanis a zavarosban halászva jó üzleteket tud kötni az olajszállítmányokról – folytatta Di Maio. „Ha Franciaországnak nem lennének afrikai gyarmatai, mert valójában így kell neveznünk ezt, akkor tizenötödik helyen állna a kereskedelmi világranglistán, és nem az elsők között” – szögezte le az olasz politikus. Salvini emelte a tétet: szerinte „az Európai Uniónak szankciókat kellene hoznia az olyan államok ellen, mint Franciaország, amelyek a Földközi-tengeren tapasztalható drámák előidézői”.
Líbia kérdése már rég bögyében van Rómának. Az észak-afrikai ország olasz gyarmat volt, ezer szálon kötődött Itáliához. Berlusconi hajdanán még kormányfőként – jó pénzért – megállapodott Kadhafival arról, hogy a líbiai vezető feltartóztatja az Olaszországba menekülő afrikaiakat. 2011-ben a franciák ravasz diplomáciai megoldással – Olaszország teljes kihagyásával – elérték az ENSZ-ben, hogy szétbombázhassák Kadhafit és líbiai rendszerét.
A közelmúltban Párizs már kétszer is asztalhoz ültette a szemben álló líbiai feleket, nem nagy eredménnyel. Majd Rómára hagyta ezt a gondot, amely tavaly ősszel Palermóba hívta tárgyalni a feleket, ott sem sikerült haladást elérni. Ezt követően logikus, hogy a kétoldalú kapcsolatok is akadályokba ütköznek: a „kivételes viszonyról” a francia és olasz vezetőknek már tavaly alá kellett volna írniuk egy megállapodást. Olyat, mint amilyet a múlt héten Macron és Merkel Aachenben látott el kézjegyével. A felfrissített német–francia egyezségről tudósítva számos olasz kommentátor megállapította: Olaszország kivívhatja magának azt a helyzetet, hogy teljesen elszigetelődik Nyugat-Európában.
A két ország gazdaságára is hatással van a fagyos politikai viszony. Egy római döntést követően újból vizsgálják a Lyont és Torinót, az Alpok két oldalát összekötő nagy sebességű vasútvonal, a TGV ár-érték arányát. Luigi Di Maiónak kellene majd meghoznia a végleges döntést, aki gazdasági miniszter is, és aki mindig is ellenezte az ilyen nagy beruházásokat.
A két ország közötti szópárbaj már rég meghaladta a szurkapiszka szintjét. „Győzzön” bármelyik fél is, valószínűleg az európai parlamenti választás sem hozza el a kiegyensúlyozott kapcsolatokat a két ország viszonyában.
Mi is az a CFA?
A második világháború után, 1945-ben hozták létre a francia afrikai gyarmatok fizetőeszközét, amely mégiscsak a kolonizáció terméke. Azóta a CFA betűszó megmaradt, de ma már mást, Afrikai Pénzügyi Együttműködést jelent. Jelenleg 15 afrikai ország használja hivatalos fizetőeszközeként a CFA-frankot, két afrikai gazdasági tömörülés tagjai.
A pénzt Franciaországban nyomtatják. Ma már az euróhoz kötött, a nemzeti bankok, ha szükségük van európai fizetőeszközre, az afrikai frankot minden kötöttség nélkül átválthatják euróra. Ez rendkívüli pénzügyi stabilitást biztosít a „frankzóna” országainak – ezt még bírálói is elismerik. Máshol van a bibi. A francia és CFA-frankot használó országok közötti megállapodás kimondja, hogy ezért a biztonságért az afrikai államok tartalékának felét – az évek folyamán volt ez a szám magasabb is – kötelesek a francia kincstárban őrizni. Ötszázmilliárd euróról beszélünk, amely hatalmas összeg. A letétért Párizs kamatot fizet. Az olasz felvetések szerint Franciaország ebből állja külföldi kölcsöneit.
Mostanában számos afrikai ország bírálta ezt az eljárást. Az azonban biztos, hogy továbbra is fennáll a függőség Franciaországtól, ami a szuverenitás egyik alapeszközét érinti. Másrészt a stabilitáson túl az afrikai frankot használó országok kevés inflációval számolhatnak. Megfigyelők arra hívják fel a figyelmet, hogy a CFA-rendszer afrikai fő élvezői az elitek, az országok vezetői körül tömörült kis körök. Ők azok, akik a szabad átváltást élvezve az otthon korrupcióval szerzett pénzt európai ingatlanokba, villákba, palotákba forgatják át. Legutóbbi afrikai körútján Macron elnök is érezte a felé áramló nyomást az afrikai frank ügyében. Ezért megígérte, hogy kész átgondolni a CFA tartalmát, elnevezését, a kilépési lehetőséget, ha a tagok ezt akarják.