Los Angelesben november 12-én kilencvenöt éves korában elhunyt Stan Lee, a Marvel képregény-birodalom kreatív géniusza, akihez a huszadik század legnépszerűbb szuperhőstörténetei köthetőek. 1922. december 28-án született Stanley Martin Lieber néven New Yorkban román származású zsidók gyermekeként. Bronxban nőtt fel, nagy hatással voltak rá Errol Flynn filmjei, az írást pedig gyászjelentésekkel kezdte.
Tizenhét évesen elszegődött asszisztensnek a Timely Comicshoz: ebből a cégből fejlődött ki a későbbi Marvel Comics, ahol Lee karrierje a képregények úgynevezett ezüstkorszakával együtt kapott szárnyra az 50-es és 60-as években. A tinédzser Stan először még tintát öntögetett és ebédet vitt az íróknak, majd az egyik este, amikor utolsóként maradt benn a részlegén, belépett a kiadó, és megkérdezte, hogy tartaná-e a frontot, amíg nem talál helyette egy felnőttet a munkára. A fiú vállalta, és mégsem kerestek mást, mert haláláig dolgozott a cégnél.
Hamarosan író, majd szerkesztő lett, először az Amerika Kapitány harmadik számában működött közre 1941-ben. A második világháborúban plakátszövegeket készített a seregben, majd visszatért a már Atlas Comics néven futó munkahelyére, és horror-, western- és sci-fi-regényeket írt. Az Atlas hamarosan már Marvel Comics néven futott tovább.
Ekkor a konkurens DC Comics már komoly sikereket ért el Supermannel és társaival, így hát a Marvel kiadójának akkori vezetője, Martin Goodman arra biztatta Lee-t, hogy ötleteljen a csapatával, és találjon ki teljesen új karaktereket. A csoda pedig megtörtént: pár fiatal alkotótársával egy teljesen új, komplex univerzumot hozott létre olyan szuperhősökkel, akik a DC túlontúl tökéletes, emberfeletti karaktereivel ellentétben hétköznapi gyarlóságokkal rendelkeztek.
Ekkor születtek meg többek között az X-Men mutánsai, Pókember, a Fantasztikus Négyes tagjai, Hulk, Doktor Strange, Thor, Daredevil és Vasember is. Ezek a szuperhősök azért váltak hihetetlenül népszerűvé, mert az olvasó azonosulni tudott velük.
Emberi tulajdonságaik tették őket szerethetővé: a kívülálló, kissé béna tinédzsert, aki egy csípéstől aztán Pókemberré válik, a maximalista, istent játszó sebészt, aki sérülése után mindenféle dimenziót tár fel (Dr. Strange), vagy a tudóst, aki mérgében romboló nagy zöld szörnyeteggé válik. Daredevil vak, Xavier professzor tolószékben ül, az X-Men valamennyi mutánsa szenved valamilyen testi-lelki sérelemtől. Valódi, személyiséggel rendelkező hús-vér karakterré akarta formálni őket, miközben arra is ügyelt, hogy szuperhősei ellenfelei se kétdimenziós, született gonosztevők legyenek: adott hát nekik motivációt és szövevényes múltat.
A nagy képregényfilmbumm előtt először egy animációs Pókember-sorozatban tűntek fel Stan Lee hősei 1967–1970 között az ABC televízióban. A képregénypápa nevéhez a hetvenes évekig összesen 361 karakter megalkotása fűződik, ekkoriban volt a legaktívabb. A kétezres évek végére a képregényipar már nem dübörgött, de a Disney közben felvásárolta a Marvelt, ezzel pedig eljött a műfaj igazi aranykora: 2008-ban a Vasemberrel indult a Marvel Cinematic Universe, amely mára a világ egyik legnagyobb szórakoztatóipari üzletévé nőtte ki magát.
Stan Lee pedig hiába vonult vissza az írástól, a cég arcaként fáradhatatlanul járta a képregény- és közönségtalálkozókat, gyermekalapítványokat támogatott, és akárcsak Hitchcock, szinte az összes Marvel-filmben cameózott egyet a rajongók legnagyobb örömére, összesen 56 alkalommal.
A Végtelen háborúban például azt az iskolabuszt vezette, amelyből Peter Parker kiugrik egy kis világmegmentésre, az X-Menben tengerparti hot dog árus volt, a Deadpoolban dj, az Amerika Kapitányban teremőr, a Fantasztikus Négyesben pedig jó kedélyű postás.
Néhány éve úgy fogalmazott, azért nem áll szándékában nyugdíjba vonulni, mert az ember általában azért megy nyugdíjba, hogy végre azzal foglalkozhasson, amit szeret – ő viszont volt olyan szerencsés, hogy egész életében azt csinálhatta. Az utóbbi időben viszont megromlott az egészsége, és a látása is egyre rosszabb lett, három éve tüdőgyulladással került kórházba. Tavaly, 69 együtt töltött év után elvesztette feleségét, ekkor elég rossz állapotba került. Decemberben lett volna 96 éves.
„Úgy gondolok ezekre a történetekre, mintha felnőtteknek szóló tündérmesék volnának. Mindannyian óriásokkal, ogrékkal és boszorkányokkal növünk fel, aztán egy kicsit idősebbek leszünk, és már nem olvasunk meséket. Mégsem hiszem, hogy valaha is túl öreggé válnánk ahhoz, hogy szeressük azokat a dolgokat, amelyek túlmutatnak rajtunk, varázslatosak, és hatnak a képzelőerőre.”
A megfáradt, ötlettelen Hollywood mára jóformán az ő életművéből táplálkozik. Újra- és újra- és újratölti meséit.