Esti mese helyett az ifjúsági íróként ismert Gaál Mózes könyveiből olvastak fel, a gimnáziumban görögből vett magánórákat – így indult ókorkutatói pályája. Miközben más is lehetett volna, hiszen egyik dédapja, Tormay Béla állatorvos-professzor volt, nagyapja pedig Ritoók Zsigmond elismert belgyógyász. Mi terelte az ókorkutatás felé?
– Apró gyerekként egy másik író is nagy szerepet játszott az életemben. Sebők Zsigmondról van szó, ő teremtette meg Dörmögő Dömötört és Mackó urat. Az irodalom egyébként legalább olyan szinten jelen volt a család életében, mint a természettudományok. Tormay Cécile, az ismert írónő anyai nagyapám testvére.
Apai nagyapám testvére Ritoók Emma költő, író és esztéta, aki klasszika-filológiát is hallgatott az egyetemen. Gimnazista koromban tőle kaptam néhány ókori római szerző latin nyelven írt művét azzal az indokkal, hogy ő már nem veszi hasznukat, de én még tanulhatok belőlük. Bevallom, a latin nem tartozott a kedvenceim közé, ellenben e könyvek felébresztettek bennem valamit. Az érdeklődést és annak lehetőségét, hogy valamit másként tegyek, mint a többiek. Olyannal foglalkozzam, amivel más nem.
Tipikus kamaszhozzáállás volt. Az ellenben nem, hogy ott ragadtam ebben a különös világban. Beleszerettem az ókorba, szabadidőmben latin szövegeket fordítottam. Tudtam, ahhoz, hogy a latinnal mélyebben foglalkozhassak, görögül is meg kell tanulnom. Az utóbbi nyelvre nem jelentkeztek elegen, ezért nem indult ilyen oktatás a gimnáziumban, így az iskola egyik görög szakos tanáránál tanultam magánúton görögül.
– Elsőéves hallgatóként találkozott Brusznyai Árpáddal, a görög filológiai intézet könyvtárosával, aki megkérdezte, milyen szakos. Elmondta, hogy latin–görög–angol, mire Brusznyai finom iróniával annyit jegyzett meg: három holt nyelv, nem lesz az sok? Valóban, az angol is hamarosan holt nyelv lett egy időre.
–1948–49-ben volt az első egyetemi reform. Akkor hoztak rendeletet, hogy latint és modern nyelvet csak magyarral lehet párosítani, de én akkor már három féléven át angol szakos is voltam. Külön engedéllyel még egy félévet elvégezhettem, majd le kellett adnom. Idővel a magyart is leadtam, és latin–görög szakon végeztem.
A három helyett két holt nyelvem maradt. Boldog időszak volt, kiváló tanárokkal, akik sokat jelentettek a számomra.
– Volt, aki különösen nagy hatással volt a pályájára?
– Szabó Árpád, akiért vagy rajongtak a tanítványok, vagy elutasították. Engem magával ragadott. Harmatta János ugyancsak nagy hatással volt rám, aki nemcsak az egyetemen, hanem az Eötvös Collegiumban is tanított. A görög és a latin mellett általános nyelvészetet is oktatott, olyan irányzatot, a funkcionális nyelvszemléletet, amely az akkori Magyarországon nem volt divatos. A bizantinológus Moravcsik Gyula egyénisége, ahogy a tanítványaihoz viszonyult, szintén elvarázsolt. Ugyanez áll az ókortudós Borzsák Istvánra.
– A kutatói pálya az ELTE-n indult tanársegédként, de 1958-ban gyökeres fordulatot vett: bő évtizedre gimnáziumi tanár lett. Az egyetemen az ország gazdasági helyzetére való tekintettel leépítések zajlottak, ezért „népgazdasági érdekből” átirányították a középfokú oktatásba. Büntetésként?
– Egy középiskolai tanárnak a középiskola nem lehet büntetés. Tizenkét csodálatos évet töltöttem el, ott tanultam meg, hogyan kell tanítani. Sohasem panaszkodtam, hogy odakerültem.
– Mondana meghatározó élményt ebből a korszakból?
– Osztályfőnökként azt kellett megélnem, hogy az osztályommal folyamatosan baj van. Úgy döntöttem, az osztályfőnöki teendőket elvégzem, de ezen felül nem lesz semmiféle kapcsolatom a diákokkal. Ez így ment egészen addig, amíg egy hivatalos megbeszélésre nem került sor köztem és az osztálymegbízott között. A végén megkérdezte, mondhat-e valamit. Mondhatott. Azt kérte, ne folytassam a távolságtartást, mert ők úgy is tudják, hogy nem ilyen vagyok. Azzal szembesített, hogy az ember sokáig nem játszhat a személyiségével ellentétes szerepet.
– Szó sem volt nemzetgazdasági érdekről, a később halálra ítélt és kivégzett Brusznyai Árpád melletti kiállásáért küldték középiskolába. Máskor is ütközött a politikával?
– Az ötvenes években előfordult, de nem akarom utólag hősnek feltüntetni magam. Ahhoz képest, hogy másoknak milyen sors jutott az ilyen ütközések miatt, nem panaszkodhatom.
– A kényszerű kitérő után töretlenül ívelt felfelé tudományos karrierje. Folyamatosan publikál, oxfordi ösztöndíjas, egyetemi tanár, tanszékvezető, akadémikus, a legfontosabb díjakkal tüntették ki. Legutóbb, 2018 elején a Corvin-láncot kapta meg, de egyebek mellett elnyerte a Bolyai-díjat is. Fontosak ezek a visszajelzések?
– Nem. Minden elismerés kicsit zavar, mert felvetődik bennem, hogy vajon megérdemeltem-e, nincsenek-e olyanok, akik többet tettek nálam. Nem egy esetben kapásból tudtam volna mondani olyan személyeket, akik szerintem jobban megérdemelték volna a kitüntetést. Azért sem értem ezeket a díjakat, mert egész életemben azt csináltam, amit szeretek: tanultam és tanítottam. Miért kell ezért engem kitüntetni? Az előbbi okok miatt, ha lehet, elhárítom az elismeréseket. Ha mégis adják, megköszönöm, de – nem megbántva a felterjesztőket – én a tanítványoktól kapott elismerésekre vagyok büszke. A Corvin-lánc átadása után nagyon sok gratulációt kaptam, az egyiket egy ötven éve érettségizett tanítványom neje küldte. A férje 13 éve nem él, de az özvegye szerint annyit mesélt rólam, hogy ismeretlenül is gratulál. Erre büszke vagyok, mint ahogy arra is, hogy egy nagyon régen érettségizett társaság az osztályfőnök halála után engem kért fel tiszteletbeli osztályfőnöknek.
– Mitől lehet valaki kiemelkedő tudós a humán tudományokban? Egy alkalommal azt mondta, akkor, ha olyasmit talál, aminek a kortársak számára is üzenete van. Nem mondtak el az elődök mindent a több ezer éves alkotásokról?
– Nem mondhattak el, hiszen minden kornak a maga számára kell felfedezni, újraértelmezni a műveket. Ez az ókortudós feladata. Neki kell megmutatnia, hogy miért érdekes 2500 év után is egy mű, amelyet teljesen más körülmények között írtak.
– Van legkedvesebb műve?
– Több is. A homéroszi eposzok mellett a görög tragédiaírók művei is közel állnak hozzám. A rómaiak közül Horatius és Ovidius költészete nyűgöz le.
– A Horatius-féle arany középszer új, a korábbinál minden bizonnyal pontosabb értelmezését is megadta 1977-ben. A középszer célravezető?
– Az arany középszer vagy az arany középút nem a fal melletti járást, az ütközések kerülését jelenti. Horatius arra kereste a választ, hogy egy puha diktatúrában, mint amilyen az augustusi volt, hogyan őrizheti meg az ember a belső szabadságát. Szerinte azzal, hogy mindig kicsit másként viselkedik, mint ahogy az elvárható volna. Ha nagyon jól megy a dolga, akkor egy kicsit húzza össze magát. Ha rossz idők köszöntenek be, akkor egyenesedjék ki, és legyen bátor. Horatius azt javasolta, hogy ha nagyon kedvező szelek fújnak, húzzuk a vitorlát egy kicsit össze, ha kedvezőtlenek a szelek, bontsuk ki, bátornak és férfinak kell lenni. A közép nem statikus állapot, azt mindig valamihez viszonyítani kell.
– Most milyen szelek fújnak?
– A gyűlölet szelei.
– Az ember már a görög vagy a római korban is megtett minden elképzelhető rosszat, a mai utódok ezen a téren nem sok újdonságot tudtak felmutatni.
– Sajnos tudnak. A huszadik század a koncentrációs táboraival, haláltáboraival, a holokauszttal bizonyította, hogy az emberi gonoszságot korábban elképzelhetetlen módon lehet kiélni. Némi reményt ad, hogy a rossz mellett a jóság is megjelenik. Mindig akad, aki az embertelen körülmények között is megőrzi emberségét. A probléma ott kezdődik, amikor az embereknek nincs meggyőződésük, nincsenek erkölcsi értékeik, amelyek meghatározzák a magatartásukat, amelyekhez igazodhatnának a bukások és tévedések között.
– Egy korábbi interjúban – amely évekkel ezelőtt a Vigiliában jelent meg – azt mondta, hogy Európa szellemi alapjai megrendülőben vannak. A kulturális erózió soha nem volt akkora, mint napjainkban. Optimistaként a kibontakozást a klasszikus nyelvek oktatásában látta. Időszerű-e ma görög filozófiáról, irodalomról beszélni a középiskolában?
– Vevő lehet rá a fiatalság. Egyik osztályomnak az Oidipusz királyról beszéltem – ha már megnézik a darabot, tudják, miről szól. Ott értettem meg, hogy mit jelent olyan közösségben beszélni, amikor együttműködés, folyamatos párbeszéd van a közlő és a befogadók között. Olyan feszültség volt az óra végén – ez Szophoklész érdeme elsősorban –, hogy a gyerekek nem akartak kimenni, hanem az egész szünetet végigbeszéltük. Fizikailag is kimerültem. A következő órát tartó kolléganő később odajött hozzám, és megkérdezte, mit műveltem a diákokkal, mert használhatatlanok voltak. Csak egy görög drámáról beszéltem, mondtam neki. Ha őket el lehetett varázsolni – mert megvolt bennük a kellő nyitottság –, akkor másokat is el lehet. Ehhez két fél párbeszéde kell.
– Presbiterként 55 éven keresztül a Kálvin téri gyülekezetet szolgálta. Hívő emberként hogyan látja Európa jövőjét?
– Nagy megpróbáltatások következnek. Elsősorban nem az iszlámra gondolok, hanem arra, hogy elveszőben van Európa keresztény gyökere. Sem az egyház, sem az egyes keresztény ember nem tehet mást, mint hogy életével és szavaival bizonyosságot tesz az igazságról.
– Szerencsés, mert egész életében azt csinálhatta, amit szeret. Nincsenek megvalósítatlan álmai, kiadatlan kötetei?
– Homérosz Magyarországon címmel hamarosan megjelenik egy kötetem, amelyben arra kerestem a választ, hogyan értelmezik a görög költőt az iskolában, a tudományban, az irodalomban. Ugyanezt szerettem volna megcsinálni a görög tragédiákkal is. Valószínűleg ez már csak terv marad. Ha húsz évvel fiatalabb lennék, tervekben sem lenne hiány, de nem felejtem, hogy a 89. évemben járok. Tudom, hogy bizonyos feladatokba már nem érdemes belekezdeni. Korábban azt mondtam, ha nyugdíjba megyek, Homéroszt és angol reneszánsz drámákat olvasok majd. Ehelyett professor emeritusként tovább tanítottam, publikáltam. Most már nem tanítok, aminek kicsit örülök, mert belül éreztem, nem olyan órákat tartok, amilyeneket szeretnék. Ez ahhoz hasonlít, mint amikor a közönség még nem, de az operaénekes már tudja, hogy a hangja nem olyan, mint tíz évvel korábban. Akkor kell abbahagyni. Talán most jött el a nyugdíjasévekre tervezett olvasás ideje. Ha a tanításra, a tanítványaimra gondolok, áldom Istent, hogy ezt az utat járhattam be.