Tavaly határon túli borászokat hívtam meg Gyulára, a nyári borfesztiválra (Minden Magyarok Borai) – Heit Lórit Érmellékről, Bihardiószegről és Seprődi Jóskát Dicsőszentmártonból, a Küküllő mentéről. Elhozták a bakatort és a Küküllő menti leánykát. Az idén Maurer Oszkár és Sagmeister Ernő délvidéki borászok jöttek Hajdújárásról és Magyarkanizsáról, akik lakhelyüktől jó 150 kilométerre délre, a szerémi Tarcal-hegyen művelik a szőlőt – nem kevés szenvedéllyel és művelési kockázattal. A Szerémségből elhozták a furmintot és a kadarkát – mindkettőt, hisz a nemes venyigék onnan léptek először a középkori Magyarország területére.
Pezsgett hát a szív – közben szülővárosom polgárainak vissza-visszatérő szerénykedését hallgattam arról, hogy ezen a vidéken nincs szőlő, és bor sem terem. Hát, vakargatom ezredszerre a fejem, igen, most valóban így áll a helyzet, de korábban nem így volt.
Némi rezignációval mondom fel a Matlekovits Sándor-féle hivatalos millenniumi közgazdasági adatot (Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor…, Budapest, 1897), mely szerint a magyarországi szőlőtermelés a legsúlyosabb filoxérás időkben is, például 1885-ben, közel félmillónyi, 435 ezer hektáron folyt! (Ma ez a szám hatvanezer hektár körüli. Hivatalosan – de szerintem minőségi szőlő ennyi nincs.) Az akkori Európában az olaszok, franciák és spanyolok mögött a negyedik helyen álltunk. Ma? Ki tudja? Örökre eltűnt hát 400 ezer hektárnyi (!) szőlőhegy.
És a gyulai szőlők? Az első középkori okleveles adat (1232) korábban említi a szőlőt, mint a város nevét. Nem Gyula, hanem: Aranyág. A régi Gyulába tagolódó helynév, amely szőlőre és szőlőművelésre utal. (Régiesen a szőlőt borágnak nevezték – az arany meg a legnemesebb értékminősítő.)
És bizony az Alföld kellős közepén még az én gyerekkoromban is művelték a szőlőt; egészen az erőszakos kollektivizálásig és az iparosított mezőgazdaság bevezetéséig. Legelső élményeim szerint Kelemen sógor épp az Aranyág dűlőben gondozta és szerette szenvedelmesen tanyája melletti gyümölcsösét és szőlőjét. És mint a föld kétkezi forgatója, ahogyan kell, mindig az égiekkel társalgott.
Pedig csak parányi szemecskéje volt annak a jelentékeny szőlőművelési kultúrának, amely minden történelmi vihar, tatár, török és labanc és egyéb rablóhordák után mégiscsak kialakult. Hogy a kaptafánál maradjunk: Békés-Gyulára a betelepülő svábok a szőlő fajtajavítására és a szülőföld emlékeként 1723–24 körül a Rajna mellől behozzák a chasselas croquant, a ropogós fehér és piros saszlát.
A legendárium szerint német asszonyok bő szoknyájuk alatt csempészik be a rajnai venyigéket hajókon és hosszú szekérutakon, mint a telepesek sokfelé az országban. Az Aranyág mellett a józsefvárosi svábok által telepített Törökzug és más nagyobb dűlők igen fontos és nagy kiterjedésű, legalább hétszáz-nyolcszáz holdnyi szőlőskerteket alkottak – s bár lassan tanultuk a szentenciát, de én tán megtanultam, és le is írtam. Az alföldi tiszta beszédű gazda kezén illatos, kedves, élénk és jól iható borok születhetnek! Versenyképesek üde játékosságukkal és egész lényükkel.
Ezt ma is vállalom – természetesen a hegyi borokkal, így a szomszédos arad-hegyaljai vagy ménesi minőséggel nem versenyezhettek. Ám rövid tarthatóságuk ellenére, tiszta művelés és kezelés mellett, az Aranyág dűlő és Kelemen sógor aranyági borai mégicsak fogyaszthatóak voltak. A gyulai borokról sokféle adatot, adóösszeírást, vásári, kocsmatartási rendet, piacozási kötelességet olvashatunk, ahogy a gyulai szőlők felbukkannak az Archaeologiai Értesítőben is.
A kiterjedt szőlők tavaszi nyitásakor fordult ki például Mogyoróssy János szőlőjében, „a mekkai szőlőben” egy jeles ezüstfüggő – a gyulai Kálvária körüli szőlőket „mekkainak” nevezték, mert az 1566-os várostrom idején az imámok itt tartották muszlim szertartásaikat. Az aranyági és törökzugi szőlőkben cserépedényeket, ezüstérmét, üvegkalárisokat, békateknőt, ember- és állatcsontokat, római építkezés párkányzatnyomait fordítottak ki a szőlőmunkások.
És hát a gyulai szőlők gyakori színhelyei a rendőrségi jelentéseknek is: egy mezsgyepörben 1904-ben például Scneider István a szőlőben forgópisztollyal agyonlövi a városi elöljáró Mult György szőlőtulajdonost; 1877-ben egy szabadságos katona szűrjétől megfosztja és kirabolja a szőlőből hazafelé tartó Juhász Istvánt, vagy Pfaff József józsefvárosi lakos 1888-ban több napig a gyulai szőlőkben bujkál, mígnem meglövi a keresésére indult rendőröket, és öngyilkos lesz.
De: senki nem kevert össze semmit. Annak ellenére, hogy mindenki pontosan ismerte a szomszédos Arad-Hegyalja borainak minőségét, mégis plántálják a szőlőt. Aki tehát ismeri a művelés nehézségeit, a kötött talajt, a szélsőséges alföldi éghajlatot, a ráfordított energiák nagyságát, aki mindezt tudja és ismeri, és kóstolt már jól iható, becsületes alföldi borokat, az nyugodtan beszélhet az Alföld iránti balítéletek oktalanságáról.
S ha mindezt kivetítenénk az országra, akkor lesz kerek a gyászos tabló: hová tűntek a szőlők? A 400 ezer hektár trianoni Magyarországra eső kétharmad része. Köztük a legjobbak: eltűntek az ország szívéből a budai vörösborok – az 1880-as borvidéki beosztás szerint Békás-Megyertől Promontoron át Zsámbékig tízezer hektáron (!) és 34 településen művelték a szőlőt.
Hová lett Szekszárd legjobb szőlőhegye, Babitsék szőlője? És hová Pécs egykori 6160 szőlőskertje – Evlia Cselebi adata ez a helyi kethüda jelentése alapján 1665-ből. És Somogy szőlői, hová a miskolci bor, melyről Krúdy oly sokat beszélt? De hogy ne menjünk messzire: az én szőlőhegyem, Hegyes-Kis-Somló (ma első osztályú borvidék) lényegében már alig termel szőlőt, és a zártkerti lakásbeépítés itt is megkezdődött.
Aki ma még szőlőt és birtokot akar építeni, lassan nem jut földhöz, igazán versenyképes földmérethez – különösen a Balaton környékén. Már nemcsak Badacsonyban, Csopakon, de a víztől távolabbi termőhelyeken – a telekárak horrorisztikus alakulása miatt is. Az ország legszebb, védtelen szőlőhegyei sorvadoznak és tűnnek el – most éppen telekspekulációk révén. A szőlők pusztításában ilyen gazdagok még a franciák, az olaszok és a spanyolok sem voltak. Nem is vágták ki a szőlőket EU-s pénzekért.
Arácsi bort inni és lángost enni! – ez a leg-nagyszerűbb párosítás ételben és italban Hamvas Béla 1946-os megállapítása szerint. Arács?! Merre van a híres Arács? Balatonfüreden. De hogy ne legyen minden teljesen reménytelen, s bár ott is növelhetetlen a szőlőterület, Figuláék mégis készítik az arácsi olaszrizlinget.