Az internet hemzseg a lopott tartalmaktól, és abban nincs vita a hivatalos szervek, a jogvédők és a techcégek között, hogy ez nem jó. A kérdés, mit lehet tenni ellene. A jogvédők régóta kampányolnak valamilyen új szabályozásért, hiszen az unió jelenleg hatályos irányelve már tizenhét éves, amikor még szó nem volt közösségi médiáról, tartalommegosztásról vagy ipari méretű kalózkodásról, sőt még a Google is gyerekcipőben járt.
Az ilyen elavult környezetre méretezett szabályokat könnyű kihasználni. A nagy videómegosztók (YouTube, Dailymotion stb.) a jelenlegi jogszabályok szerint nem minősülnek tartalomszolgáltatónak, így nem kell jogdíjat fizetniük. Ebből következően óriási hasznot fölöznek le a mások által gyártott tartalmak közzétételéből, amelyek közé reklámokat tesznek. A tévécsatornák, rádiók vagy zenés applikációk (például a Spotify) viszont súlyos dollárezreket költenek kötelezően a jogdíjakra.
A YouTube mindössze megállapodás alapján fizet a zenekiadónak a hivatalos klipek előtt lejátszott reklámok bevételeiből, viszont az egyéb, szintén az adott zenét felhasználó videókért már kell kiadással számolnia. Ma a szerzői jog alapján jogsértő tartalmat a YouTube akkor törli, ha ezt az eredeti jogtulajdonos kéri, egyébként fenn marad a videó a neten, a reklámbevétel pedig a cég zsebébe folyik.
Ezen próbál segíteni az elfogadott szabályozás egyik legvitatottabb része, a 13. cikkely. Eszerint a közösségi tartalomszolgáltatókat felelősségre kell vonni, ha jogsértő tartalmat közölnek. Ugyanez a cikkely a nyáron még megbukott, mert akkor a szöveg automatikus előszűrésre kötelezte a tartalomszolgáltatókat. Ez csak algoritmusokkal oldható meg, ami azonban kicsapta a biztosítékot a képviselők között.
A cikkely kritikusai szerint hiába változott a megfogalmazás, a YouTube és társai ugyanúgy számítógépes programokkal fognak szűrni, hiszen az emberi erővel való szűrés szinte megoldhatatlan. Az algoritmusok azonban számos hibalehetőséget rejtenek. Tapasztalatok mutatják, hogy a Sony tiltott már le Bach-művet, a YouTube vélt védett zenének madárcsiripelést, és némított el konferenciát az ebédszünet aláfestő zenéje miatt. De a Flickr és a Google tartalomszűrője is produkált már érdekes eredményt: két éve egy auschwitzi jelenetet „sport”-ként, néhány fekete férfit pedig „gorilla”-ként azonosított.
A 13. cikkely tehát a kritikusok szerint végső soron internetes cenzúrához vezethet, amelyet a nagy hibalehetőséget magukban hordozó algoritmusok kezébe adunk. Ezek valószínűleg ki fogják szűrni a mai kommunikáció egyik alapjának számító mémeket (ezért is kapta a cikkely a „mémgyilkos” gúnynevet), hiszen azok többsége a vicces szövegek illusztrálására nem jogtiszta képeket használ fel, hanem filmekből, sorozatokból vagy képregényekből építkezik.
Ugyanígy járhatnak a szelfikészítők is, ha éppen kedvenc zenekaruk legújabb albumának borítója díszíti ruhájukat, vagy az online bolhapiacon kereskedők, ha felteszik az eladni kívánt könyv borítóját. A döntés nyertesei a nagyvállalatok és nagy kiadók lehetnek, akik megengedhetik maguknak a jogvédett tartalmak megvásárlását, az esetleges saját tartalmaikból pedig többletbevételt szerezhetnek.
A szabályozás másik vitatott pontja a 11. cikkely, amely minden információ átvételéhez licencszerződést ír elő. Így a Google-nak a Google Newson, a Facebooknak és a Twitternek saját oldalaikon megosztott hírekért cserébe elvileg fizetnie kell a kiadóknak és az újságíróknak is. Axel Voss jelentéstevő nem véletlenül jelentette ki, hogy „ha már elült a vita, az internet ugyanolyan szabad lesz, mint most, az újságírók és alkotók viszont tisztességesebb módon részesülnek a munkájuk teremtette bevételből”.
A fizetési kötelezettség azonban csak a nagyvállalatokra vonatkozik. Az innováció ösztönzése érdekében a parlament a startupokat, a kis és mikroplatformokat kivonta az irányelv hatálya alól. A Wikipedia és a hasonló, nem kereskedelmi célú oldalak szintén nem tartoztak a szerzői jogi szabályozás körébe.
A magyar Artisjus szerint a döntés mérföldkő az európai szerzők számára, hiszen az irányelv biztosíthatja számukra a tisztességes bevételt az interneten elérhető műveik online felhasználása után. A szerzők európai szervezetének (GESAC) elnöke, Anders Lassen pedig úgy nyilatkozott, hogy Európa végre „függetlenedhet a piacot uraló techcégektől”.
Az új irányelv ellen ugyanakkor nemcsak az internet hetven legnagyobb neve (köztük a világháló kitalálója, Tim Berners-Lee és a Wikipédia alapítója, Jimmy Wales) írt nyílt levelet, amelyben az automata cenzúrára hívták fel a figyelmet, hanem olyan művészek is felszólaltak, mint az egykori Beatle, Paul McCartney vagy Wyclef Jean, amerikai énekes-producer.
„A zenészek és művészek akkor dolgoznak a legjobban, mikor együttműködnek és megosztják egymással munkájukat. Számos fiatal művésszel dolgoztam együtt, akik felhasználták a munkám bizonyos részeit. A szűrők vagy bármilyen más eszköz beépítése vissza fogja vetni ezt a folyamatot, a művészek nem fogják tudni megalkotni a jövőt” – nyilatkozta Strasbourgban Jean.
Egyes elemzők szerint alapvetően hibás a probléma jelenlegi megközelítése. A zenekiadó lobbi úgy látja, a YouTube élősködni akar rajtuk, az egyszerű felhasználó pedig azt hiszi, az európai intézmények cenzúrázni akarják a netet. És ezt csak rontja, hogy a parlament baltához nyúlt a szobrászvéső helyett a szabályozás megfogalmazásánál. Azt kellene belátni, hogy jelenleg feloldhatatlannak tűnő ellentét feszül a tartalomszolgáltatók felelősségvállalása és a nem automata monitorozás között.
Lehetne ugyan arra kötelezni a nagy techcégeket, hogy az Európában elérhető tartalmak figyelésére vegyenek fel külön személyzetet, akik kezelik a napi többmilliós megkereséseket, de ez a mesterséges intelligencia fejlődése, a munkavállalói elvárások és a nyelvi korlátok fényében elég irreálisan hangzik.
Sokkal valószínűbb, hogy a Google inkább leállítja majd Európában a Google Newst, és az unión belül átalakul a Facebook idővonala. Erre a fifikás európai felhasználónak pedig egyetlen válasza lesz: mostantól virtuális magánhálózaton keresztül kezd internetezni. Ott nyugodtan választhat magának amerikai vagy (Brexit utáni) brit IP-címet, és biztonságosan, viszonylag gyorsan, körülbelül havi húsz-harminc dollárért szabadon élvezheti ugyanazt, amit az Európai Parlament, a Bizottság és az Európa Tanács 2019. januári záródöntése előtt ingyen is megtehetett.