Ha nem viselne egészségügyi maszkot és fehér cérnakesztyűt, kevesen mondanák meg Attiláról, hogy alig több mint három hónapja jött ki a kórházból, miután egy bonyolult szívátültetést követően negyven napig kómában volt. Ő az ötszázegyedik magyar új szíves, akinek a transzplantációjáról 2017. december 2-án jelent meg riport a Lugasban.
Az 59 éves férfi három nagy fia közül az egyik külföldi nyelvtanulását intézi telefonon éppen, amikor újjászületése helyszínén, a Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikáján találkozunk.
Elvileg másodszor, ám az igazság az, hogy amikor én őt utoljára láttam, magatehetetlenül feküdt egy műtőasztalon. 2017. november 20-át írtunk, és a több mint nyolcórás műtétet követően a mellkasában már ott dobogott az új szív, igaz, a légzését és általában szervezetének működését még döntően gépek segítették és figyelték. A transzplantáció előtt még bemutatkozni sem volt alkalmunk, így furcsa módon előbb láthattam meg elhasznált, régi és a remények szerint még sokáig jól szolgáló új szívét, mint az arcát.
Ez utóbbit most is csak egy pillanatra fedi fel a szájmaszk alól, de így legalább végre megtudom, hogy is néz ki az a férfi, akit némi túlzással jobban ismerek belülről, mint kívülről. Okos, széles homlokát rövid, őszes haj keretezi, a még kissé sápadt arcából világoskék szemek mosolyognak rám.
– A fertőzésveszély miatt még egy ideig állandóan viselnem kell a maszkot, ha elmegyek otthonról – mondja.
– Ezért kell a cérnakesztyű is, meg hogy nem lehet semmiféle arcszőrzetem, pedig világéletemben bajuszos voltam. Mi, szervátültetettek igazából a portól tartunk leginkább, mert abban megbúvik mindenféle gombaspóra, mikroba is, amely ha a szervezetbe kerül, az erős immunelnyomó gyógyszerek mellett életveszélyes lenne. Ezért még mielőtt elhagyhattam volna a kórházat, otthon is ki kellett alakítani egy steril szobát. Újra kellett festeni a falakat, a függönyt le-, a szőnyeget pedig felszedni. Mosakodáshoz, fürdéshez speciális folyékony szappant, illetve alkoholt kell használnom, és külön kell ügyelni a fogmosásra, egy erre a célra szolgáló szerrel nemcsak a számat, de minden alkalommal a fogkefémet is fertőtlenítenem kell. Az elején kicsit macerás volt, de fél év után rutinból megy minden.
A szervátültetett emberek számára mindez azonban csekély áldozat cserébe azért, hogy új esélyt kaptak az élettől. Többszörösen igaz ez Attilára, akinél a sikeres operáció ellenére sokáig rezgett a léc. Az orvosoknak ugyanis nem sikerült felébreszteniük, amikor úgy ítélték meg, hogy ennek elérkezett az ideje.
Hartyánszky István docens, az Attilát operáló szívsebész így beszél erről: – Egy ekkora beavatkozás után nemcsak az új szív, hanem az egész szervezet számára időt kell hagyni a regenerálódásra. Ilyenkor még nagyon sokféle támogatásra van szüksége a keringésnek, a tüdő sem tudna még önállóan lélegezni, emellett altatásban mindent sokkal jobban és pontosabban az ellenőrzésünk alatt tudunk tartani. Egy évek óta tartó senyvesztő szívelégtelenség, amely, mint Attilánál, akkor is fennáll, ha a páciens keringését műszív segíti, teljesen kimeríti a szervezetet, így annak nincsenek tartalékai, amelyeket egy akkora beavatkozás után, amilyen a szívátültetés, mozgósítani tudna. Ahogyan általában a transzplantált betegeknél, Attilánál is azt terveztük, hogy maximum egy hétig tartjuk lélegeztetőgépen és altatásban, de az ő esetéből is látszik, hogy – főleg az ilyen komoly beavatkozáson nem először átesett pácienseknél – nem lehet előre pontosan megmondani, mi fog történni.
– Semmire nem emlékszem abból a negyven napból. Néha szóba hozzuk, hogy sokáig elbeszélgettek velem odafent, mielőtt úgy döntöttek, van még itt dolgom. De ha volt is találkozás az Úrral, vagy fénylő alagút, semmi nem maradt meg – meséli Attila.
– Az viszont élénken él bennem, milyen földöntúli érzés volt a „megérkezés” az első napokban. Nehéz szavakba önteni, de egyfajta újjászületést éltem át, nem éreztem semmilyen fájdalmat. Álomszerű volt minden, de nem értettem, miért nem ébredek fel. A világ fokozatosan tisztult körülöttem, a valóság csak napok múlva jutott el hozzám. Kellett egy hét, mire visszajött minden emlék, addig egyszerűen nem tudtam felfogni, miért mondják, hogy ki kellett cserélni a szívemet. Sokszor úgy képzeltem, elraboltak, és kísérleteznek rajtam, egy szürreális világban éreztem magam. Az ébredést követő sokadik napon, amikor felültettek, akkor vettem észre azt is, hogy mennyi géphez vagyok kötve, és milyen sok cső lóg ki belőlem.
Attila december utolsó napjaiban jött ki a kómából, az intenzív osztályról nagyjából két héttel azután került át a szívsebészetre, ahol orvosok, ápolók, gyógytornászok és más szakemberek közös munkájával jutott el oda, hogy február 13-án végre hazamehetett. – Hosszú menetelés, heroikus küzdelem volt ez mindenki részéről azóta, hogy Attila több mint öt évvel ezelőtt megkapta a műszívet – emlékezik vissza Hartyánszky István, aki még azt is hozzáteszi: – Mi, orvosok nem tudunk mást tenni, csak segíteni a betegeknek gyógyulni. A legnagyobb harcot azonban nekik kell megvívniuk.
Attilának meggyőződése, hogy hit nélkül nem lehet ezt végigcsinálni.
– A családnak nem lehet mindent elmondani, nem terhelhetem őket a félelmeimmel, a kétségeimmel. Már a műtét előtt magába fordul az ember, végigveszi az életét, és jó esetben, ahogyan én, arra koncentrál, hogy jól jöjjön ki ebből a helyzetből. Nekem sokat számított, hogy a műszív beültetése miatt már volt egy hasonlóan nagy operációm, amelyből nagyon jól felépültem. De az ember akkor is roppant egyedül tud ám lenni azokban a napokban, amikor a szervre vár, hát még a műtőasztalon. Akkor már csak az imák segítenek, és szerintem azok is Istenhez fordulnak ilyenkor, akik egyébként nem vallásosak.
Ő maga igyekezett csak a pozitív gondolatoknak teret engedni, és annak a mély meggyőződésének, hogy fel fog épülni. Ebben segítette 88 éves édesapja, a párja és a három nagy fia is, akik azelőtt és azóta is komoly támaszai.
– Mi, szívsebészek a könnyűlovasság vagyunk, odamegyünk, odacsapunk, de küldetésünk jó esetben a műtét után néhány nappal befejeződik. Akkor folytatódik, illetve kezdődik aktívan az intenzívesek néhány hetes megfeszített munkája, majd a kardiológusok remélhetőleg évtizedekben mérhető gondozó tevékenysége – magyarázza Hartyánszky István. Az utóbbiak egyike Sax Balázs. A kardiológus igazi harcosnak tartja Attilát, aki már műszívesként is hozzá járt.
– Attila, részben a hivatásából és az ezzel kapcsolatos gondolkodásmódjából is fakadóan, végletekig precíz ember, aki megtervez mindent. A sors fintora, hogy az egészségét nem tudta az irányítása alatt tartani, a felépülését azonban, amennyire ez rajta múlik, elképesztő tudatossággal alakítja. Nagyon pozitív a hozzáállása, ahogyan a családjáé is, és a mi munkánk mellett ez a másik fontos faktor, amely a betegek felépülését a leginkább támogatja. Nem ritka, hogy valaki ennyi megpróbáltatás után feladja a küzdelmet, vagy ahhoz közeli állapotba kerül, de ilyen Attilánál sosem volt, ő mindig küzdött, és ennek meg is van az eredménye.
Pedig Attilának – ahogyan a hozzá hasonló helyzetben volt betegeknek – tényleg elképesztő lelkierőre, elszántságra és hitre volt és van szüksége a gyógyuláshoz. A hetekig tartó fekvés miatt gyakorlatilag eltűntek az izmai, emiatt hosszú időn át járni is alig tudott. A kitartó gyaloglás és a napi egyórás szobabiciklizés eredményeként ugyan sokat javult a helyzet, de talán a járása az egyetlen, ami alapján a külső szemlélő is gyanút foghat, hogy valami nincs rendben.
Az orrszondás táplálás után időbe telt, amíg képes volt lenyelni és megemészteni a szilárd ételt. Miután pedig hosszú ideig géppel lélegeztették, sokáig még a gégekanül eltávolítása után sem volt képes beszélni. Érdekes módon ezeken a problémákon sokkal nehezebben tette túl magát, mint azon a tényen, hogy új szív dobog a mellkasában.
Amikor arról kérdezem, gondol-e néha arra, hogy ezt egy olyan embernek köszönheti, aki már nincs közöttünk, így felel: – Természetesen eszembe jutott, hogy vajon ki lehetett, akitől ezt a segítséget kaptam, és hívő emberként neki is megköszönöm. De őszintén szólva többször jut eszembe a régi szívem, mint az új. El is búcsúztam tőle gondolatban, mégiscsak azzal születtem és éltem le majd hatvan évet, és még ha rossz is volt a végén, sok mindenen keresztülmentünk együtt.
– Megünnepli-e a második születésnapjaként a szívátültetését?
– Nem. Nem akarok folyton arra emlékezni, hogy milyen nehézségek árán jutottam el idáig, innen már csak előre akarok nézni.
– Afféle legenda, hogy a transzplantáltak az új szív miatt megváltoznak, másként éreznek, mást kívánnak, mint azelőtt?
– Azt mondják, létezik egyfajta sejtmemória, és lehet, hogy ez így van, de én ezt nem tapasztalom. A fizikai lét funkciói kissé megváltoztak, minden intenzívebb lett, de ez szerintem csak ahhoz képest látványos, amikor a szívbetegségem miatt le volt lassulva a szervezetem. Nem vettem fel új szokásokat, az ember éli a régi-új életét.
A csokoládéért korábban nem különösebben voltam oda, most azonban szinte állandóan kívánom, de ezzel szinte minden sorstársam így van, és ennek sem az a magyarázata, hogy a donoraink mind édesszájúak lettek volna. A gyógyszerek sajnos nagyon megváltoztatják az ízérzékelést, igazából semmi nem olyan ízű, mint amilyenre korábbról emlékszünk. A savanyú nagyon savanyú, a keserű borzasztó keserű, sem a leveseknek, sem a sülteknek, sem a köreteknek, sem a gyümölcsöknek nem olyan az ízük most, mint ahogyan bevésődött. Egyedül talán a csokoládé ugyanolyan, ezért is kívánjuk szerintem annyira.
Mindezt megerősíti Sax Balázs doktor is, aki kollégáival Attilán kívül mintegy 160 szívátültetettet gondoz a Városmajorban.
– Nagyon kevés embernek okoz problémát az a tény, hogy más ember szívével él. Az új szívesek nagyon tisztán látják, hogy nem lehetett megmenteni azt az embert, akiből a szervet eltávolították, és ha az a szív most nem az ő mellkasukban dobog, akkor a sírba vitték volna a többi szervvel együtt.
A kezelőorvos szerint bár a szívátültetettek továbbra is nagyon különbözőek, abban hasonlítanak, hogy miután mindannyian átmentek egy nagyon nehéz élethelyzeten, és a megpróbáltatások mind nyomot hagytak bennük, mégis talán kicsit bölcsebben, pozitívabban szemlélik a világot.
Attila mindenesetre olyannyira, hogy szemernyi kétsége sincs afelől, ősszel ismét csaknem ugyanúgy képes lesz majd végezni a munkáját, mint a szívátültetés előtt. Egy nagy győri multi villamosmérnökeként műszívvel is dolgozott, egy speciális szerződés keretében, amelyben megszabták, mit nem csinálhat, melyik részlegbe nem léphet be a saját érdekében.
A továbbiakat így foglalja össze: – Ahogyan akkor, amikor megkaptam a műszívet, most is csak előre akarok nézni. Nem szeretném a lécet magasra tenni, de az a minimum, hogy visszamegyek dolgozni. Egészségesnek érzem magam, miért ne dolgoznék?
A Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikáján Attiláé volt az ötszázegyedik szívátültetés. Azóta idén május végéig további több mint harminc beteg kapott új szívet és ezzel újabb esélyt az életre.