– Miért tart egy férfipulóvert az irodájában a szék karfájára terítve?
– A kardigán Móna István öttusázó olimpiai bajnoké. Ő a nagy barát, feltétel nélküli szeretet volt köztünk. Természetesen megéltünk hullámvölgyeket, egyszer egy évig nem beszéltünk, de azt mindig tudtuk, ha nagy a baj, akkor számíthatunk egymásra. Nagyrészt neki köszönhetem, amit elértem. Soha nem tudom neki megköszönni, amit mentorként és barátként értem tett. Sajnos Pista bácsi már nyolc éve nincs közöttünk. Ha úgy érzem, hogy bántanak, vagy ha nagyon rossz kedvem van, akkor felveszem a kardigánját, hogy vigyázzon rám.
Pofon Atlantában
– Sima István, a nevelőedzője mit látott meg 1980-ban a duci kislányban, akit bánatára a kevésbé jó csoportba soroltak be?
– Nem tudom, hogy ő volt-e, aki felfedezett engem, vagy én hívtam fel a figyelmét. Talán az utóbbi. Látta, hogy valamit tud ez a kiscsaj, mert nem lehet lekoptatni az edzésről, és azzal se lehet megbántani, ha kritizálják. Pista bácsi, ha csak rám mosolygott, már boldog voltam, ha pedig elhívott iskolázni, azt triplán meg akartam hálálni.
– Utolsó mestere, Kulcsár Győző kinek engedte meg, hogy tegezze?
– Azt mondta, ha olimpiai bajnok leszek, akkor tegezhetem. Ez nagyobb elismerés, mint a győzelem. Részemről a tegeződés sosem volt őszinte. Annyira tiszteltem Győző bá’t, hogy amikor azt mondtam neki, „szia, Mester”, ő is érezte, hogy ez csak móka.
– Szavakba foglalható az az érzés, amikor a dobogó tetején áll?
– Nem lehet megfogalmazni, ahogy azt az örömöt sem, amikor megszületik egy baba, és azt a fájdalmat sem lehet leírni, amikor valaki ezüstérmes lesz. Bárki bármit mond, egy sportolónak elveszteni az olimpiai aranyérmet – tragédia. Abban a pillanatban másodiknak lenni sokkal rosszabb, mint kiesni az első kanyarokban. Egy nappal később természetesen már nem. Azt az érzést nem kívánom senkinek, amikor az atlantai olimpián kikaptam a négybe kerülésért.
– Ott mi történt, mi volt a baj? Atlantába az első számú esélyesként ment ki.
– Az olimpia teljesen más pszichét igényel. Ott olyan megfelelési kényszer és vágy van a sportolóban, ami teljesen le tudja nyomni a tudását, éppen ezért ritkán nyeri meg a legjobb tudású vívó. A sok-sok jó közül az egyik győz. Sydney előtt a 13. voltam a világranglistán, az athéni olimpiára éppen csak hogy kijutottam – a magyarok közül is az utolsó voltam, aki befért a csapatba. Atlantában viszont toronymagasan vezettem a világranglistát. Én megéltem, amikor elszáll a versenyző, és elhiszi magáról, hogy verhetetlen, hogy ő a király, nem is kell kiutaznia, küldjék haza az aranyérmet. Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy Atlantában hatalmas pofont kaptam. Az kellett ahhoz, hogy az egész lényem átalakuljon, és egy új Nagy Tímea szülessen, ugyanazzal a tudással, de alázattal és jóval szerényebben.
– Kik és hogyan fogadták itthon az atlantai vereség után?
– Az olimpia előtt egy reklámfilmforgatáson ismerkedtem meg a férjemmel. Miután hazajöttem, megfogta a kezemet, és elvitt Máltára. Atlanta után néhány keresetlen szó vagy biztatás jólesett volna. Miközben a poklokat éltem meg, és abba akartam hagyni a vívást, nem sokan hívtak fel, hogy megvigasztaljanak. A mesterem, Udvarhelyi Gábor életemben csak egyszer dicsért meg. Sydney-ben azt súgta a fülembe: „Büszke vagyok rád, banya.” Hetekkel Atlanta után felhívott, és azt mondta: „Nekem akkor is a világ legjobb vívója vagy. Mikor jössz edzésre?” Nagyon szégyelltem magam, hogy ő nem vesztette el a hitét, én pedig igen. Visszamentem a vívóterembe.
– Hol tartja a két olimpiai aranyérmét?
– Elpakoltam őket, nem raktam ki a vitrinbe. Amikor jött a gyerekek fogacskája, beraktam a mélyhűtőbe. Az érmet rágcsálva kellemesen hűtötték az ínyüket, látszanak is rajta a kis harapásnyomok. Mostanában elég sokat járok élménybeszámolókra, az iskolákban a gyerekek nagyon kíváncsiak az olimpiai érmemre. Az egyik óvodában egy kislány nagyon cuki volt, azt mondta, hogy sokkal csúnyább vagyok a tévében, mint élőben.
– Miért nem a vívósportágban, a szövetségben dolgozik? Hogyan lett a margitszigeti uszoda létesítményvezetője?
– Logopédusként végeztem, és a Testnevelési Egyetem szakedzői szakán is szereztem diplomát. A vívószövetségben elnökségi tag vagyok, de nem a legaktívabb. Tudom, mi történik, de nem kotnyeleskedem bele. A Hajós Alfréd uszodába délutáni edzésre hordtam a nagyobbik lányomat, Csengét. Amíg ő úszott, addig én a lelátón szuszókáltam. Bárhol el tudok aludni, mert négykor kelek, hogy legyen időm kondizni. Utána kezdődik a napi rutin, amiben egy rossz dolog van. A gyerekek rengeteget esznek, de én nem tudok és nem is szeretek főzni. Próbálkozom. Ha nagyon éhesek, akkor megeszik… Egy nap Dala Tamás vízilabdázó, az Olimpiai Központ vezetője megkérdezte, ha Csenge miatt itt töltöm az időmet az uszodában, miért nem dolgozom közben. Akkor már kifelé mentem a vívásból, ezért gondoltam, megpróbálom. Kezdetben sportszervezőként dolgoztam, aztán szépen lassan létesítményvezető lettem. Dala Tamás tanította – és a mai napig tanítja – nekem a szakmát. Mondhatjuk, hogy ez egy gondnoki szerep, de azt is, hogy én irányítom az uszoda működését, figyelek rá, hogy az engedélyek, a rendelések, a pályabeosztások, a számlázások rendben legyenek. Életem egyik legnagyobb élménye volt a tavalyi vizes vébé. Büszke vagyok rá, hogy részese lehettem mint létesítményvezető.
Előny a ruhatárban
– Könnyen vált vezetővé? Igaz a hír, hogy néha összeférhetetlen, annyira őszinte?
– Nagyon nehezen váltam vezetővé. Összeférhetetlennek Dala Tamás nevezett, mert mindig szemtől szembe mondom a véleményem. Egy héttel ezelőtt én is kaptam egy kritikát az egyik kollégámtól. Azt mondta, hogy hataloméhes vagyok. Ami annyira távol áll tőlem! Ha hatalom van a kezemben, nem arra használom, hogy embereket bántsak, hanem, hogy segítsek nekik. Én szeretem a kritikát, ha építő jellegű. Sőt, ha valakinek igaza van, változtatok is. De most ezt a jelzőt kaptam.
– A gyerekei hogyan viszonyulnak hozzá, hogy az édesanyjuk kétszeres olimpiai bajnok?
– Különösebben nem érdekli őket. Egy időben a középső lányom, Luca állandóan világgá kürtölte. A legkínosabb helyzet az volt, amikor a színházi előadás végén beálltunk a ruhatári sorba, Luca pedig félretolta az embereket: „Az anyukám olimpiai bajnok, ő kapja meg először a kabátját!” Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ezt nem szabad, nem illik, anyának se jó, de nem nagyon érdekelte, továbbra is mindenhol hangoztatta.
– Hogyan választottak sportágat a gyerekek? Szerette volna, hogy ők is vívjanak?
– Szerintem a szülő ne befolyásolja a gyereket, hogy milyen sportágat válasszon. Azért viszont küzdjön, hogy sportoljon. Mind a három gyerek az óvodában kezdett el napi rendszerességgel úszni. Nem akartak úszók lenni, viszont a vízilabda nagyon megtetszett nekik. Én egyedül vagyok a három gyerkőccel, s mikor kicsik voltak, és három különböző helyre jártak sportolni, nem volt egyszerű mindegyiket elvinni és értük menni. Jelenleg mind a hárman itt vízilabdáznak az uszodában. Luca és Csanád az UVSE-ben, Csenge a Honvédban. Ő már húszéves, s magasabb szinten űzi a vízilabdát. Nagyon büszke vagyok rájuk.
– Sydney-ben nyert egy olimpiai aranyérmet, majd szült egy gyereket, aztán Athénban ismét győzött, és megint várandós lett. Mit szólt a szakma, hogy háromszor is bejelentette, kisbabát vár?
– Az elsőnél nagyon meglepődtek, főleg hogy fölszedtem 30-35 kilót. A másodiknál Móna Pista bácsi azt kérte tőlem, hogy ne mondjam, hogy nem akarok visszatérni. Miután megnyertem az athéni olimpiát, ő volt az első, aki felhívott, hogy: „Be ne merd jelenteni a sajtótájékoztatón, hogy harmadik gyereket akarsz. – De Pista bácsi, már a dobogó tetején mutattam a férjemnek, hogy készüljön.” Amikor az ember megnyeri az olimpiát, nem nagyon gondolkodik, nem tud figyelni a szponzorációra, nem mérlegel, hogy mit kellene tennie, s mit nem, egyszerűen csak boldog. Én meg nem nagyon tudok mást mondani, mint amit érzek. Ezért is vagyok összeférhetetlen.
– Miért hagyta abba az élsportot 2010-ben? Megunta, vagy elfáradt, és úgy érezte, hogy többet már nem tud letenni az asztalra?
– Két dolog miatt mondtam azt, hogy nem csinálom tovább. Egyrészt Móna Pista bácsi kórházba került, és nekem fontosabb volt bejárni hozzá, mint edzésre menni. Másrészt akkor váltam, és tudtam, egyedül nem tudok felkészülni.
– Felvette azóta a vívóruháját?
– Az Erzsébet-táborok között volt tematikus tábor, ahol vívtam a gyerekekkel, vívógálára is elhívtak Moszkvába és Portugáliába, de a saját magam örömére nem mentem edzeni. Talán egyszer az öreg tyúkok társaságával lemegyek, és vívogatok.
– Szokott olyasmivel foglalkozni, amit csak magáért tesz, nem a gyerekeiért, nem másokért?
– Az is hobbi, hogy sportolok. Az az én időm. De most teljesen frusztrált vagyok, mert nem sikerült összegereblyéznem a leveleket a kertben, és a csapot is rég el kellett volna zárni. Nem szeretek otthon punnyadni, nem is jellemző rám. Mindenben próbálom megtalálni az egyensúlyt, ami még jó nekem, és amivel tudok segíteni. Ezért nem tudok mit kezdeni a hataloméhes jelzővel.
– Látom, ez most nagyon bántja.
– Nagyon! Mert nem értem, hogy miért kaptam. De biztos van oka.
Csavarni a késen
– Szombathelyen egy szakmai stáb az izlandi gyermekvédelmi modell hazai elterjesztésén dolgozik. A szexuálisan bántalmazott gyermekek ügyeiben egyetlen kihallgatás után, ezáltal újabb megrázkódtatás átélése nélkül születhetnének ítéletek. Jószolgálati nagykövetként hogyan tudja segíteni a stáb munkáját?
– Felhívom a figyelmet a nálunk még újnak számító gyermekvédelmi kezdeményezésre. Magyarországon a gyerekeknek többször kell elmondaniuk, mi történt velük, újra és újra átélve a traumát. Ezzel nem kihúzzuk a kést, hanem még egyet csavarunk rajta. Lazáryné Illés Mária klinikai szakpszichológus vezetésével a Barnahus (Gyerekház) elnevezésű izlandi példát szeretnénk behozni, amihez viszont sok mindent meg kell változtatni, törvényt kell módosítani. Eddig semmilyen felkérést nem vállaltam el, csak ezt az egyet. Lazáry Mária a Rácz Zsuzsa által alapított Aranyanyu Díj egyik jelöltje volt. A zsűritagoknak – köztük nekem is – nagyon nehéz a helyzetük, mert itthon jobbnál jobb segítő foglalkozású emberek dolgoznak. Őket – és nem minket, olimpikonokat – kellene példaképként iszonyú magasra emelni, mert ők nem magukon, hanem másokon segítenek. Semmiféle párthoz vagy csoporthoz nem tartozunk, és csak olyan embereket díjazunk, akik előtt vörös szőnyeget gurítanék le, és esküszöm, a kezemmel söpörném, hogy végigmenjenek rajta. Persze ők ezt nem várják el. Büszke vagyok Magyarországra, arra, hogy magyar vagyok, de szeretném, ha őket is mindenki megismerné, hogy tudják, ilyen emberek oktatják a gyerekeinket vagy gyógyítják a szüleinket. Rettentően fáj, hogy idén nem tudjuk meghirdetni az Aranyanyu pályázatot, mert nincs szponzor, aki a kezdeményezés mellé állna, de hiszek benne, hogy hamarosan találunk. Viszont amíg nem sikerül, addig tehetetlennek érzem magam, és olyankor kezdek összeférhetetlen lenni. Jobb, ha most egy kicsit felveszem Pista bácsi kardigánját.