– Különleges családnevet visel. Mit lehet tudni a Raddákról?
– Nem tudjuk, honnan jöttünk. Tudomásom szerint a mi családunk volt az egyetlen Radda Magyarországon, de Ausztriában és a világ más pontjain sokan viselik ezt a nevet. Apám Budapesten szerzett jogi diplomát, majd ügyvédként Győrben dolgozott. Édesanyám, Bernolák Anna, az első nő volt Magyarországon, aki agrokémiából szerzett doktori címet. Nem ment egyszerűen. Amikor az egyetem elvégzése után azzal állt a professzora elé, hogy doktorátust szeretne, azt a választ kapta, hogy amíg ő él, erről ne is álmodjon. Anyám összetört az elutasítás miatt. Egy héttel később a professzor meghalt, anyám folytathatta tanulmányait. A Bernolák família több tagja igen magasra jutott. Nagyapám például az osztrák–magyar hadsereg tábornoka volt.
– Győri létére miért a pannonhalmi bencés gimnáziumban érettségizett?
– A bencés apátsággal régóta szoros kapcsolatot ápolt apám – ő volt az ügyvédjük. A második világháborúban Győrt is bombázták a szövetséges csapatok, apám úgy gondolta, hogy vidéken nagyobb biztonságban lesz a felesége és három gyermeke. Egy Pannonhalmához közeli kistelepülésen, Tarjánpusztán kaptunk szállást. A háború után nem mentünk vissza Győrbe, hanem Pannonhalma közelében maradtunk. Az apátság világi tanárainak fenntartott egyik lakásba költözhettünk be. Logikus döntés volt, hogy a falusi iskola befejezése után a bencés gimnáziumban tanulok tovább.
– Az érettségit követően az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult. Miért a kémiát választotta, s miért nem a jogi pályát?
– Az én családi hátteremmel csak azért mehettem egyetemre, mert végig kitűnő tanuló voltam és országos tanulmányi versenyeket nyertem. Szívem szerint irodalomkritikus lettem volna, ám beláttam, hogy az irodalomtörténetet csak a kommunista rendszer szempontjai szerint művelhetem, de ehhez nem volt kedvem. Kényszerűségből olyan pályát választottam, amely a vasfüggönyön innen és túl is ugyanaz. Két irány jöhetett szóba: a matematikusi és a vegyészi pálya. Anyám tiszteletére az utóbbit választottam.
– Másodéves volt 1956-ban. Nem fejezte be az egyetemet, hanem még azon a télen külföldre ment. Miért döntött a távozás mellett?
– Csodálatos érzés volt a barátaimmal közösen vonulni az utcákon, megérezni a szabadság ízét, hinni abban, hogy más lehet az élet. November elején bejöttek az oroszok, éreztem, hogy mindennek vége. Budapestről felhívtam az apámat, és elmondtam neki, hogy külföldre szeretnék menni. Azt mondta, ha tehetné, ő is menne, de ügyvédként semmire se jutna, és a barátai is itt vannak. Ő itthon marad, de engem egy feltétellel kienged: ha magammal viszem az egy évvel idősebb nővéremet és a három évvel fiatalabb öcsémet. Képzelheti, mit érzett apám és anyám, miként élte meg az akkori időket, ha mindhárom gyerekét hajlandó volt útnak indítani… Taxival mentünk Sopronba. Pontosabban mentünk volna, de a katonák visszafordítottak a város előtt. A taxisnak az egyik faluban volt egy ismerőse, rábízott bennünket. Lovas kocsival zötyögtünk a határ közelébe. Kétszáz méterre a határtól megállt a kocsis, és azt mondta: vagy átkeltek ezen a jeges patakon, vagy ott a híd, de azt katonák őrzik. A hideg vízen nem akartunk átmenni – november utolsó napjait írtuk –, inkább, összeszedve minden bátorságunkat, a hidat választottuk. Sok pénz volt nálam. A maréknyi papírpénzt a katona felé nyújtva azt mondtam: „A híd túloldalán ennek a pénznek nincs értéke.” Elvette a pénzt, és átengedett bennünket. Életem legveszélyesebb pillanatát akkor éltem át. Ausztriában egy menekülttáborban kötöttünk ki. Aztán a nővérem baráti kapcsolat révén Belgiumba került, az öcsémet Innsbruckba vitték. Azt ígérték, hogy igazi osztrákot faragnak belőle. Így lett. Nekem először a padovai egyetemet ajánlották fel; Pannonhalmán olaszul tanultam, jól beszéltem a nyelvet. De nem mentem, mert akkor már tudtam, hogy tudós akarok lenni. Az én jövőm pedig angol nyelvterületen volt.
– Gömöri György az Európai Utas című folyóiratban írta: az ötvenhatos magyarok közül a legnagyobb karriert Radda György futotta be. Nemcsak az Oxfordi Egyetemen lett a molekuláris kardiológia professzora, hanem pár éve a Medical Research Council igazgatójává is kinevezték. Ez annál is nagyobb eredmény, mert úgy emlékszem, Oxfordba érkezésekor talán csak pár szót beszélt angolul. Valóban így volt?
– Így. Olaszul, németül, oroszul beszéltem, angolul egy kukkot sem értettem. Bécsben találkoztam két oxfordi professzorral – németül beszéltünk az elképzeléseimről. Másnap már a Brit Vöröskereszt egyik repülőjén ültem. Utólag tudtam meg, hogy hétezer magyar diák került azokban a hónapokban Nagy-Britanniába. Oxfordban egy újabb tesztbeszélgetésen vettem részt. A kérdezőm nem értett az általam ismert nyelveken, én nem beszéltem angolul. De volt egy közös nyelv, amit mindketten ismertünk: a Mengyelejev-féle periódusos rendszer. Gyorsan bebizonyosodott, hogy jó kémikus vagyok. Egy hónapot kaptam arra, hogy a nulláról olyan szintre fejlesszem magam, hogy a január közepén induló új szemeszteren már értsem, amit az előadók mondanak. Némi túlzással éjjel-nappal tanultam, napi kétszáz új szó volt az egyik penzumom. Sikerült. Angolul jegyzeteltem a kémiai előadásokat a Merton College-ban. Ezen az egyetemen szereztem a diplomámat, itt doktoráltam és itt voltam tanszékvezető professzor. Az egyetem után egy évet Kaliforniában töltöttem, az 1961-ben a fotoszintézis kémiai hátterét felfedező, ezért kémiai Nobel-díjat elnyert Melvin Calvin mellett dolgoztam. Biokémikus akartam lenni, ezért vállaltam ezt az évet. Hazatérve a biokémiai tanszéken felkerestem Hans Adolf Krebst – ő 1953-ban kapott orvosi Nobel-díjat a róla elnevezett citromsavciklus felfedezéséért –, nála kezdtem el kutatni.
– Volt némi ellentét önök között, hiszen biokémikusként egy szerveskémikusi tanári állást kapott a Merton College-ban. Hogyan simult el ez a konfliktus?
– Krebs azt mondta, ha elfogadom az állást, ő nem garantálja, hogy belőlem valaha is jó biokémikus lesz. Sokat vívódtam, végül elfogadtam az állást. Krebs megtűrt az intézetben, kutathattam, hiszen nem kerültem neki semmibe. Két év múlva állást adott a tanszéken. Amikor 44 évesen, 1980-ban Fellow of the Royal Society címet kaptam – ez olyan rang, mint Magyarországon az akadémiai tagság –, Krebs életében először eljött a laboromba, és személyesen gratulált. Máshoz sem ment, elvárta, hogy hozzá menjenek az emberek.
– 1974-ben a világon elsőként ön írta le a mágnesesrezonancia-spektroszkópia (MRS) jelentőségét a szövetek tanulmányozásában. Ezen tanulmányai alapján jött létre a világ első klinikai MRS-laboratóriuma az Oxfordi Egyetemen, ahol a világ első molekuláris kardiológia tanszékét alapította. Ön dolgozta ki azt a képalkotó eljárást, amelyet ma MRI-nek nevezünk. Honnan jött az ötlet?
– Az első kísérleti eszközünk egy kicsiny mágnesből és egy üvegcsőből állt, ezekkel izomszöveteken kísérleteztünk – Nature-cikk lett az eredmény. Mi azonban nagyobb eszközről álmodtunk, akkoráról, amivel már egereket és patkányokat vizsgálhatunk. Ötvenezer fontból megépült egy nagyobb berendezés, a pénzt egy alapítvány, a British Heart Foundation biztosította. Hamarosan kisemlősök helyett embereken akartunk segíteni. 1980–81 hozta el a második nagy áttörést. Kísérleti berendezésünk már klinikai alkalmazásra is alkalmas volt, erről is Nature-cikk született. 1983-ban az oxfordi John Radcliffe Hospitalban üzemeltük be a világ első, teljes emberi test vizsgálatára alkalmas mágnesesmagrezonancia-spektroszkópját. Százával vizsgáltuk a betegeket, volt idő, amikor ötven ember dolgozott velem. Ez az eljárás napjaink talán legelterjedtebb és leginkább széles körben alkalmazott kémiai szerkezetvizsgálati módszere. Ha annak idején szabadalmaztatom ezt az eljárást, igen gazdag ember lennék, de mert – tévesen – azt mondták, hogy ez a módszer nem szabadalmaztatható, nem éltem a lehetőséggel. Ha nekem személy szerint nem is adatott meg, hogy rengeteg pénzem legyen, mégis nagyon sok pénz felett rendelkeztem. 1996–2003 között főigazgatóként az Egyesült Királyság Orvosi Kutatótanácsát vezettem: azt vallom, hogy csak olyan ember vállaljon el ilyen posztot, aki tudós marad.
– 2000-ben az angol királynőtől lovagi címet kapott. Hogyan változott meg az élete?
– Nincs érdemi hatása az életemre. Illetve annyi, hogy ha el akarunk menni egy jobb étterembe, akkor oda is bejutunk, ahol korábban nem mindig volt hely. Amikor Mrs. Radda telefonált, annak nem volt olyan hatása, mint amikor Lady Radda emelte fel a telefonkagylót. Egyik kutató ismerősöm – köztudottan nincs humorérzéke – egyszer ugyanazt a kérdést tette fel, mint ön. Azt válaszoltam, hogy mióta Sir vagyok, mindig tollal kell leírni a nevem, előtte ceruzával is szignálhattam a papírokat. Elhitte.
– A 2009-ben alapított Semmelweis Budapest Awardot, a Semmelweis Egyetem legrangosabb tudományos díját 2011-ben az MRI-vizsgálatok magyar származású atyjaként ön kapta. A díjátadón úgy fogalmazott, külön megtiszteltetés ez a magyar kitüntetés, hiszen szülőhazájában is elismerik a munkáját. Mit jelent önnek a szülőhaza?
– A szüleim temetésére hazajöhettem, de sokáig csak ennyi volt a kapcsolat. Először a Royal Society és a Magyar Tudományos Akadémia közös programjában kerültem kapcsolatba magyar kutatókkal, egy csereprogramban állapodtunk meg. Magyarok jöttek ide, angolok mentek oda. Én vezettem a brit delegációt. A magyarok nem tudták, hogy én is onnan jöttem. Fesztelenül beszélgettek, kénytelen voltam megmondani, hogy értem, amit mondanak. Az elmúlt évtizedekben sokszor megkaptam, milyen szerencsém volt, hogy elmentem. Jól éltem, jól élek, nem kérnek a segítségemből. Bántott a dolog, de túltettem magam rajta. Mára nagyon sok barátot szereztem, és újraéledtek a sok évtizede megszakadt barátságok is. A Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja vagyok, és Pálinkás József is felkért a nemzetközi tanácsadó testületébe.
– 2014 elején a Faust-bál védnökeként az operaházban is megjelent. Táncolt is?
– Természetesen, pedig a fájós térdemmel nagyon nehezen ment.
– Az MRI megalkotójaként akár Nobel-díjas is lehetne. Hallott arról, hogy esetleg az ön neve is szóba került?
– Én sohasem a díjakért dolgoztam. Ha valaki azért kutat, hogy majdan valamilyen díjat elnyerjen, az nem ér célba. Ismertem tudósokat, akiknek azért ment tönkre az életük, mert a Nobel-díj lebegett a szemük előtt. Nem kapták meg, ezért nem élvezték az életet.
– Elégedett a pályájával, az életével?
– Nem. Szeretnék jól zongorázni, de nem tudok. Még nem tudok.