A halottakat egymás után rakták a deszkára. A lejtőről a nehéz test egy pillanat alatt lecsúszott. Egy alig hallható kis loccsanás. Nem nagyobb, mint amikor a Tisza áradó vizébe egy kavicsot ejtünk. Egy felcsobbanó fehér habocska… Azután a második, a harmadik, a tizedik, a huszadik. […] Felnéztem. Ameddig a szem ellátott, a csodálatos kékség ragyogott. A kék tenger a ragyogóan kék olasz ég alatt…” – amíg Darvas Gábor a Duca di Genova halálhajó fedélzetére jutott, olyan eseményeket kellett átélnie, amelyek után már szinte törvényszerűnek tűnt, hogy bajtársait „vígan ficánkoló” halak falják föl a Tirrén-tenger vizében.
A szabadkai 86. császári és királyi gyalogezred katonája éppen tényleges idejét szolgálta, amikor kitört a világháború. Hadra kelt Szerbia ellen azzal a hadsereggel, amely szerinte „mindenhez nagyszerűen értett, csak a hadviseléshez nem […]. A díszmars, a fegyverfogás, az örökös gombpucolás, a szabályszerű szalutálás tudása volt a legfontosabb. […] A tisztek hosszú kardjaikba botlottak minduntalan, de a világért le nem tették volna: Forsrift volt. A híres csukaszürke egyenruha pedig a lehető legszebb kontrasztot képezte a tereppel.”
De Darvas nem is jutott messzire ezzel a sereggel: a szerbiai Valjevóba érve kórházba került tífusz gyanújával. Betegen érte meg, hogy 1914 végére a szerbek kisöpörjék hazájukból a k. u. k. ármádiát, sok tízezer hadifoglyot ejtve – köztük a Valjevóban „felejtett” komplett hadikórház betegeit és személyzetét is.
Darvas Gábor elfelejtett regénye, az 1930-ban Újvidéken – pontosabban már Novi Sadon – megjelent „Mindent meggondoltam és mindent megfontoltam” voltaképpen itt, Valjevóban kezdődik, végigjárja és -éli főhőseivel a Szerbián, Koszovón és Albánián átvezető 1915-ös balkáni halálmarsot, átkel a Földközi-tengeren a Duca di Genova tehergőzössel, hogy végül kikössön a szardíniai Asinara, Szamár-sziget partjainál… Mondhatjuk, a szórványos, ám annál torokszorítóbb memoárok, történeti összefoglalók mellett ez volt az első szépirodalmi igényű magyar munka, amely a XX. század végére elfelejtett halálmars és szamár-szigeti pokol történetét megörökítette, méghozzá a szemtanú hitelességével.
Ám korabeli sikere, kedvező kritikai fogadtatása ellenére a könyv 1945 után baltaként süllyedt az irodalmi és hadtörténeti emlékezet fenekére, akárcsak a két háború közötti emlékirodalom többi műve. És akárcsak maga az író, az 1889-ben a délvidéki Törökbecsén született Darvas Gábor, aki megmaradt egykönyves írónak, s 1935-ben mindörökre elhallgatott, miután kivándorolt a mai Izrael területére. Haifában élte le életét fémfeldolgozó szerszámgyár tulajdonosaként. Talán 1972-ben halt meg, még halának éve is kérdőjeles. „Ahhoz a szerencsétlen nemzedékhez tartozott, amelynek életpályáját oly kíméletlenül derékba törte az első világháború” – írja róla Kalapis Zoltán Életrajzi kalauzában.
Vannak, akik szerint a hadifogoly-irodalom gyalázatosan unalmas műfaj: éheznek, fáznak, bántják őket, menetelnek, szöknek, meghalnak – mindegyik visszaemlékezésnek nagyjából ezek a csomópontjai. Kétségtelenül nem a Kuncz Aladár-i vagy Markovits Rodion-i mélységgel és magassággal jellemezhető a legtöbb memoár, hiszen többnyire szenvedésük megörökítésétől átfűtött, lelkes amatőrök munkái ezek, melyek a két háború között voltak divatban, és amelyek sokszor elbontják a tények és a fikció között feszülő szögesdrót kerítést.
Ennek ellenére számomra letehetetlen olvasmányok – legyen szó egyszerű bakák töredékes jegyzeteiről vagy művelt tisztek irodalmi előképekre kacsintó könyveiről. Mára ezeknek a műveknek a jó része egyébként árverési tétel, ahogy Darvas Gábor papírfedeles, rongyos szélű könyvét is csak így sikerült beszereznem többéves sikertelen próbálkozás után…
A „Mindent meggondoltam…” pofonegyszerű könyv: négy magyar katona közös szenvedésének története a háború és a fogság bugyraiban, lineárisan elmondva, minden prózai tűzijáték, minden szerzői bukfenc nélkül. Az elbeszélhetetlenül kegyetlen történet elbeszélése úgyis mindennél többet mond. Ahogyan a szerbek kezére került valjevói járványkórházban az osztrák–magyar katonák közül kiemelt ápolók, valójában „kápók” rutinszerűen agyonverik azokat a betegeket, akik maguk alá piszkítanak, mivel nem képesek kivonszolni magukat az árnyékszékre.
Ahogyan magát Darvast is csaknem tömegsírba dobják, pedig még pislákol benne az élet. S ahogy a halálmars alatt lassan minden ruhájukat, takarójukat élelemre cserélik a nyomorultak, miközben átvonszolják magukat szinte a teljes Balkánon, szerbek, albánok, törökök, macedónok, bosnyákok és még ki tudja, miféle nemzetiségek nyüzsgésében, éjjelente szénakazalban, temetőben vagy jobb esetben mecsetben hálva, mert a törökök csak oda engedik be őket.
Az utakat mindenütt halottak szegélyezik, amint a menekülő szerb hadsereg maga előtt hajt 35 ezer osztrák–magyar hadifoglyot, a tífuszjárványok túlélőit: „Mezítelenre voltak vetkőztetve, s a kóbor ebek rágták le róluk a húst. […] Azok a régi szép olajnyomatok jutottak az eszembe, ahol az elesett katona pompás uniformisba öltöztetett vérző teste feküdt a buja harctéren… Piros vére szép színhatás volt a gyönyörű zöld fűvel… Fejénél a mennyből leszállt dicsfényes angyal, babérkoszorúval a kezében, melyet a megdicsőült hős feje fölé tart.” A hősi halott festői megdicsőítése helyett az éhségtől haldokló hadifoglyok inkább kikaparták a frissen eltemetett bajtársakat, és az esti tábortűznél megsütötték, megették az emberi maradványokat…
Darvas Gábor regénye már szerb fennhatóság alatt született, valóban inkább Novi Sadon, mint Újvidéken. Ezt mutatja a kötelező rokonszenv a szerb fogva tartók iránt – akik végighajszolták őket a halálmarson, igaz, velük együtt szenvedve – és a kötelező ellenszenv az olaszok iránt – akik meg menedéket adtak nekik a szerbek és az éhhalál elől, igaz, eleinte olaszos hebehurgyasággal, ami sok ember életébe került. Ezzel együtt a regény megrendítő és hiteles mű.
Különösen kijózanítóak a cserbenhagyott hadifoglyok létérzését kifejező mondatok, azaz a híres Ferenc József-i kijelentés értelmezése: „»Mindent meggondoltam és mindent megfontoltam«… Eddig soha nem gondoltam erre a régen elfelejtett, banális, hazug pár szóra. […] De most fájt… Az eleven húsomba vágott… Legalább az a két minden ne lett volna benne…”