A Judit meg a Vilike voltak a legrendesebb szomszédaink. A Judit vagy állt kint a Dankó meg a Magdolna utca sarkán, vagy a Vilike hordta fel a sarokról meg a buszmegállókból a kuncsaftokat magukhoz, a zsáklakba. Ha torlódás volt, akkor leültette őket az ajtó mellett egy székre, vagy megkérte őket, hogy cigarettázzanak még a ház előtt, esetleg tegyenek egy kört, kerüljék a feltűnést meg a háztömböt, őrizzék meg az inkognitójukat. Ebből sem volt gond, nem emlékszem, hogy lett volna.
Ahogy emlékszem, a Vilikének nem volt rossz tulajdonsága, nem verte az a Juditot, nem ütötte meg sohasem, legalábbis úgy, hogy szem előtt legyen, nem volt annak a fiúnak egy hangos szava sem, a Judithoz főleg nem. Vitte moziba minden szombaton vagy hétvégén, babusgatta, szerette az nagyon azt a lányt. Emlékszem, reggelente még énekelt is neki. Ahogy kinyitották a zsáklakban az ajtót, hogy kiszellőzzön az éjszaka meg a doh meg a nyirkos öreg falak savanyú szaga, szóval ahogy kinyitották reggelente az ajtót szellőztetni, mindig hallottam, hogy a Vili dúdol és énekel, és azt olyan átható szeretettel tette, hogy tudtam, hogy egészen biztos voltam abban, a Juditnak énekli ezeket, így ébresztgeti, így keltegeti, így engedi, hogy felkeljen egy következő napra, hogy aztán végezze a dolgát rendesen, tudjanak miből megélni.
Ez olyan szép volt így együtt, hogy a Vilikébe titokban én is beleszerettem, és olyan életet szerettem volna, mint amilyen nekik kettejüknek van. Hogy nekem az én uram majd minden reggel dúdoljon és énekeljen. És amikor az első napsugarak melengetni kezdik a szemhéjamat, amikor érezni kezdem, hogy a meleg kicsiklandíroz a takaró alól, és már ki kell dugjam a lábamat, mert nem bírom, hogy melege van, akkor az én lábamat az én emberem két meleg tenyerébe dugjam, és ahogy kinyitom a szememet, fonja körbe szemgolyómat, ahogy nekem, csak nekem gyönyörű hangján dúdol, dudorászik szerelmesen. Ilyen embert szerettem volna magamnak is, mint amilyen a Juditnak is van, ilyen életet szerettem volna magamnak is, tiszta bolond voltam, nem?
Még kislány voltam akkor, olyan tízévesforma, kicsit idősebb talán, hajnalban direkt ezért keltem fel, hogy kinyissam az ablakot, és aztán csak erőltettem, hogy kinyissam a szemem is, nehogy visszaszenderkéljek, nehogy elaludjam a Vilike kora reggeli madárdalát. Ültem az ágy szélén, fogtam a csálé fülű plüssrókámat, amit még anyukám vett nekem, azt nagyon szerettem, ültem ott a rókával, jajj, most is nagyon emlékszem, ahogy azt szorítottam, raktam egyik kezemből a másikba, hogy így számoljam a másodperceket, hogy így tartsam, erőltessem, hogy ébren maradjak, hogy keljen már fel az a Vilike, énekeljen már, vesszen meg az a nyomorult, ha nem, és hogy ébresszen már ő a dalával, ne nekem kelljen már rá várnom, hogy végre felébredjen, hiszen már rendes ember ilyenkor fogat mos, kenyeret csomagol, öltözködik, megy is a munkába, ő meg így ráér, hogy a nap is a hasára süt már, énekelj már, te rohadék, hogy ha már felkeltem miattad, arra ne aludjak el, ne csak úgy a néma semmibe.
Így ébresztgettem magam, így tartottam magam ébren, hogy ott üldögélve, moccanatlanul várjam meg, mire kinyitja az ajtót ez a Vilike. Igen, jól hallod, nem nagyon lehetett ott mozognom, mert azzal akkor felébresztettem az anyukám, és anyu nem nagyon, aztán már nagyon nem szerette, ha a Vilike miatt pattan ki a szemem. Inkább befogta erőszakkal, hogy aludj már, kislányom, mert ha így kelsz fel, megszokod, és te is olyan leszel, mint ez a Judit.
És aztán már a vastag kék műanyag papucsával verte a fejemet meg a szememet, hogy aludj már, nem akarom, hogy olyan legyél, mint a Juditka, nem ezért szültelek téged a világba, hogy ilyen legyél te is.
Én meg nem értettem anyut, mert mindent összevetve mégiscsak a Judit meg a Vilike voltak a legrendesebb szomszédaink. Nem ittak, nem szívták a cigiket meg a drogokat, nem ütötték-verték egymást, nem kiabáltak, nem volt ott náluk a kis zsáklakukban úgy olyan pokolság, mint az összes többi lakásban, mint mindenkinél körülöttük.
Nem értettem én az anyukámat, hogy miért veri ezért a fejemet, mégiscsak jobb, ha olyan vagyok, mint ez a Judit az ő Vilikéjével, mint ha olyan leszek, amilyen az én anyukám.
Folytatjuk