Filozófusok szerint azért csodálatos lény az ember, mert egész életét a halál színe előtt éli, az ő diszkrét jelenlétében (mondhatni: „felügyelete alatt”), mégis képes elvonatkoztatni tőle, úgy tenni, mintha nem létezne, vagy legalábbis őneki nem lenne köze hozzá. A halál persze nem ennyire tapintatos, nem mindig partner e mutatványhoz, sokszor viselkedik úgy, mint akinek nem volt gyerekszobája.
Ha magunk is filozófiai mélységekbe akarnánk ereszkedni, azt mondhatnánk, hogy márpedig volt, hiszen a bölcsőtől kezdve velünk együtt cseperedik, míg végül teljesen a fejünkre nő, beborít, eltüntet, mint repkény az ódon kastély romjait. Megmutatkozásait nem könnyű jól megélni, jól kezelni sem, de a találkozás elkerülhetetlen. Az élet nem ismeri a tizennyolcas karikát.
Ábel amúgy nem panaszkodhat: más tájak és korok embereihez képest viszonylag ritkán mutatkozott meg számára, viszont a koreográfia, az…, hm… De ne vágjunk a dolgok elébe!
Nem emlékszik a pillanatra, amikor tudatosult benne, hogy az élet véges, hogy előbb-utóbb mindannyian meghalunk, arra viszont igen, hogy mikor látott életében először halottat. Mindössze tízéves volt, és a sors valamiért úgy akarta, hogy a szívéhez mindenkinél közelebb álló embert, anyai nagyapját kelljen a ravatalon látnia. Anyja akkor már napok óta kisírt szemmel jött-ment a házban, nem találta a helyét, s ő meg az öccse nem értették, hogy miért borult fel hirtelen a család megszokott életrendje, miért nem tudják megnevettetni a legviccesebb poénnal sem. „Maradjatok csendben – szólt rájuk az apjuk komoran –, nagyapátok nagyon beteg.”
„S mikor gyógyul meg?” – kérdeztek vissza gyermeki ártatlansággal, mint akik számára természetes, hogy minden betegségből gyógyulásba vezet az út. (Hiszen ők is voltak már betegek, sőt Ábel ötévesen három hetet kórházban is töltött sárgasággal, de akkor nem sírt senki. Mármint rajta kívül. Mert ő azért rendesen áztatta a kórházi kispárnát, hol nyíltan, hol titokban. Ami érthető is, mert nem könnyű egy kisgyereknek elviselni a kórterem kopár falait, az ütött-kopott vasrácsos ágyat s azt, hogy amikor éjjelente a folyosói őrlámpa vigasztalan fénye be-betör a háló sötétjébe, nem az édesanyja jő, hanem az éjszakai nővér.) Akkoriban hallotta először azt a rettenetes szót (amelyet mindenki csak suttogva mert kiejteni), hogy: rákos. S amely hallatán mindenki csak lemondóan legyintett. És emlékszik ama szörnyű pillanatra is, amikor anyjuk zokogva közölte velük: „Nagytata meghalt…”
A keresztapja vitte ki őt és az anyját autóval a közeli faluba, hogy még egyszer utoljára megnézhesse azt az embert, akinek mindig a legszívesebben vetette magát a karjai közé. És ő nem örült, félt ettől a találkozástól. A ravatal a nagyszobában állt, és amikor belépett, koszorúk fullasztó fenyőillata csapta meg. Nem mert közel lépni a nyitott koporsóhoz, anyjának úgy kellett szelíden odatuszkolnia. Nézte-nézte az ott fekvő, megfogyatkozott arcú halottat, akinek a mellén egymásba kulcsolták az ujjait, és akiben sehogy sem bírt ráismerni a nagyapjára. Talán ezért nem tudott egy könnycseppet sem kipréselni magából, noha érezte, hogy illene. Nem tudni, mennyi idő telt el így. Arra riadt fel, hogy anyja a vállára teszi a kezét: most már menjünk. S akkor, mintegy ráérezve, hogy ez az utolsó, soha vissza nem térő alkalom, hirtelen kinyújtotta a kezét, és végigsimított nagyapja jéghideg ujjain. Fura, idegen érzés volt. Indultak is vissza, épp csak annyi ideje maradt, hogy gyorsan körülpillantson a hajlékban, melyben korábban annyi önfeledt, boldog napot töltött, s amelyet most szipogó, fekete ruhás nők és szótlan, sápadt férfiak vettek birtokukba. Semmi nem volt olyan, mint azelőtt. S többé már nem is lett.
Szomorú évek következtek: röpke fél évtized alatt másik három nagyszülőjét is elveszítette, anyjáról jószerivel le sem került ez idő alatt a fekete ruha. (Akkor még ez volt a szokás, megadták a halálnak és az elhunytnak a kijáró tiszteletet. A családtagok esettől függően egy vagy fél évig gyászoltak. A férfiak gyászszalagot hordtak zakójuk hajtókáján, a nők fekete ruhát öltöttek, és egész évben kerülték a zajos mulatságokat.)
Aztán több mint húsz évig nem hallatott magáról, s ilyenkor az ember hajlamos elveszíteni józanságát, hajlamos azt hinni, hogy minden és mindenki örök körülötte, többé nem változik semmi.
Ábel is ebbe a tévhitbe ringatta magát, miközben a halál már az új forgatókönyvön dolgozott. És nem is akárhogyan. Írókat megszégyenítő fantáziával. A „darab” bemutatója tizenhárom évvel ezelőtt (és most figyeljük az időzítést!), a tavasz első, a megújulást hirdető napján kezdődött. Hajnalban világra jött Ábel második fiacskája, s ő örömmámorban úszva küldte szét családtagjainak az erről szóló „esemeseket”. Mire rögtön az első válasz-üzenet arról értesítette, hogy a közeli városban (ugyanabban az órában) elhunyt szeretett nagybácsija. Öröm és gyász fura egyvelegként kavargott a lelkében.
A következő napokban az újszülött fiúcskát hazahozták otthonukba, amott meg készültek a temetésre. Amelyre tíz nap múlva került sor. Anyjával és két öccsével utaztak el, több infarktuson átesett apjukat nem vitték magukkal, hogy megkíméljék az ezzel járó sokkhatástól. Estefelé indultak haza. Jóformán vissza sem értek Budapestre, amikor a felesége sírva telefonált, hogy az apja… „Mentőket! Hívd azonnal!” – ordította Ábel a telefonba, s a gázra lépett. Öccsei egy szót sem bírtak kinyögni, anyja jajgatott és imádkozott a hátsó ülésen. Hamarabb értek oda, mint a mentők. Apja teste mozdulatlanul hevert az előszoba padlóján, felesége a kezeit tördelte, a gyerekeket a szomszéd vette magához. Kétségbeesetten próbálták újraéleszteni, s Ábel riadtan érezte, hogy a bordák megreccsennek a tenyere alatt. Aztán, mintegy harmincöt perccel a riasztás után, megérkeztek a „rohammentők” is. Egyikőjük ránézett az apjára, s némi sajnálkozással a hangjában széttárta a karját: „Az úr halott.”
Ábel a szája szélét harapdálta, s igyekezett fájdalmát magába fojtani. Férfiasan viselkedni. Csak addig sikerült, amíg kikísérte őket a kapun… Rokonai nem akartak hinni a fülüknek, amikor végül erőt vett magán, és felhívta őket. Hiszen délben még ő vigasztalta őket a ravatalnál, s most…
Bizony, ki tudna jobban megkomponálni egy ilyen forgatókönyvet, mint maga a halál? Különös és kegyetlen játék ez. A „casting” tudtunk nélkül folyik. Néha statisztaszerep jut, máskor néhány mondat is. Igényeink nincsenek, és nem is lehetnek. S ha eljő az idő, a főszerepet is gázsi nélkül vállaljuk el.
