Mondták őket gepidák szolganépének, bűnözők, hontalan földönfutók és hadifoglyok letelepített, néppé ötvöződött közösségének. Tartották őket szkítának, avarnak, onogurnak, bolgárnak, kazárnak, kabarnak, besenyőnek, jásznak, kunnak vagy oláh eredetűnek is. Ők maguk a hunok tiszta vérű, más etnikummal nem keveredett leszármazottainak tudják magukat.
A szicíliai születésű Petrus Ransanus, Mátyás történetírója 1490 körül – a szicíliaiak latin siculus elnevezése miatt – távolba szakadt rokonokat vél felfedezni bennük. Elképzelhetőnek tartja, hogy egy Attila seregében küzdő szicíliai légió leszármazottjai lennének. Fasching Ferenc jezsuita pap tanár 1731-ben Kolozsváron kiadott Székely Dácia című munkájában székely–dák rokonságot vizionál.
A székely ősvárakról könyvet író Gaali Zoltán 1938-ban így áradoz: „A népvándorlás korszakából, mely másfél évezred előtt mindent elsodort, egy néptörzs emelkedett ki, számban ugyan csekély, de azért mégis nagy tényező az újjáalakult Európában. Egy hősies néptöredék, mely bámulatosképpen tartotta fenn magát a költözködő népek vészes hullámzásai között, mely sajátszerű hadiszervezetével és demokratikus intézményeivel a középkori Európának legelőbb megtelepült és klasszikus népeként tűnik elő. Ez a székely nép.”
Gyönyörű, ugye? Milyen fenséges és izgalmas.
Karácsonyi János 1896-ban bejárta a Székelyföldet. Lenyűgözte a nép és a táj, de szomorúsággal töltötte el, hogy olyan emberekbe botlott, akik nem akarták velünk ünnepelni a honfoglalás ezredéves évfordulóját, mondván: „Mi előbb jöttünk, mi már itt voltunk a Kárpát-medencében, amikor ti megérkeztetek.” A történész pap így sóhajt fel: „Íme, az annyi századon át ápolt történeti tévedés mérges gombája elválasztja egymástól a mégannyi viszály és veszély után megmaradt csekély magyarságot.”
Györffy György, a kitűnő történész 1941-ben, egy évvel Észak-Erdély visszacsatolása után azt írja róluk, hogy hívebben megőrizték eredeti faji, nemzeti vonásaikat, mint a Király-hágón inneni magyarság.
Sütő Andrástól 1978-ban egy nyugati újságíró azt kérdezte, igaz-e, hogy a székelyek nem magyarok. Az író így morgolódik: „Ezt a bogarat vajon ki ültette el a fülében? A szászok dolgában például tájékozottabb; tudja róluk, hogy németek.” Elmagyarázza a műveletlen újdondásznak, hogy a siculi kifejezés valaha egy magyar törzset jelentett, jogállást és határőri megbízatást.
Elmondja, hogy a félreértés esélyét növelik a székelység történelmének sajátosságai: középkori önkormányzata és katonai demokráciája, melynek párját a feudális Európában hiába keresnénk. Végül kifakad: „A székelység újkori története nem egyéb, mint felkelések sorozata a legendák ködébe veszett jogokért. Vérveszteségei iszonyúak voltak. Csoda, hogy fennmaradt.”
Bakay Kornélt 2009-ben egy gyergyói ifjúsági táborban néhány pityókás székely legény azzal lepte meg az előadása után, hogy kifejtették neki, ők nem szeretnék, ha a Székelyföld és Magyarország valaha újra egyesülne, mert ők nem magyarok, hanem székelyek, és azok is kívánnak maradni.
Végül a hab a tortán. 2017 nyarán a magyarországi Nemzeti Választási Bizottság hitelesítette a székelyek honos népcsoporttá nyilvánítására irányuló választópolgári kezdeményezést. Honos népcsoport az a közösség, amely legalább egy évszázada él Magyarország területén, kisebbségben van, és a többségtől megkülönbözteti nyelve, kultúrája, hagyományai. A magyar állam tizenhárom nemzetiséget ismer el honos népcsoportnak: a bolgárokat, görögöket, horvátokat, lengyeleket, németeket, örményeket, romákat, románokat, ruszinokat, szerbeket, szlovákokat, szlovéneket, ukránokat.
A székely lenne a tizennegyedik?
Nem. Úgy tűnt, a 2017-es választópolgári kezdeményezést a romániai magyarok kisebb része meggondolatlannak és nevetségesnek tartja. A többség nem volt ilyen elnéző, butaságot, kapzsiságot, alattomos szándékot, provokációt, a román titkosszolgálat ténykedését vélte felismerni benne. A Magyar Tudományos Akadémia még ugyanazon év decemberében közleményt fogalmazott meg, miszerint a mai történettudományi, régészeti, néprajzi és nyelvészeti álláspontok az etnokulturális értelemben vett modern magyar nemzet szerves részének tekintik őket.
De meg lehet azt mondani tudományosan, hogy ki a svájci, a magyar, a székely? Az nem a szívben dől el? Jön a régész meg az archeogenetika modern tudósa, rábök egy kupac csontra, és kijelent: ez székely volt? Aztán odébb lép. „Ez hun. Ez meg magyar.”
Akkor hát ki a székely? Mi a székelység legfőbb ismérve? Székely az a magyar ember, aki a Székelyföldön székely szülőktől született, és ott is él? Nem elég, hogy székely szülőktől született? És ha csak az egyik szülő székely? Székely az, akinek az anyja székely? Székely az, aki székelynek vallja magát? Lehetséges, hogy ha egy székely elhagyja a Székelyföldet, automatikusan magyarrá lesz? Magyarországon a székely mint székely észrevehetetlenné válik? (Frászt! Hallod, ha van füled.)
Ákosfalvi Szilágyi László 1937-ben így ír: „a trianoni békeszerződés folyományaként székely testvéreink tömegesen voltak kénytelenek elődeik vérével szerzett és az évszázadok viharaiban megtartott ősfoglalású földjüket elhagyva a megkisebbedett Magyarország területére költözni. Ezért kívánatos, hogy a székelyek történeti helyzetét és ebből folyó sajátos viszonyait minél szélesebb körök ismerjék.”
Feltettem a kérdést néhány embernek, mi jut eszébe elsőre, ha azt mondom: székelyek. „Élni akarás. Élni tudás.” „Ravaszság. Keménység. Szorgalom.” „Ó, hát a makacsság. Mint hatvan szemellenzős öszvér – mondta egy szép nő.
– Tudom, ejszen magam es az vagyok.” „A legtisztább magyarok. Bennük kevesebb a sváb, a tót, a zsidó. Igaz, nekik jutott tatárból, szászból, románból.” „Karakán, leleményes emberek. Akikben óriási élni akarás van. A magyarságukhoz való erős ragaszkodás tiszteletre méltó. Tudom, sztereotípiák, elsőre mégis ezek tódulnak fel. Azt is bevallhatjuk, amennyire szeretjük őket, annyira látjuk a hibáikat is. Makacsok. Ravaszok.” „Nekem? Hogy ’székely szarta a magyart’. Meg a ’Székely vagyok, nem piskóta!’ feliratú trikók.” „Isten. Meg a két himnusz – mondta idős barátom, a ’Medvevadász’.
– S a világ legnagyobb magyar ünnepe, a somlyói búcsú.” „A csavaros eszük.” „Rabság. Romániába vannak bécsukva.” „Apám, ha kaszált a meredek legelőn, a hegyoldalon, mindig kipányvázta magát fához s karóhoz. Kötéllel. A derekánál. Ez jut eszembe. Hogy tudunk küzdeni. A földünk kétannyi fáradozással félannyit ad. Muszáj szorgalmasnak lennünk, ha jutni akarunk valamire.” „Testvéreim – mondja a történész barát.
– Ez jut először eszembe.”