A rövid felszólító mondat mögött árnyalt tartalom rejtezik. Már az sem biztos, hogy a felkiáltójel felszólítást jelez, talán inkább nyomatékos kérést. Engem válassz, hiszen ez az érdeked, ez az ország érdeke, ez a gyerekeid és az unokáid érdeke. Én szolgálom legjobban a jelent és a jövőt. Bennem bízz, mert tudom, mit teszek. Tudom, mit teszek veled és a pénzeddel, veled és az adóddal, veled és a faluddal, utcáddal, kerületeddel, földeddel, hiteddel, tudományágaddal. A történelmeddel, a szabadidőddel, iskolás gyerekeiddel.
A múlttal és a jövővel. Engem válassz, és meglátod, a kedvedre teszek majd, meg leszel velem elégedve. Engem válassz, hiszen politikus vagyok, tele elhivatottsággal, felelősségérzettel, jobbító szándékkal. Engem válassz, mert nemcsak jóakarat van bennem, hanem erő és energia is, nemcsak szónokolok, ígérgetek, hanem képes is vagyok végigvinni mindazt, amit elterveztem. Érted és értem, a gyerekeinkért és unokáinkért, értünk, az országért, a jövőért. Engem válassz, és ne azért, mert az nekem jó, azért válassz engem, mert az neked is és a hazának is jó.
Jó esetben mindez ott van a felszólító – vagy kérő, biztató – mondat mögött. És ha mindez ott van, akkor ott van valami más is. „Engem válassz, ne őt!” „Rám add a voksod, és ne rá!” Ott a figyelmeztetés. Ne őket válaszd! Ne rájuk szavazz! Ne a többire, aki a kegyedet keresi, aki azt ígéri, minden jobb lesz majd, minden megoldhatatlan megoldódik, minden kilátástalan távlatossá lesz, minden gazság és ocsmányság elnyeri méltó büntetését. Ne higgy nekik! Be akarnak csapni. Csakis a hatalom érdekli őket. Jobb esetben csak tehetetlenek, akik ugyan maguk is elhiszik mindazt, amit ígérnek, de ha hatalomra juttatod őket, mindent elrontanak, a tönk szélére juttatják az országodat, az országunkat. Jól vigyázz, mit teszel! Engem válassz! Szavazz rám!
Mondom, jó esetben ez így van. Ez a dilemma adja a választás súlyát és értékét.
Jó esetben a választás azért fontos – írhatnám úgy is, hogy felemelő, nemes gesztus, amikor is a polgár gyakorolja a hatalmát –, mert valóban választást jelent. Mindegy, hogy realistán, lenézően vagy fennkölten beszélünk, nem számít, hogy népnek, tömegnek, a közösséget alkotó felelős személyek összességének nevezzük-e a választókat, a lényeg ugyanaz marad: a választás. A választó választ. Ha engedik, és ha van, miből.
Most, egyre inkább úgy érzem, engedik, még sincs választásunk.
Kormánypárti újság tárcaírójaként, vagyis szépíróként, irodalmat művelő személyként ízléstelen lenne itt, ezen az újságfelületen a regnáló hatalom mellett (vagy ellen) kampányolnom. Nem is azt teszem. Csak morfondírozom.
Hogy történhetett ez? Hogy eshetett meg velünk, hogy megint egypártrendszerben élünk? Csak ez a mostani nem a Szovjetunió testvéri ölelésében, nem a földkerekség egyik legnagyobb és legerősebb hadseregének, a szovjet Vörös Hadsereg országunkban „ideiglenesen” állomásozó harckocsijainak árnyékában működik, hanem csak úgy, magától.
Hohó! Álljunk csak meg! Magától semmi sem működik. A búgócsigát, a mikrosütőt, az univerzumot is működteti valami, valaki, valakik. Ez, ami most van, ez sem magától lett, hanem magunktól. Mi csináltuk ilyenre. Mi tettük ilyenné. Tetszik, vagy sem, a mienk. (Miénk az ország, magunknak építjük. Miénk az ország, a hatalom, a dicsőség. Mindörökké.)
És nekem nem tetszik.
Nem tetszik az, hogy nincs választásom. Nem tetszik az, hogy kényszerítve vagyok. Nem fegyverrel, nem hatalommal, nem erővel vagy fenyegetéssel, még csak nem is hivatallal, lekenyerezéssel. Hanem?
Hát ez az. Ezt lenne jó tudni. Hogy mi történt itt. Mitől lettünk egypártrendszer? Miként lehetséges az, hogy nincs kínálat? Ronda vagy inkább oda nem illő szóval: áruválaszték. Szívből, hitből, elvakultságból, szerelemből, de még dühtől vezérelve sem látok a működő hatalom ellenzékében olyan politikai formációt, amelyik az első bekezdésben fogalmazott elvárásnak – én szolgálom legjobban az érdekedet, az ország érdekét, a gyerekeidét és az unokáidét, a jelent és a jövőt – inkább eleget tenni látszanék.
Értik? Úgy értem, magam is csak most veszem észre, hogy nem azt kérem számon, hogy vajon jobban csinálná-e, csak azt, hogy legalább elhitetni tudná velem – nem sokáig, csak addig, míg bekapom a csalit, lenyelem a horgot, benyalom a mézesmadzagot –, hogy tudná jobban csinálni.
Elkeserít ez a helyzet. Mert magamból indulok ki: ha elkényeztetnek, ha mindig én nyerek, ha örökké igazam van, ha nem tudok hibázni, ha nem ismerem meg a bukás keserűségét, nem tapasztalom meg a hibás döntések következményeinek rossz szájízét, ha nincs fölöttem kontroll, ha nincs ellenőrzés, akkor én könnyen elvadulok, elszalad velem a ló, és még a családtagjaimat, legközelebbi szeretteimet is bántom, miközben meg vagyok győződve arról, hogy a lehető legjobbat akarom és teszem nekik.
Elkeserít, hogy még csak arra sincs lehetőségem, hogy pedagógiai megfontolásokkal éljek. Nem megy. Nem lehet. Nincs alternatíva. És lehet sok bűne a regnáló hatalomnak, lehetnek hibái, otrombaságai, egy azonban bizonyos, hogy még ha mindent elkövetett és elkövet is önnön ellenzékének gyöngítésére – és miért ne tenné, ellene is mindent bevetettek és bevetnek –, ez a helyzet eredendően nem az ő vétke.
