Mi különös van ebben? – motoszkálhat mindenkiben a kérdés teljes joggal, hiszen, miként a nevük is árulkodik erről, Lajos és Gábor fivérek voltak. Csakhogy akkor már négy éve nem látták egymást; de az időpontnál, a múló éveknél is beszédesebb a találkozás helyszíne: a Piave folyó, az olasz front.
Amikor 1914-ben kitört a háború, a húszéves Koroknay Lajost a méltán híres 32-es gyalogezredbe sorozták be, ennek kötelékében harcolt a háború végéig az olasz fronton. Gábor öccse néhány hónap múlva követte, igaz, az ellenkező irányba: az orosz frontra; 18 évesen, hadiérettségivel sorozták be; ráckevei születésűként Nagyenyedről, a neves Bethlen Gábor Líceumból – száz éve nem volt ritkaság, hogy Duna melléki református diákok is az akkor még magyar többségű erdélyi városban folytatták tanulmányaikat. (Trianon egyik következménye, hogy Nagyenyedet – miként az elszakított országrészek híres oktatási, kulturális központjait általában – ma már inkább csak hírből ismerjük, bolondnak gondolnánk, ha valaki Ráckevéről oda kívánkozna diáknak állni.)
Szerényi Gábor rajza
Koroknay Lajos és Gábor az őseim, anyai öreganyám bátyjai. Gábort 1918 tavaszán, a breszt-litovszki béke után vezényelték át alakulatával a nyugati frontra. A két testvér találkozása véletlen- és meseszerű, de igaz történet. A családi emlékezet részleteket nem őrzött meg róla; biztosan megölelték egymást, talán elszívtak együtt egy-egy cigarettát, aztán mindketten mentek a dolgukra. Harcolni. Igaz, akkor már nem sokáig, közelgett az összeomlás.
A fegyverszünet, az őszirózsás forradalom, Károlyi nemzetvesztő politikája, a román, szerb és csehszlovák beözönlés, a tanácskormány diktatúrája, amelynek végén, miként Kosztolányi Dezsőtől tudjuk, „Kun Béla repülőgépen menekült az országból”. (Tényleg csak zárójelben: az Édes Anna alighanem azért volt kötelező olvasmány a „népi demokráciában”, hogy az éles szeműek megtudják, Budapest örök szégyenünkre hónapokon át román megszállás alatt állt.) És persze a gyászos események legvégén Trianon.
Koroknay Lajos és Gábor tulajdonképpen e különös találkozáson felül is szerencsésnek mondhatta magát, mert noha Lajos három éven át még olasz hadifogságban senyvedett – kisebbik húga, a nagymamám mindennap írt neki levelet, így tartva benne a lelket –, Gábor élete végéig kínlódott Oroszországban elfagyott lábfeje miatt, de mindketten élve tértek haza a nagy háborúból. Miként apai nagyapám is, pedig a tífusz sújtotta fogolytáborban a felcser már lemondott róla. Anyai nagyapám pedig Titelről menekült, mert az impériumváltás után a városháza tornyáról letépte a szerb zászlót, amiért, ha marad, az életével fizetett volna.
Megszenvedték a háborút, majd Trianont, mégis szerencsésnek vallhatták magukat, mert életben maradtak. Miközben országszerte szinte minden családot megtizedelt a háború.
S tizedeli azóta is. Hogy mire gondolok?
Nézzük csak a Koroknay család elmúlt száz évét! Lajos és Gábor három fivérükkel és két nővérükkel együtt heten voltak testvérek. Ha generációról generációra csak átlagosan két utóddal számolunk – pedig mi az a héthez képest! –, 28 unokát kellene összeszámlálnunk. Ezzel szemben itt, Magyarországon csak tizenhárman vagyunk. Az ősök közül van, akit külföldre, egészen Ausztráliáig sodort a történelem vihara, van, aki pusztán boldogtalanul párra nem találhatott; a sors iróniájaként a Koroknay nevet csupán egyikünk örökítheti tovább. Hasonló számadást ki-ki készíthet a maga famíliájában, a többség hasonlóan megdöbbentő következtetésre juthat.
A Koroknay család ausztráliai ágának leszármazottai időről időre hazalátogatnak. Legutóbb hat éve jártak Magyarországon. Istvánnal és Sándorral – azaz Steve-vel és Alexszel – természetesen sokat beszélgettünk a magyarságról is. Többnyire tárgyilagosan. Az egyik közös ebédnél unszolásomra a fiam elszavalta nekik Ábrányi Emil valóban romantikus hevülettel átitatott Mi a haza? című versét, amely így végződik:
S kérleli az Istent nagy szótlan keserve:
Még szüksége van rá, még ne hagyja cserbe!
Ah! azok a bérczek! Mintha látta volna!
Ah! az a kis erdő! Mintha rá hajolna,
Oly közel van hozzá…! És ott az a vár-rom!
Porba hullt a vándor a magyar határon.
Úgy van! Ez a föld az! Ez az ő hazája!
Odaroskadt hozzá hidegűlő szája,
Mozdulatlan karja a rögöt ölelte,
És egy hosszu csókban elröpült a lelke.
Visszajött meghalni ahhoz, kit imádott!
Sírsz fiacskám? Jól van! Ez a haza, látod!
A nyugdíjas korú, művelt, jól szituált rokonok üveges tekintettel magukba roskadtak, percek teltek el, mire meg tudtak szólalni; a magyarul nem beszélő feleségek is megérezték, valami nagyon mélyen megérintette őket.
Házunk, otthonunk lehet több is, de haza csak ez az egy adatott.
