Igazad van, ha hülyének tartasz, hogy internetes hozzászólásokon túráztatom a kedélyállapotomat, abban is igazad lehet, ha ezt az önfegyelem hiányának tudod be. Eleve ingerült lelkiállapotban ért az anyák napja, egyrészt mert megint van érettségiző gyerekem. Nem, én nem vagyok az a „jaj de nagyon izgulok, és mennyire ki vagyok készülve miattad” típusú professzionális bűntudatkeltő, és a buliba járásnak sem vagyok ellensége.
Csak a tanulás/szépítkezés/bulizás arányain finomítottam volna, de amikor a lányom ellibbenőfélben megkérdezte az írásbeli előtt 36 órával, hogy szerintem talán este tizenegykor tanulnia kéne… Mi értelme volna annak? Megadtam magam. Végtére is beszél két nyelvet, és lélegzetelállítóan gyönyörű, ennél kevesebbel is boldogultak már rengetegen.
Ebben a lelkiállapotban ért az anyák napja, és már reggel fél nyolckor felpaprikáztak a „jaj de szeretek anyuka lenni” meg „nekem minden perc boldogság velük” bejegyzések. Mindig gyanús, mikor valaki annyira, de annyira anyuka, hogy csak na, mert hajlamos vagyok elgondolkodni azon, hogy a naponta posztolt tökéletes hajfonatok és már csecsemőkorban a Virtuózokra edzett gyermekek menedzselése mögött miféle nagy hiányok tátonganak. Lehet, hogy semmilyenek, és én csak gonosz vagyok.
Közben meg akárcsak minden jóérzésű embert, engem is felháborított az egyik legnagyobb internetes portál körkérdése, amely arra vonatkozott, hogy miért nem szülnek a fiatal magyar nők.
Már milliószor leírtam, hogy szerintem mindenkinek szíve joga úgy dönteni, hogy nem akar gyereket, de azt nem tudom elfogadni érvként, hogy azért nem, mert a gyerekek büdösek – szagoltál már gyereket, hülye liba? nincs édesebb illat a Földön! –, és azt sem, hogy a kormány nem támogatja eléggé a gyerekvállalást, mert kérdem én: hogy ha nálunk van Európa legnagyobb arányú gyermektámogatási rendszere, mégis hova kéne tovább fejlődni?
Van most is olyan opció, hogy a gyereket az állam neveli, de akkor nem lehet cuki képeket posztolni az Instára, mert idővel más lesz az anyja. Olyan, aki szereti.
Nagyon kisszerű lenne azzal jönnöm, hogy a nagyszüleim az ötvenes években is vállaltak gyereket, amikor kitelepítésben, elhurcoltatásban, teljes tönkretételben volt részük, mert ők tényleg ütésállóbbak voltak, mint mi. Az én első gyerekem a Bokros-csomag idején született, voltak olyan hetek, hogy egy fillér jövedelmünk nem volt, de Isten látja lelkemet, nem emlékszem, hogy honnan lett pénzünk, csak arra, hogy nekem volt a világon a legédesebb kisfiam, aki bezzeg akkor engedte, hogy puszilgassam, nem úgy, mint most.
Én azt sem vitatom, hogy a gyerekek sokba kerülnek, de a kutya is sokba kerül, meg a macska is, és én tudtam ezeket a költségeket, mikor vállaltam őket. Megjegyzem: soha egyetlen fillért nem bántam meg, amit a gyerekeimre és nagyszámú két- és négylábú gyámolítottamra költöttem. Eddig még mindig mindenkinek jutott ételre, könyvre, tanulásra és sportra, orvosra és oltásra, és nem azért, mert mi jó szülők vagy gazdik vagyunk, hanem azért, mert ez olyan természetes, mint a levegővétel.
Mit csináltam volna ma egész nap, ha hajnalban nem vasalok fehér blúzt, nem csomagolok csokit, nem állok reggel nyolckor vigyázzban a rádió előtt, hogy halljam az érettségi tételeket – hát hova jutottunk, hogy már nem mondják be? Volt egy percig is szülő, aki ezt beszüntette? Rohadék!
Utána percek számolása délig, aztán telefon az érettségizőnek, az apjának, a nagymamának, a nagynéniknek, a barátnőimnek, mert engem is támogasson már érzelmileg valaki! Májacska a macskának, farhát a kutyának, thai vegafood a szegény vizsgára készülő egyetemista legnagyobbnak, és egy csomó fagyi a legkisebbnek meg unokahúgaimnak, gyorsan, gyorsan, míg az anyjuk meg nem látja…
Ha lesznek unokáim, akikkel ezt a cirkuszt még sokszor végigcsinálhatom, boldog emberként halok meg, kedves, gyerekeket lebüdösöző, hülye honfitársaim!