– November óta egy műfajilag nehezen meghatározható önálló estben lép fel, melynek nemcsak szereplője, hanem rendezője is. Régi álma vált valóra azzal, hogy bemutathatta Karinthy Ferenc kamaradarabját, mely egy szökött katona és egy bujkáló fiatal nő története 1944-ből?
– Néhány éve gondolkodtam azon, hogy szeretnék valamit önállóan vagy egy-két táncos kíséretében színpadra vinni. Zöldi Gergő dramaturggal 2015 őszén kezdtünk el dolgozni egy ötleten. Ő említette, hogy van egy táncos, aki szívesen részt venne a munkában. Finta Gábor, mielőtt a Szegedi Kortárs Balett vezető táncosa lett, Pécsett, Rotterdamban és a Belga Királyi Balettben táncolt. Egyeztettük az ötleteinket, aztán azt kértem tőle, hogy ne kezdjük el összecsiszolni az övét az enyémmel, inkább válasszunk egy olyan darabot, melybe mindkettőnk vágyait és elképzeléseit beletehetjük. Végül kamaszkorom kedvenc olvasmányát, a Gellérthegyi álmokat választottuk.
– Kezdettől ragaszkodott ahhoz, hogy az előadásban legyen tánc?
– Abból indultam ki. Gábort is, és engem is a tánc vonzott a produkcióba. Az előadásunk olyan, mint egy musical, csak mi nem énekelünk, hanem táncolunk. Gábor fantasztikus koreográfiákat készített. Érthető a nyelve, hamar beszippantja a nézőket. A Freelusion nevű cég gyönyörű grafikái és látványos videói lenyűgöző helyekre röpítik őket.
– Hogy lett a színésznőből rendező?
– Miután elolvastam a darabot, láttam magam előtt, hogy mit szeretnék belőle csinálni. Egy idő után annyi minden volt bennem, hogy sajnáltam volna fölkérni valakit, akinek a fejébe mindezt kis tölcsérrel kellett volna beleönteni. Önző módon nem akartam, hogy más is előálljon a saját koncepciójával és ötleteivel, inkább felelősséget vállaltam érte, de maradjon a miénk. Sok kérdésre nekem kellett választ adnom. Élveztem, hogy állandó kapcsolatban álltunk a grafikus céggel. A zeneszerzőnek, Balázs Ádámnak is nagy kedve volt a darabhoz, eddig minden előadáson itt volt, büszke rá. Lehet is, fantasztikus zenéket írt. Azért volt érdekes a próbafolyamat, mert szinte mindent egyszerre kellett volna csinálni. Ahhoz, hogy a grafikát elkészítsék, látniuk kellett a koreográfiát, amihez viszont szükség lett volna a zenére. Sok koreográfia zene nélkül készült el, vagy Gáborral kerestünk egy hasonló hangulatú számot, ami inspirált minket a mozgásban. Az így elkészült koreográfiához Balázs Ádám megírta a zenét, Gábor véglegesítette a koreográfiát, aztán fölvettük, és elküldtük a cégnek, hogy készítsék el a videót. Majdnem fél évig tartott a próbafolyamat, ami színházban hosszú időnek számít.
– Egyébként szeret próbálni?
– Nem! (nevet) Én azt szeretem, ha lekapcsolják a villanyt, megszólalnak a fanfárok, és kezdünk.
– Az elképzeléseit könnyen átvitte a Thália Színház vezetőségén?
– Megbíztak bennem, és szabad kezet kaptam, amiért nagyon hálás vagyok. Kezdetben pontosan nem is tudtam elmondani, hogy mit szeretnék, csak annyit, hogy nagyszabású vetítés lesz. Az igazgató, Kálomista Gábor két nappal a premier előtt nézte meg a darabot, és nagyon tetszett neki. Csányi Sándor művészeti vezető már a főpróbahét elején beszállt a munkába, az ő ötleteit még felhasználtuk. A színháztól mindent megkaptam, minden lehetőséget, pénzt, paripát.
– Mindketten elégedettek a másikkal? Finta Gábor önnel mint táncossal, ön pedig színészként vele?
– A premierre kaptam tőle egy oklevelet! Azt mondta, hogy először, mikor egy színésznő felhívta, nem gondolta, hogy ennyi mindent bele lehet majd rakni a koreográfiákba. Én is nagyon elégedett vagyok vele, mert a táncosok nem szeretnek megszólalni a színpadon. Gábor a cél érdekében mindent leküzdött, igaz, gyepáltam én is rendesen. Nagyon rossz lehetett neki, hogy partner attitűdből szólok ki neki mint rendező. Mondtam, hogy elnézést, fájdalmas lesz. De nekem is fájt a hátam, a lábam, a mindenem! (Nevet.)
– Gyerekkorában 11 évig versenytáncos volt. Prózai darabokban is használja ezt a képességét?
– Abszolút. Még akkor is, ha csak le kell ülni egy székre, vagy fel kell venni egy kabátot. A meghajlásnál, vagy osztott koncentrációnál, amikor valamit nagyon teszek-veszek a színpadon, miközben mondom a szöveget, sokat segít. A mozgás fontos része a prózai műfajnak is.
– A Színművészeti Főiskolán Horvai István–Kapás Dezső osztályában végzett. Mit tanult tőlük?
– A főiskolán főleg próbáltunk, egyrészt mert ők próbamániások voltak, másrészt ott kész jelenet vagy előadás csak jóval később született. Arra neveltek minket, hogy tanuljunk meg egyedül dolgozni, önállóan is felépíteni egy szerepet. Felkészítettek rá, hogy a munkánk során nem mindig találkozunk majd olyan rendezővel, akire százszázalékosan hagyatkozhatunk.
– Miért irtózott annyira a felvételitől?
– Tizennyolc évesen egy burokból kilépve kerültem olyanok közé, akik már többször felvételiztek. A harmadik fordulóra talán negyvenen maradtunk, sokan rutinosak voltak, színháznál dolgoztak, ismerték a tanárokat, tegeződtek velük. Én meg elveszettnek éreztem magam, vidékinek és dilettánsnak. Olyan helyzetbe kerültem, ahol nem volt könnyű az érdekeimet érvényesíteni. Akkor is a mozgás segített rajtam. Első év végén volt egy nagy rosta, ahol az osztály felét kihajították. Utána Horvai István elmesélte, hogy föl sem akart venni, de a mozgásfelvételin olyat produkáltam, ami számára azt jelentette, hogy talán majd prózában is meg tudok nyílni. Húsz embert vettek fel, annak a fele júniusban 18 éves, karcsú fiatal lány volt, de őszre majdnem mindenki meghízott. Nyáron én is boldog voltam, bekerültem a főiskolára, enyém volt a világ, elkezdtem élvezni az életet. Két hónapig ettem is rendesen. A pehelysúlyból átkerültem a nehézsúlyba. A főiskolán alig akartak ránk ismerni, azt mondták, minden lány kövér lett és bajuszos, és azonnal hagyjuk abba a fogamzásgátlót. Mondtam, hogy én még életemben nem szedtem. Szeptemberben mindenkinek borotválkoznia és fogyókúráznia kellett.
– Mikor harmadéves főiskolás korában, 1994-ben megszületett a fia, akkor is biztos volt benne, hogy a pályán marad?
– Nem gondoltam, hogy a gyerek miatt ne tudnám elkezdeni a pályát. Inkább az apukája miatt hagytam volna abba, de aztán még időben történtek olyan dolgok, melyek megerősítettek abban, hogy folytatnom kell a szakmát.
– A főiskola után a Radnóti Színházban kezdte a pályáját, majd a Nemzetiben játszott, most pedig a Thália Színház tagja. Miért hagyta el az első két színházat?
– A Radnótiban nyolc évig nagyon jó dolgom volt, a pályám elején a lehető legjobb helyre kerültem. Megbíztak bennem, nagyszerű szerepeket kaptam, a társulat is remek volt, de egy idő után úgy éreztem, hogy tovább kell állnom, új emberekkel találkoznom, más kollégákkal dolgoznom. Csodálkozott is az igazgató, de a kíváncsiság vitt előre. Jordán Tamás hívott a Nemzetibe, ahol szintén nagyon jó társulatba kerültem. Öt év után Alföldi Róbert lett az igazgató, még maradtam a színházban, igaz, akkor már értek furcsaságok szakmán belül. Kicsit ráláttam, hogyan oszlik meg, mik az érdekek. Az már nem tetszett, rossz kedvem lett, rájöttem, hogy semmi nem rólunk, színészekről szól, csak a külső tényezőkről, politikáról. Úgy éreztem, hogy nekem itt már nincs keresnivalóm, sőt az egész szakmában sincs. Épp abba akartam hagyni, amikor felhívott Kálomista Gábor, hogy Bereményi Gézával a Tháliában szeretnének egy társulatot létrehozni.
– Azért is érték támadások, hogy elfogadta a felkérésüket?
– Nyilván, de addigra már akkorát csalódtam, hogy egyáltalán nem érdekelt. Itt családias a légkör, visszakaptam a játékkedvemet.
– Foglalkozik a külvilággal?
– Nem, mert csak elkeserít. Nem olvasok híreket, mert nem tudom ezt a sok szennyet befogadni. Nekünk minden időnket kitölti a három gyerek. Annak ellenére, hogy a nagyszülők sokat segítenek, nehéz megszervezni, hogy a férjemmel, Schmied Zoltánnal, aki szintén színész, egy kicsit ketten lehessünk.
– Olvastam, hogy vad gyerek volt, sokszor veszélyes mutatványokat hajtott végre.
– Megcsináltam a magam stiklijeit. Sokat lógtam a suliból, mert minden más jobban érdekelt, mint a kémia és a fizika. Debrecenben a többi gyerekkel a vasúti összekötő hídról ugráltunk le a Keleti-főcsatornába, örvényt úsztunk, villanyoszlopra, fára másztunk. Csoda, hogy a mi generációnk életben maradt! Nagyon nem szeretném, ha az én gyerekeim ilyesmiket csinálnának. (Nevet.) Akkoriban sokkal szabadabban kezeltek minket, jobban megbíztak bennünk. Miután az én fiam is túl lett a kamaszkoron, beszélgettünk anyámmal, hogy velem milyen problémák voltak. Engem segített a tánc, hogy egy csapathoz tartoztam, volt rendszer az életemben, mindig intéztem a sorsom. Velem később volt anyámnak problémája, amikor megszületett az első gyerekem, elváltam, és akkor én is kiköveteltem a figyelmet. Szerencsére a bajban nagyon mellém állt a családom.
– Tudja, hogy a férjén kívül melyik kollégája mond nagyon szépeket önről?
– Kulka Jani? Épp tegnap találkoztunk. Ő nagyon sokat segített nekem a pályán. A Szomszédok teleregény idején a színészek kicsit féltek, ha bekerülnek egy sorozatba, akkor beskatulyázzák őket, és nem játszhatnak filmben. Nekem Jani jó példa volt, a tévésorozat népszerűséget hozott neki, miközben remek színész, szeretik, nézik az emberek. A főiskola után én is szerepeltem a Szomszédokban, ami anyagilag is nagyon jól jött, mert akkor a semmiből éltünk a gyerekemmel.
– Játszott az Életképek és a Csak színház című tévésorozatokban, ez utóbbi második évadját nyáron forgatták. Több filmben is szerepelt, de messze a legnagyobb sikert Goda Kriszta Csak szex és más semmi című munkájában aratta.
– Imádtam a forgatás minden pillanatát, csodás 36 nap volt. De a többi filmet is, a Konyecet, a Sorstalanságot, az Állítsátok meg Terézanyut! Háromszor dolgozhattam Jancsó Miklóssal, és nemsokára bemutatják M. Kiss Csaba és Rohonyi Gábor Brazilok című filmjét, melyben én voltam a Polgármesterné.
– Szintén Kulka János mondta, hogy irigyli, hogy ön tud nem színésznő is lenni.
– Én nem tudnék otthon, az utcán, a boltban is színésznő lenni. Az olyan fárasztó lehet. Nekem az nem megy. Janiban nagyon nagy a szakmai alázat, ők még Kaposváron tanulták meg, hogy mindent a színház mögé kell rendelni. Én nem így gondolom. Én annál jobban szeretek élni, mint hogy minden csak a színház után következzen.
– Filmes és színházi fesztiválokon többször kapott dicséretet, elismerést, Súgó Csiga és Jászai Mari-díjas. Kétezer-hétben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét is. Minden jutalom és méltatás ellenére az ön számára mindig is a család volt az első?
– Mindig. Úgy kezdtem a pályát, hogy már volt gyerekem, akihez igazodtam, aki a legfontosabb volt a számomra. El se tudom képzelni, hogy milyen lehet gyerek nélkül színésznőnek lenni.