A történet vad, de igaz. Mint ahogy a rókák is azok voltak.
Valamikor az első világháború alatt kezdődött, Svédország ugyanis minden csábítás ellenére a semlegességet választotta. A számítás bejött: semleges lobogó alatt a svéd hajók védettek voltak. A svéd külkereskedelem soha nem látott mértékben virágzott fel. Szállítottak Nagy-Britanniának éppúgy, mint Németországnak. Nekik mindegy volt – hiszen semlegesek voltak.
Aztán eljött 1918, és a svédek legnagyobb bánatára véget ért a világháború (jha, a kibicnek semmi sem drága). Hogy még nagyobb legyen a bánat, Stockholm bevezette – Amerikát követve – a szesztilalmat. Ez csak a hajósoknak hozott jókedvet: apró halászhajókon csempészték az alkoholt, ami különben számos és nem mellesleg magyar tengeralattjáró-matróznak és gépésznek nyújtott remek kereseti alkalmat, ugyanis ők megtanulták a rendkívül szűk helyen is kezelni a hajógépeket: a géptér kellett a szeszeshordóknak.
De ez az aranykor is véget ért, mert a kormány felismerte, hogy az alkohol nagy üzlet, a jövedéki adó nélkül sovány az évi költségvetés. Jöjjön tehát a bajor sör, a portugál és spanyol bor, és nem utolsósorban a magyar pálinka! Utóbbit egy Burger László nevű kereskedő szállította Szatmárnémetiből, meglehetős üzleti sikerrel.
Aztán kitört a második világháború, és Svédország ismét a semlegességet választotta, bár a németek, az angolok és később Moszkva is rá akarta bírni őket ennek feladására, de Stockholm ellenállt. Ha az első világháborúban bejött, és szemmel láthatóan Svájcnak a másodikban is, miért ne jönne be Svédországnak is?
Csakhogy Svájcnak voltak mindkét oldalnak készségesen hitelező és titkos vagyonokat rejtő bankjai, Svédországnak azonban nem: a svéd bankok olyan tiszták voltak, mint Stockholm utcái, ami a befektetőknek és hadimilliomosoknak nagyon nem tetszett. De volt valami, amin az ország gazdagodhatott: a vasérc. Ebből volt a svédeknek bőven; és ha a háború vére az olaj (Churchill), akkor a csontváza kétségkívül az acél. A svédek szállítottak is ebből bőven a németeknek is, a briteknek is, hiszen semleges a lobogó.
Csak éppen a britek és a németek nem törődtek a semleges zászlóval. Tengeralattjáróik és torpedónaszádjaik egymás után süllyesztették el a kék alapon sárga keresztes lobogójú svéd hajókat, amelyek az ellenségnek vitték a nyersanyagot (olykor tévedésből azokat is, amelyek nekik szállítottak). A svéd diplomácia tiltakozott, természetesen hiába. Végül nem maradt más hátra, mint kikötőbe parancsolni az összes hajót.
Azonban a megoldás visszaütött. Svédország ugyanis mindenkor nettó élelmiszer-behozatalra szorult. Gabona alig termett, ennek híján állattenyésztés sem igen volt. A búzakenyeret előbb jegyre adták (napi 25 dkg, később már csak 15 fejenként), rozzsal „hígították”, majd makkliszttel, őrölt tölgyfakéreggel, mindenféle zöldségőrleménnyel pótolták. Hús nem volt. Levágták a szarvasmarhákat, a disznókat, birkákat, kecskéket, de nem volt elég.
Következtek a vadak: elfogytak előbb a rénszarvasok, az őzek, követték őket a nyulak, majd minden, ami négy lábon szaladgál, még a lemmingek is. És végül jöttek a rókák. Ragadozóhús ugyan nemigen szerepelt az éttermek kínálatában, de a szükség törvényt bont.
Ráadásul a német lexikonok tartalmazták a Fleisch címszó alatt a kutyahúst is (szerepel a Révai-nagylexikonban is!) – ha a kutyát meg lehet enni, a rókát miért nem? Stockholm mellett egyenesen rókahús-feldolgozó üzemet létesített egy vállalkozó, külön címkét terveztetett a konzervdobozokra, melyen loholó róka volt látható. A reklám szerint (melyet kormánypénzen nyomtak ki) a róka vitamindús: hiszen rágcsálókat eszik, azok zöldet, abban pedig bőven van vitamin, így a róka nemcsak finom, tápláló, hanem egészséges is!
Hogy a reklám hatott-e, vagy csak a húshiány, nem tudni, tény azonban, hogy 1945-re, a háború végére Svédország róka nélkül maradt. Róka nélkül viszont jött minden, ami Dél-Svédország maradék gabonáját is lelegelte. Egerek, pockok, patkányok lepték el a mezőket, és a gazdák vagyonokat kínáltak egy-egy jó egerésző macskáért vagy patkányfogó kutyáért.
Tehát róka kell!
Ekkor lépett a színre Burger László és Magyarország. Burger megneszelte a lehetőséget. Németországi kényszermunkatáborból hazatérve tapasztalta, hogy semmije sem maradt. Gróf Vécsey, egykori vadásztársa elpanaszolta, hogy a németek a Gamma gyárat „bénították” (azaz a nélkülözhetetlen alkatrészeket leszerelték a szerszámgépekről), ráadásul az egész ország gyáripara romokban hever: amit a németek és a nyilasok nem vittek Nyugatra, azt a szovjetek vitték Keletre. Eszterga-, maró- és fúrógép kellene!
Ráadásul nem lehet vadászni. Nincsenek nyulak: az oroszok mindenre lőttek, ami mozgott, de a rókákra nem, azok pedig tizedelték a nyúlállományt. A vadgazdálkodás szóba sem jöhetett: épeszű erdész nem vette a vállára a puskát, hogy szovjet katonák közt rókára vadásszon. Burger szeme ekkor csillant föl. Rókáért esztergagép?
Az üzlet beindult. Vagonszám vitték a csapdázott rókákat Svédországba, onnan pedig jöttek a szerszámgépek, többek közt a Gamma művekbe is. Burger pedig 1948-ban megérezte, hogy új világ kezdődik. Kivette addig aranyban tartott bankbetétjét, hajójegyet vett Amerikába. Mellette volt a felesége – rókabundában.