A bajkonuri múzeumban az 1957-ben fellőtt Szputnyik makettje mellett Szojuz űrhajókabin, szkafander, űrétel és a korábbi évtizedek megannyi emléke látható. Az egyik falon az űrbázisról startoló űrhajósok képei. Mi, magyarok Farkas Bertalan és Charles Simonyi, azaz Simonyi Károly révén vagyunk jelen. Az aláírását magyarul is olvastam az egyik poszteren. Számos jel mutatja, hogy noha 18 évesen hagyta el szülőföldjét, ma is fontos szerepet tölt be az életében Magyarország. A napokban is Budapesten járt
– az érettségi találkozóján. Hogyan fogadták évfolyamtársai?
– Ez volt az ötvenéves érettségi találkozónk. Olyan is eljött, akivel az első elemitől kezdve együtt tanultunk. Sokan hiányoztak persze, elhunytak, vagy elvesztették a kapcsolatot a többiekkel. Nagy öröm volt egymást látni, régi emlékeket, képeket kicserélni.
– Mit jelentenek ezek a látogatások?
– Az élet folyik tovább.
– Édesapja, Simonyi Károly sikeres fizikus volt, akit az 1956-os forradalom után meghurcoltak. Ő építette meg a Soproni Műszaki Egyetemen 1951-ben az első magyar magfizikai részecskegyorsítót. 1952-től alapítója és vezetője volt a Budapesti Műszaki Egyetem elméleti villamosságtan tanszékének és a Központi Fizikai Kutatóintézet (KFKI) atomfizikai osztályának. Később a KFKI egyik igazgatóhelyettese lett. 1956-ban megválasztották a KFKI forradalmi bizottsága elnökének. Szerepe volt a forradalomnak abban, hogy 1966-ban külföldre távozott?
– Igen is meg nem is. 1956-ban másodikos elemista voltam, de azért éreztem a változást néhány napig, amikor a családdal a Margit körúton sétáltunk. Ugyanakkor természetesnek tűnt, amikor azoknak az álomszerű napoknak vége lett egy héten belül. Engem nem 1956 emléke bántott, inkább a mindennapok.
– Korábbi nyilatkozatában olvastam, élete legjobb döntése volt, hogy elhagyta Magyarországot. Miért?
– Nemcsak Magyarországot hagytam el, de még az akkor csodálatos Dániát is másfél évvel később. Nekem ott volt a helyem, ahol a technika a csúcsponton állt. Ez az Egyesült Államok volt.
– Egyedül hozta meg ezt a döntést, vagy beavatta a családot?
– Édesapám segített. Angol nyelvű tankönyveket szerzett, és így a fizikát otthon angolul tanulhattam. De a dániai munkalehetőséget magam találtam.
– Fejébe vette, hogy Nyugaton, lehetőleg Amerikában jár egyetemre, de az nem volt világos, miként jut ki. Majd egy óriási lehetőség megnyitotta a kaput: a koppenhágai Regnecentralen számítógépekkel foglalkozó vállalat hívta munkatársának. Hogyan került ott képbe?
– Kétezer-tizenhatban volt az ötvenéves találkozónk a dániai kollégákkal. Ott volt Jorgen Rosendahl technikus is, akinek Pesten a számítóközpont vécéjében adtam át a jelentkezésemet, egy papírszalagot, kérvén, hogy továbbítsa a főnökének. Így kezdődött.
– Hol tanult meg programozni?
– A budapesti ipari vásáron láttam először számítógépet, és nagyon érdekelt, hogy hogyan működik, és hogy mire is való tulajdonképpen. Édesapám legjobb hallgatója, Zsombok Zoltán tanított meg az alapokra, aztán már magam folytattam.
– Mit szóltak az egyetemet végzett dán kollégák a magyar diákhoz?
– Tizennyolc éves sem voltam, majdnem elájultak, amikor megláttak. Néhány napba se telt, és kitaláltam, hogy miben lehetnék azonnal a segítségükre. Meg is csináltam. Attól kezdve minden jól ment.
– Elismerték a munkáját, mégis az Egyesült Államokba akart menni. Miért? És miért éppen a Kalifornia Egyetemen, Berkeley-ben végzett mérnöki matematika és statisztika szakon?
– Mert Pesten láttam, hogy mennyivel volt jobb a svéd és a dán technológia a szovjetnél, Dániában láttam az első amerikai csipeket, és tudtam, hogy oda kell menni, ahol ezek a csipek készülnek. Berkeley híres volt a fizika tanszékéről, és édesapám néhány kedves kollégája is ott dolgozott.
– Könnyen ment az újabb beilleszkedés?
– Némely tekintetben könnyen. Az egykorú amerikai gyerekekhez képest én teljesen önálló és független voltam, jobb is volt a felkészültségem matematikából, fizikából, a tudományos szókincsem is nagyobb volt. Más tekintetben nehezen, mert nem volt munkavállalási engedélyem, félfeketén kellett dolgoznom, és a mindennapos élet szabályait, amelyet a többiek körülöttem kisgyerekként elsajátítottak, mind meg kellett tanulnom.
Charles Simonyi magyar származású mérnök a bajkonuri start előtt 2009 márciusában
– Az informatika egyik akkori fellegvárába, a Xerox Palo Alto Kutatóközpontjába került. Itt azt a kutatócsoportot irányította, amely olyan szövegszerkesztő programot fejlesztett ki, amelyikkel megnyitották az utat a személyi számítógépek használatához. 1981-ben mégis elhagyta a Xeroxot. A Microsoft kedvéért. Bill Gates csábította át, vagy bejelentkezett?
– Én mentem oda. Pillanatok alatt világossá vált, hogy az icipici Microsoftból valami nagy lesz.
– A nagyközönség a Word és az Excel programoknak köszönhetően ismeri. Ezekre az eredményeire a legbüszkébb?
– Nem, a következőre, amely még nincs a piacon.
– Kétezer-kettőben saját céget hozott létre. Miért? Elege lett Bill Gatesből?
– Szükségét éreztem, hogy új dolgokat próbáljak ki.
– Ez a vállalkozás egy teljesen újszerű programozási metódussal, az intentional programminggel, azaz a szándékorientált programozással foglalkozik. Ennek lényege, hogy újszerű programnyelvek segítségével a nem programozó végzettségűek is hatékonyan dolgozhatnak. Egy alkalommal azt mondta, reméli, hogy az Intentional Software csomag a Wordnél is befolyásosabb lesz. Őszintén szólva az ismerőseim és a saját gépemen ma is ott a Word és az Excel, de az Intentional Software nincs rajta. Nem jött be a számítása?
– A Microsoft 2017 májusában megvette a vállalatot, és most visszatérve a Microsofthoz, biztos vagyok abban, hogy az eredmények befolyásosak lesznek.
– Minek tekinti magát: kutatónak, újítónak vagy üzletembernek?
– Mérnök vagyok.
– Az egyetlen kétszeres űrturista – 2007-ben és 2009-ben járt a nemzetközi űrállomáson – több tízmillió dollárt fizetett azért, hogy 38 307 percet tölthessen az űrben. Miért vállalkozott az űrutazásokra?
– A lehetőség nagyon meglepett, és láttam, hogy ez egy különleges és ritka helyzet. Ezért kihasználtam.
– Fiatalon a katonaságot akarta megúszni, közel a hatvanhoz igen kemény kiképzésen vett részt a Moszkva melletti Csillagvárosban. Mi változott? A világ vagy Charles Simonyi?
– Minden változott, és változik most is. A kiképzés azért nem volt olyan kemény. Végre felnőttként úgy érezhettem magam, mint a gazdag gyerekek, akik elit magániskolába járhattak.
– Gyermekkori álom megvalósításai voltak ezek az űrrepülések, vagy ennél többről van szó?
– Amiről gyerekként álmodoztam, az nem volt komoly. Senki sem gondolhatta volna akkoriban, hogy egy civil pénz ellenében igazi űrutazáson vehet részt.
– Hatvannyolc éves. Ha biztonságos lesz a technológia, befizetne egy űrugrásra, amely csupán percekre vinné a világűrbe, de mégis felejthetetlen élményt ígér?
– Majd meglátjuk. Először a kislányaimat szeretném súlytalan repülésre elvinni. Mivel nekem közel egy hónapos gyakorlatom van a súlytalanság terén, segítségükre lehetnék.
– Kétezer-tízben Simonyi Károly Kutató Ösztöndíj néven édesapja emlékére alapított díjat, amelyet minden évben egy-egy fizikus és mérnök vehet át. Tervezi, hogy esetleg más módon is támogatja a hazai tudományt?
– A Charles & Lisa Simonyi Fund for Arts and Sciences alapítvány több magyar kezdeményezést is támogat. (Két éve az alapítvány támogatásának is köszönhetően újult meg a Semmelweis Egyetem I. Sz. Belgyógyászati Klinika hematológiai osztályán a kúraszerű ellátásokat végző részleg – Ö. Z.)
– Egyik nagy célja volt, hogy édesapjának a könyve, A fizika kultúrtörténete angolul is megjelenjen. Sikerült?
– Megjelent Cultural History of Physics címen.
– Apa és fia mindketten sikeresek lettek, ugyanakkor egyikőjük sem szerette, ha a másikat emlegetve az ő érdemeit nagyobbították. Miben hasonlítottak édesapjával, és miben különböztek?
– Apám sokkal okosabb volt, én sokkal praktikusabb vagyok. Ő a tudós, én meg a mérnök.
– Testvére és édesanyja Budapesten él. Tervezi, hogy visszaköltözik Magyarországra, vagy marad Seattle-ben?
– Maradunk.
– Nyolcadikos volt, amikor a szocialista tábor országaiban Irány a Vénusz címmel vetélkedőt rendeztek. Megnyerte. A Vénuszra nem mehet, de vajon eljutott oda, ahova annak idején el akart jutni?
– El. De hogy apám kedvenc Madách-idézetével éljek, „az ember célja a küzdés maga”. Tehát ez nem jelenti azt, hogy ideje megállni.
